2018. augusztus 08. / GK
Xavier Giannoli új filmjében, A jelenésben (bemutató: augusztus 30.) Vincent Lindon egy Jacques Mayano nevű haditudósítót játszik, akit azzal bíz meg a Vatikán, hogy csatlakozzon egy vallásos jelenést vizsgáló bizottsághoz. Egy francia falut elárasztották a zarándokok, miután híre ment,
hogy egy 18 éves lánynak megjelent Szűz Mária a közelben. Mayanóra, az oknyomozó újságíróra vár, hogy kiderítse, mi is történt: valódi jelenés vagy csak egy túlérzékeny tinédzser fantáziája áll a háttérben. Xavier Giannoli rendezővel Párizsban beszélgettünk.
Ön hogy áll a vallással?
X. G.: Keresztény nevelést kaptam, de nem gyakorlom a vallást. A filmnek a szkepszis a kiindulópontja: vegyünk egy szkeptikus újságírót! Nincs benne ellenérzés a vallással szemben, de alapvetően szkeptikus. És akkor egy püspök felkéri, hogy vegyen részt egy jelenés kivizsgálásában. Én nem egy hívőről akartam filmet készíteni, aki hisz a jelenésekben, de nem is a szkeptikusokra akartam kihegyezni a történetet. Engem a vizsgálat érdekelt. És ennek a két embernek a kapcsolata: a szkeptikus újságíróé, aki nem hisz, nem tud hinni, talán azért sem, mert túl sok háborús szörnyűséget látott, és azé az apácanövendéké, aki azt állítja, hogy megjelent neki Szűz Mária.
A Vatikán részt vett valamilyen módon a film elkészítésében?
X. G.: A Vatikán semmi ilyesmiben nem vesz részt. De konzultáltam egy püspökkel, segítségemre volt egy teológus és egy pap is. Van egy nagyon fontos francia könyv, Ernest Renan Jézus élete című műve. Renan vallástörténész volt, történészi szempontból vizsgálta Jézust, őt az érdekelte, hogy mi igaz és mi nem a történetből. De nem állt szándékomban, a legkisebb mértékben sem, hogy véleményt mondjak azokról az embertársaimról, akik hisznek a jelenésekben vagy a csodákban. Jártam a zarándokhelyeken, Fátimában, Medjugorjében – sokféle ember megfordul ezeken a helyeken, mély érzésű, őszinte hívőkkel éppúgy találkoztam, mint őrültekkel. Mindkét típus megjelenik a filmben.
A hitről, Istenről készültek jó filmek?
X. G.: A legjobb filmek, amelyek Istenről vagy Isten hiányáról beszélnek, közvetlenül nem Istenről szólnak. Számomra az egyik legfontosabb ilyen film Coppolától az Apokalipszis most. Coppola egyike a nagy mestereknek. Nagyon szeretem John Huston filmjét, az Aki király akart lennit is. De a legfontosabb film számomra egy őrült keresztény film, Lars von Triertől a Hullámtörés. Igazi remekmű! De könnyen lehet, hogy a feministák a pokolba kívánják.
Miért?
X. G.: Mert egy nőről szól, aki feláldozza magát a férjéért, a prostitúciótól sem riad vissza. Vagy ott van Martin Scorsese, a Casino a kedvenc filmem tőle. Azzal kezdődik, hogy látjátok, megkaptuk a földi paradicsomot, de elcsesztük. Ez egy nagyon is keresztény nézőpont egy maffiózókról szóló filmben. Órákig tudnék a témába vágó kedvenceimről beszélni.
Mi újság Bressonnal és az Egy falusi plébános naplójával?
X. G.: Az a baj Bressonnal, hogy egy filmkészítőnek egyszerűen nem adatik meg, hogy szívből szeresse Bressont. Legalábbis én így érzem. Amikor még csak ismerkedtem a filmekkel, valahogy minden és mindenki, az egész filmtörténet azt sugallta, hogy nincs mese, szeretned kell Bressont. És szeretned kell Tarkovszkijt. Nincs más választásod. Ha azt merészeled mondani, hogy hát én unalmasnak találtam ezt vagy azt a filmjüket, menten hülyének néznek. Ezért sem csatlakoztam egy filmrajongói klikkhez sem. Az régen rossz, ha megmondják, kit, milyen mestereket kell szeretnem. Mert mi van, ha nem szeretem? Persze, meglátom a filmjeikben a szépséget, de hadd döntsem el én, melyik film áll közel a szívemhez.
Dreyer Jeanne d’Arc-ja szerepel a kedvencei listáján?
X. G.: Olvastam valahol, hogy Bresson ki nem állhatta Dreyer Jeanne d’Arc-ját. Vicces, hogy az egyik nagyság utálja a másikat. Tarkovszkij naplójában olvasni hasonlókat, Tarkovszkij állandóan azzal van elfoglalva, már-már rögeszmésen, hogy épp mit csinál Antonioni és Godard. Jó-e az, amit csinálnak, vagy sem. Állandóan ezen agyal.
hogy egy 18 éves lánynak megjelent Szűz Mária a közelben. Mayanóra, az oknyomozó újságíróra vár, hogy kiderítse, mi is történt: valódi jelenés vagy csak egy túlérzékeny tinédzser fantáziája áll a háttérben. Xavier Giannoli rendezővel Párizsban beszélgettünk.
Ön hogy áll a vallással?
X. G.: Keresztény nevelést kaptam, de nem gyakorlom a vallást. A filmnek a szkepszis a kiindulópontja: vegyünk egy szkeptikus újságírót! Nincs benne ellenérzés a vallással szemben, de alapvetően szkeptikus. És akkor egy püspök felkéri, hogy vegyen részt egy jelenés kivizsgálásában. Én nem egy hívőről akartam filmet készíteni, aki hisz a jelenésekben, de nem is a szkeptikusokra akartam kihegyezni a történetet. Engem a vizsgálat érdekelt. És ennek a két embernek a kapcsolata: a szkeptikus újságíróé, aki nem hisz, nem tud hinni, talán azért sem, mert túl sok háborús szörnyűséget látott, és azé az apácanövendéké, aki azt állítja, hogy megjelent neki Szűz Mária.
A Vatikán részt vett valamilyen módon a film elkészítésében?
X. G.: A Vatikán semmi ilyesmiben nem vesz részt. De konzultáltam egy püspökkel, segítségemre volt egy teológus és egy pap is. Van egy nagyon fontos francia könyv, Ernest Renan Jézus élete című műve. Renan vallástörténész volt, történészi szempontból vizsgálta Jézust, őt az érdekelte, hogy mi igaz és mi nem a történetből. De nem állt szándékomban, a legkisebb mértékben sem, hogy véleményt mondjak azokról az embertársaimról, akik hisznek a jelenésekben vagy a csodákban. Jártam a zarándokhelyeken, Fátimában, Medjugorjében – sokféle ember megfordul ezeken a helyeken, mély érzésű, őszinte hívőkkel éppúgy találkoztam, mint őrültekkel. Mindkét típus megjelenik a filmben.
A hitről, Istenről készültek jó filmek?
X. G.: A legjobb filmek, amelyek Istenről vagy Isten hiányáról beszélnek, közvetlenül nem Istenről szólnak. Számomra az egyik legfontosabb ilyen film Coppolától az Apokalipszis most. Coppola egyike a nagy mestereknek. Nagyon szeretem John Huston filmjét, az Aki király akart lennit is. De a legfontosabb film számomra egy őrült keresztény film, Lars von Triertől a Hullámtörés. Igazi remekmű! De könnyen lehet, hogy a feministák a pokolba kívánják.
Miért?
X. G.: Mert egy nőről szól, aki feláldozza magát a férjéért, a prostitúciótól sem riad vissza. Vagy ott van Martin Scorsese, a Casino a kedvenc filmem tőle. Azzal kezdődik, hogy látjátok, megkaptuk a földi paradicsomot, de elcsesztük. Ez egy nagyon is keresztény nézőpont egy maffiózókról szóló filmben. Órákig tudnék a témába vágó kedvenceimről beszélni.
Mi újság Bressonnal és az Egy falusi plébános naplójával?
X. G.: Az a baj Bressonnal, hogy egy filmkészítőnek egyszerűen nem adatik meg, hogy szívből szeresse Bressont. Legalábbis én így érzem. Amikor még csak ismerkedtem a filmekkel, valahogy minden és mindenki, az egész filmtörténet azt sugallta, hogy nincs mese, szeretned kell Bressont. És szeretned kell Tarkovszkijt. Nincs más választásod. Ha azt merészeled mondani, hogy hát én unalmasnak találtam ezt vagy azt a filmjüket, menten hülyének néznek. Ezért sem csatlakoztam egy filmrajongói klikkhez sem. Az régen rossz, ha megmondják, kit, milyen mestereket kell szeretnem. Mert mi van, ha nem szeretem? Persze, meglátom a filmjeikben a szépséget, de hadd döntsem el én, melyik film áll közel a szívemhez.
Dreyer Jeanne d’Arc-ja szerepel a kedvencei listáján?
X. G.: Olvastam valahol, hogy Bresson ki nem állhatta Dreyer Jeanne d’Arc-ját. Vicces, hogy az egyik nagyság utálja a másikat. Tarkovszkij naplójában olvasni hasonlókat, Tarkovszkij állandóan azzal van elfoglalva, már-már rögeszmésen, hogy épp mit csinál Antonioni és Godard. Jó-e az, amit csinálnak, vagy sem. Állandóan ezen agyal.