2018. július 31. / Jónás Ágnes
A varázsfuvola, Don Giovanni, Don Pasquale, Rigoletto, Bánk bán – csak néhány előadás azok közül, melyekben Szemere Zita, a Junior Prima-díjas koloratúrszoprán az elmúlt öt évben szerepelt. De nincs leállás, ezúttal a Candide Kunigunda-áriájával varázsolja el a közönséget a
száz éve született Leonard Bernsteinnek szentelt szimfonikus koncerten a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Az augusztus 10-i, Bernstein 100 – Gershwinnel című koncert kapcsán alázatról, fejlődési folyamatról, a Bernstein-mű adta kihívásokról is beszélgettünk.
Mi volt az első meghatározó operaélményed?
Sz. Z.: Tizenhat éves korom körül néztem meg az Erkel Színházban Bellini Norma című operáját, és bár korábban is volt sok operaélményem, mégis ez volt az, amely a szívemig hatolt. Ekkoriban már magánúton tanultam énekelni, de még nem körvonalazódott az irány, nem döntöttem el, hogy melyik műfaj mellett teszem le a voksomat. A Norma után mondtam az akkori énektanárnőmnek, Fekete Máriának, hogy ha így is lehet operát énekelni, akkor nekem minden vágyam, hogy operaénekes legyek. Nem bántam meg a döntésemet, a mai napig imádom, hogy operaszínpadon állhatok!
Legközelebb a Budapesti Nyári Fesztiválon, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon láthatunk-hallhatunk – Leonard Bernstein Candide-jából énekeled Kunigunda áriáját.
Sz. Z.: Bevallom, hogy ezelőtt még soha nem énekeltem Bernsteintől, éppen ezért van bennem némi izgalom. A Kunigunda áriájában rendkívül nagy hangsúlyt kell fektetni a színészi játékra is, hiszen prózaszerű énekrészek is színesítik, tehát ugyanannyira színészi feladat ez, mint operaénekesi. Ráadásul a vokális anyag sem könnyű, nem olyan zenéről beszélünk, ami könnyen fülbe mászik.
Tavaly ősszel mutatták be az Erkel Színházban Vidnyánszky Attila rendezésében a Bánk bánt. Akkoriban azt nyilatkoztad, hogy Melinda szerepét a pályád egyik legnagyobb kihívásaként tartod számon. Mitől olyan nagy falat ez a karakter?
Sz. Z.: Sok főszereppel volt már dolgom az elmúlt évek során, de Melinda az a karakter, aki az általam játszottak közül a legnagyobb lelki fejlődésen megy keresztül a darab folyamán. Fiatal édesanyából válik önfeláldozó nővé, aki rajong a férjéért, Bánkért, azonban a tudat, hogy Bánk azt gondolja róla, hogy hűtlen volt hozzá, és megcsalta Ottóval, elemészti, önmagát tisztátalannak kezdi érezni. Az pedig csak olaj a tűzre, hogy az udvar eleve kirekesztően áll hozzá. Lírai karakterből indul a szerep, mely a vége felé drámai vonásokat ölt, tehát olyan színészi eszközökkel kell hozzányúlnom, amik meghozzák a kívánt drámaiságot, nem beszélve arról, hogy hangképzés tekintetében is próbára vagyok téve.
Öt évvel ezelőtt a Rigoletto Gildájával robbantál be a köztudatba – ebben a szerepben is láthat augusztus 3-án és 5-én a Margitszigeti Szabadtéri Színpad közönsége. Azóta mennyit fejlődtél színészileg és hangilag?
Sz. Z.: Rengeteget! Színészi tehetséget is kaptam a Jóistentől, de a meglévő adottságokat csiszolni kell. Hiába van meg az alaptehetség, egy jó rendező, egy tanár és megfelelő instrukciók nélkül az ember elveszettnek érezheti magát a színpadon. Kell a segítségük, hogy még jobbá válhasson a színi alakítás, a szerepformálás, és szükséges a fejlődéshez még a sok tanács, a visszacsatolás és az inspiráció is. Minden szereppel érettebbé váltam, de észrevettem magamon, hogy minél többet tudok, annál tisztábban látom, hogy mennyi mindent nem tudok.
Úgy érted, hogy sosincs benned teljes elégedettség?
Sz. Z.: Nincs, és abban sem hiszek, hogy van kis és nagy szerep. Szerep van, és mindegyikből lehet tanulni, fejlődni. Igyekszem minden egyes szerephez és kollégához alázattal közelíteni. Talán naivnak tűnök, de én annak ellenére, hogy pontosan látom az emberekben a rosszat, nagyon meg akarom találni bennük a jó tulajdonságokat is.
Öt éve vagy operaszínpadon. Ha öt évvel később beszélgetnénk, mivel lennél elégedett a karriered alakulását illetően?
Sz. Z.: Az az igazság, hogy én most is nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy operaénekesnő lehetek, és hogy azzal foglalkozhatom, ami a szívem vágya. Szeretném, ha ez öt év múlva sem változna. Zenével telnek a mindennapjaim, és ez csodálatos. Számomra ez nem munka, hanem megtiszteltetés.
száz éve született Leonard Bernsteinnek szentelt szimfonikus koncerten a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Az augusztus 10-i, Bernstein 100 – Gershwinnel című koncert kapcsán alázatról, fejlődési folyamatról, a Bernstein-mű adta kihívásokról is beszélgettünk.
Mi volt az első meghatározó operaélményed?
Sz. Z.: Tizenhat éves korom körül néztem meg az Erkel Színházban Bellini Norma című operáját, és bár korábban is volt sok operaélményem, mégis ez volt az, amely a szívemig hatolt. Ekkoriban már magánúton tanultam énekelni, de még nem körvonalazódott az irány, nem döntöttem el, hogy melyik műfaj mellett teszem le a voksomat. A Norma után mondtam az akkori énektanárnőmnek, Fekete Máriának, hogy ha így is lehet operát énekelni, akkor nekem minden vágyam, hogy operaénekes legyek. Nem bántam meg a döntésemet, a mai napig imádom, hogy operaszínpadon állhatok!
Legközelebb a Budapesti Nyári Fesztiválon, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon láthatunk-hallhatunk – Leonard Bernstein Candide-jából énekeled Kunigunda áriáját.
Sz. Z.: Bevallom, hogy ezelőtt még soha nem énekeltem Bernsteintől, éppen ezért van bennem némi izgalom. A Kunigunda áriájában rendkívül nagy hangsúlyt kell fektetni a színészi játékra is, hiszen prózaszerű énekrészek is színesítik, tehát ugyanannyira színészi feladat ez, mint operaénekesi. Ráadásul a vokális anyag sem könnyű, nem olyan zenéről beszélünk, ami könnyen fülbe mászik.
Tavaly ősszel mutatták be az Erkel Színházban Vidnyánszky Attila rendezésében a Bánk bánt. Akkoriban azt nyilatkoztad, hogy Melinda szerepét a pályád egyik legnagyobb kihívásaként tartod számon. Mitől olyan nagy falat ez a karakter?
Sz. Z.: Sok főszereppel volt már dolgom az elmúlt évek során, de Melinda az a karakter, aki az általam játszottak közül a legnagyobb lelki fejlődésen megy keresztül a darab folyamán. Fiatal édesanyából válik önfeláldozó nővé, aki rajong a férjéért, Bánkért, azonban a tudat, hogy Bánk azt gondolja róla, hogy hűtlen volt hozzá, és megcsalta Ottóval, elemészti, önmagát tisztátalannak kezdi érezni. Az pedig csak olaj a tűzre, hogy az udvar eleve kirekesztően áll hozzá. Lírai karakterből indul a szerep, mely a vége felé drámai vonásokat ölt, tehát olyan színészi eszközökkel kell hozzányúlnom, amik meghozzák a kívánt drámaiságot, nem beszélve arról, hogy hangképzés tekintetében is próbára vagyok téve.
Öt évvel ezelőtt a Rigoletto Gildájával robbantál be a köztudatba – ebben a szerepben is láthat augusztus 3-án és 5-én a Margitszigeti Szabadtéri Színpad közönsége. Azóta mennyit fejlődtél színészileg és hangilag?
Sz. Z.: Rengeteget! Színészi tehetséget is kaptam a Jóistentől, de a meglévő adottságokat csiszolni kell. Hiába van meg az alaptehetség, egy jó rendező, egy tanár és megfelelő instrukciók nélkül az ember elveszettnek érezheti magát a színpadon. Kell a segítségük, hogy még jobbá válhasson a színi alakítás, a szerepformálás, és szükséges a fejlődéshez még a sok tanács, a visszacsatolás és az inspiráció is. Minden szereppel érettebbé váltam, de észrevettem magamon, hogy minél többet tudok, annál tisztábban látom, hogy mennyi mindent nem tudok.
Úgy érted, hogy sosincs benned teljes elégedettség?
Sz. Z.: Nincs, és abban sem hiszek, hogy van kis és nagy szerep. Szerep van, és mindegyikből lehet tanulni, fejlődni. Igyekszem minden egyes szerephez és kollégához alázattal közelíteni. Talán naivnak tűnök, de én annak ellenére, hogy pontosan látom az emberekben a rosszat, nagyon meg akarom találni bennük a jó tulajdonságokat is.
Öt éve vagy operaszínpadon. Ha öt évvel később beszélgetnénk, mivel lennél elégedett a karriered alakulását illetően?
Sz. Z.: Az az igazság, hogy én most is nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy operaénekesnő lehetek, és hogy azzal foglalkozhatom, ami a szívem vágya. Szeretném, ha ez öt év múlva sem változna. Zenével telnek a mindennapjaim, és ez csodálatos. Számomra ez nem munka, hanem megtiszteltetés.