2018. június 23. / Jónás Ágnes
Sümegi Eszter operaénekesnő még az opera tanszakra járt, amikor ezerötszáz versenyző közül megnyerte a Nemzetközi Pavarotti Énekversenyt Philadelphiában. Azóta a zeneirodalom legnagyobb hősnőit formálta meg, huszonnégy éve a Magyar Állami Operaház oszlopos tagja, idén
pedig megkapta a Kossuth-díjat is. Az elismerésről, Maria Callas iránti rajongásáról, valamint a miskolci Bartók Plusz Operafesztivál Zárógáláján való szerepléséről beszélgettünk vele.
A kilencvenes évek sikerfilmjében, a Micsoda nőben hangzik el, hogy az első találkozás az operával eldönti, hogyan lesz tovább: az ember vagy megszereti, vagy megutálja. Ha tetszik, mindig szeretni fogja, ha nem, talán megtanulja méltányolni, de sohasem fog a lelkéhez férkőzni. Önnek milyen volt az első „randevúja” az operával?
S. E.: Több találkozás is nyomot hagyott bennem, az opera a lelkem legmélyéig férkőzött: tizenhárom éves koromban az énektanárnőm, Hantos Gyuláné Cili néni behozta énekórára az Aidából a Bevonulási indulót. Mennyei zene volt számomra, teljesen magával ragadott a mű. Néhány évvel később, amikor Pécsett jártam a zeneművészeti főiskolára, a zenetörténet-tanárom behozott egy 1953-as videofelvételt, melyen Callas énekelte a Tosca második felvonását. Lenyűgözött Callas hangja, a mai napig rajongója vagyok! A harmadik nagy operaélmény karácsonykor ért, amikor a férjemmel Bánk bán előadást néztünk meg – Ilosfalvy Róbert játszotta a címszerepet, akinek az alakítása és a hangja elementáris erővel hatott rám.
A Miskolci Bartók Plusz Operafesztivál Zárógáláján június 17-én lép fel Paulo Ferreirával és a Pannon Filharmonikusokkal. Az esten Bogányi Tibor dirigál. Milyen különlegességgel készülnek?
S. E.: Lesz többek között egy Puccini-blokk, amelynek keretében részletek hangoznak el a Manon Lescaut-ból és a Toscából, felcsendülnek zenekari számok, majd a gála második felében Cilea Adriana Lecouvreur című operájából énekelünk egy-egy áriát, az Andrea Chénier című Giordano-operából szintén áriát és a záró duettet, valamint meglepetésekkel is készülünk. Bogányi Tibor karmesterrel szerencsére nem ez az első közös fellépésünk, ugyanis a Magyar Állami Operaházban játszottam a Toscát, amikor ő először vezényelte a művet Budapesten.
Nagy szeretettel emlegette minden idők egyik legnagyobb és legismertebb szopránját, Maria Callast – az ő életét dolgozza fel a Bartók Plusz Operafesztiválon a Teatro Coccia di Novara vendégjátéka, a La Rivale, melyben Tiziana Fabbricini ikonikus olasz énekesnő alakítja a főszerepet. Azon kívül, hogy Callas hangterjedelme majdnem három teljes oktávot felölelt, ön szerint még miben rejlik az egyedisége és a zsenialitása?
S. E.: Callas hangszíne rendkívül egyedi volt, akárcsak Pavarottié. Erős emóciókat csalt elő az emberekből, s tömegek zokogtak, amikor énekelt. Senkit nem hagyott hidegen a munkássága és a személyisége, mély nyomot hagyott a világban. Tökéletesen azonosulni tudott a szerepeivel, a közönség nem is Callast látta benne, hanem Toscát, Medeát és Normát.
Ön is minden szereppel igyekszik maximálisan azonosul, de melyik volt az a figura, amelynek a bőrében már első alkalommal otthonosan mozgott?
S. E.: Talán Tosca és Aida. Még most is e két szerep az abszolút favoritom. A Tosca második felvonása ihlette a lányom keresztnevét, akit születése után Viktóriának neveztünk el.
Pavarotti kezében a fellépésekkor mindig ott volt az a bizonyos fehér kendő. Létezik a reflektorfénybe lépést megelőző Sümegi-kabala vagy rítus is?
S. E.: Az egyetlen rítusom – már ha ezt rítusnak lehet nevezni – az imádkozás. Mielőtt színpadra lépek, Isten áldását kérem magamra, az előadásra és a közönségre. Ettől megnyugszom, habár egyébként sem vagyok egy izgulós típus, hiszen minden szerepet időben begyakorlok, rendszeresen járok énektanárhoz és korrepetitorhoz, egyszóval minden tőlem telhetőt megteszek, s innentől kezdve nincs más dolgom, „csak” ráfeküdni a zenére. Wagnerre és Straussra persze mindez nem érvényes, az ő darabjaikra nem lehet csak úgy ráfeküdni, mert roppant erőteljes koncentrációt és számolást igényel mindkettő.
Pár hónapja Kossuth-díjjal ismerték el a munkásságát. Amikor a Bartók Plusz Operafesztivál sajtótájékoztatója után váltottunk pár szót, azt mondta, hogy a férjének is köszönetet mondott azért, hogy a díj büszke birtokosa lehet.
S. E.: A férjem gránitoszlopként áll mellettem évtizedek óta, neki és a családomnak valóban óriási köszönet jár, ugyanis mindent megtettek és megtesznek azért, hogy százszázalékosan a karrieremre koncentrálhassak. Rendkívüli toleránsak, nyugalmat teremtenek körülöttem, amire szükség is van, mert ha egy szerepre készülök, akkor az a szerep gyakorlatilag összeházasodik a családommal.
Hogy néz ki a naptára a következő évadra?
S. E.: Ez év őszén az Operaházzal New Yorkba utazom, hogy előadjuk a Sába királynőjét, 2019. február 21-én a Gioconda premierjében láthat a magyar közönség az Erkel Színházban, ezt követően pedig Verdi Requiemjét adjuk elő a Nemzeti Filharmonikusokkal, Kobajasi Kenicsiró vezényletével. A Requiemet az elmúlt öt évben mindig beugrással énekeltem, de most végre lesz időm a felkészülésre, hiszen ez a csodazene igazán megérdemli a két hónapos mentális és technikai felkészülést. 2019-ben ünnepelem a 25 éves operaházi tagságomat, ennek apropóján egy nagyszabású jubileumi koncerttel, a Sümegi 25-tel készülök. Kedves kollégáimmal, kedvenc szerepeimből, többek között az Aidából, a Normából, a Manonból, a Nabuccóból, A trubadúrból fogok énekelni.
pedig megkapta a Kossuth-díjat is. Az elismerésről, Maria Callas iránti rajongásáról, valamint a miskolci Bartók Plusz Operafesztivál Zárógáláján való szerepléséről beszélgettünk vele.
A kilencvenes évek sikerfilmjében, a Micsoda nőben hangzik el, hogy az első találkozás az operával eldönti, hogyan lesz tovább: az ember vagy megszereti, vagy megutálja. Ha tetszik, mindig szeretni fogja, ha nem, talán megtanulja méltányolni, de sohasem fog a lelkéhez férkőzni. Önnek milyen volt az első „randevúja” az operával?
S. E.: Több találkozás is nyomot hagyott bennem, az opera a lelkem legmélyéig férkőzött: tizenhárom éves koromban az énektanárnőm, Hantos Gyuláné Cili néni behozta énekórára az Aidából a Bevonulási indulót. Mennyei zene volt számomra, teljesen magával ragadott a mű. Néhány évvel később, amikor Pécsett jártam a zeneművészeti főiskolára, a zenetörténet-tanárom behozott egy 1953-as videofelvételt, melyen Callas énekelte a Tosca második felvonását. Lenyűgözött Callas hangja, a mai napig rajongója vagyok! A harmadik nagy operaélmény karácsonykor ért, amikor a férjemmel Bánk bán előadást néztünk meg – Ilosfalvy Róbert játszotta a címszerepet, akinek az alakítása és a hangja elementáris erővel hatott rám.
A Miskolci Bartók Plusz Operafesztivál Zárógáláján június 17-én lép fel Paulo Ferreirával és a Pannon Filharmonikusokkal. Az esten Bogányi Tibor dirigál. Milyen különlegességgel készülnek?
S. E.: Lesz többek között egy Puccini-blokk, amelynek keretében részletek hangoznak el a Manon Lescaut-ból és a Toscából, felcsendülnek zenekari számok, majd a gála második felében Cilea Adriana Lecouvreur című operájából énekelünk egy-egy áriát, az Andrea Chénier című Giordano-operából szintén áriát és a záró duettet, valamint meglepetésekkel is készülünk. Bogányi Tibor karmesterrel szerencsére nem ez az első közös fellépésünk, ugyanis a Magyar Állami Operaházban játszottam a Toscát, amikor ő először vezényelte a művet Budapesten.
Nagy szeretettel emlegette minden idők egyik legnagyobb és legismertebb szopránját, Maria Callast – az ő életét dolgozza fel a Bartók Plusz Operafesztiválon a Teatro Coccia di Novara vendégjátéka, a La Rivale, melyben Tiziana Fabbricini ikonikus olasz énekesnő alakítja a főszerepet. Azon kívül, hogy Callas hangterjedelme majdnem három teljes oktávot felölelt, ön szerint még miben rejlik az egyedisége és a zsenialitása?
S. E.: Callas hangszíne rendkívül egyedi volt, akárcsak Pavarottié. Erős emóciókat csalt elő az emberekből, s tömegek zokogtak, amikor énekelt. Senkit nem hagyott hidegen a munkássága és a személyisége, mély nyomot hagyott a világban. Tökéletesen azonosulni tudott a szerepeivel, a közönség nem is Callast látta benne, hanem Toscát, Medeát és Normát.
Ön is minden szereppel igyekszik maximálisan azonosul, de melyik volt az a figura, amelynek a bőrében már első alkalommal otthonosan mozgott?
S. E.: Talán Tosca és Aida. Még most is e két szerep az abszolút favoritom. A Tosca második felvonása ihlette a lányom keresztnevét, akit születése után Viktóriának neveztünk el.
Pavarotti kezében a fellépésekkor mindig ott volt az a bizonyos fehér kendő. Létezik a reflektorfénybe lépést megelőző Sümegi-kabala vagy rítus is?
S. E.: Az egyetlen rítusom – már ha ezt rítusnak lehet nevezni – az imádkozás. Mielőtt színpadra lépek, Isten áldását kérem magamra, az előadásra és a közönségre. Ettől megnyugszom, habár egyébként sem vagyok egy izgulós típus, hiszen minden szerepet időben begyakorlok, rendszeresen járok énektanárhoz és korrepetitorhoz, egyszóval minden tőlem telhetőt megteszek, s innentől kezdve nincs más dolgom, „csak” ráfeküdni a zenére. Wagnerre és Straussra persze mindez nem érvényes, az ő darabjaikra nem lehet csak úgy ráfeküdni, mert roppant erőteljes koncentrációt és számolást igényel mindkettő.
Pár hónapja Kossuth-díjjal ismerték el a munkásságát. Amikor a Bartók Plusz Operafesztivál sajtótájékoztatója után váltottunk pár szót, azt mondta, hogy a férjének is köszönetet mondott azért, hogy a díj büszke birtokosa lehet.
S. E.: A férjem gránitoszlopként áll mellettem évtizedek óta, neki és a családomnak valóban óriási köszönet jár, ugyanis mindent megtettek és megtesznek azért, hogy százszázalékosan a karrieremre koncentrálhassak. Rendkívüli toleránsak, nyugalmat teremtenek körülöttem, amire szükség is van, mert ha egy szerepre készülök, akkor az a szerep gyakorlatilag összeházasodik a családommal.
Hogy néz ki a naptára a következő évadra?
S. E.: Ez év őszén az Operaházzal New Yorkba utazom, hogy előadjuk a Sába királynőjét, 2019. február 21-én a Gioconda premierjében láthat a magyar közönség az Erkel Színházban, ezt követően pedig Verdi Requiemjét adjuk elő a Nemzeti Filharmonikusokkal, Kobajasi Kenicsiró vezényletével. A Requiemet az elmúlt öt évben mindig beugrással énekeltem, de most végre lesz időm a felkészülésre, hiszen ez a csodazene igazán megérdemli a két hónapos mentális és technikai felkészülést. 2019-ben ünnepelem a 25 éves operaházi tagságomat, ennek apropóján egy nagyszabású jubileumi koncerttel, a Sümegi 25-tel készülök. Kedves kollégáimmal, kedvenc szerepeimből, többek között az Aidából, a Normából, a Manonból, a Nabuccóból, A trubadúrból fogok énekelni.