2018. augusztus 11. / Bóta Gábor
Harmincéves volt idén – június 22-30. között – a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja. De ez csak az utóbbi időkben a neve. Nem is olyan régen még Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja volt. Ami azt jelenti, hogy hosszú ideig csak határon túli magyar színházak léptek fel a
rendezvénysorozat keretében. Azóta, bár nem a versenyprogramban, leginkább szórakoztató produkciókkal, ott vannak a határon belüliek is.
Nagy dolog volt megalakulásakor ez a fesztivál, én is hamar beleszerelmesedtem, és egy-két alkalmat leszámítva minden áldott évben ott voltam. Valaha igazi találkozó volt. Ott maradtak a társulatok felléptük után, nézték egymást, és hajnalig tartott a dumaparti, eszme- és rögeszmecsere, persze egyáltalán nem alkoholmentesen, a Művészetek Háza előtt. Néha még fel is jelentették hangoskodása miatt a jókedvű vagy éppen nekibúsuló, nem feltétlenül csendes társaságot, ilyenkor kijött a rendőrség, és naná, hogy minden ment ugyanúgy tovább, mint addig, ennek is diszkrét bája volt. Ehhez adódott, hogy kaptunk reggeli-ebéd-vacsora jegyet, sőt még úgynevezett éjféli lakoma is rendelkezésünkre állt, ez azt jelentette, hogy ezért kondérból még akár hajnali egykor, kettőkor is kérhettünk meleg egytálételt.
Fontos volt ez, hiszen lényegében el voltunk zárva a határon túli magyar színházaktól, ahogy ők is eléggé el voltak zárva egymástól, így Kisvárdán megható találkozások, nagy összeölelkezések tanúi lehettünk. És hát láthattuk, hogy porosan avítt produkciók mellett mennyi, de mennyi remek magyar előadás születik a határokon túl, akár más indíttatásból, más stílusban, mint a határon belüliek, így jócskán tágult a mi horizontunk is. Aztán kezdett egy kicsit megfáradni a fesztivál. A nagy lelkesedés után csak nyűggé vált, hogy nincs elég elfogadható szállás, nincs megfelelő színpadtechnika, se zsinórpadlás, se süllyesztő, a színpad mérete sem ideális, ezért a válogató nem feltétlenül azt szemeli ki, amit a legjobbnak tart, hanem ami megfelel az adott körülményeknek. És hát már arra sincs pénz, hogy a társulatok több napig Kisvárdán maradjanak, legfeljebb egy-egy tagjuk marad tovább.
Az viszont fontos, hogy bizony rosszak mellett – de hát melyik fesztiválon nincsenek ilyenek? – változatlanul jó produkciók is láthatók. Az például nem meglepetés, hogy a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igencsak kitűnő formában van, mert Bocsárdi László vezetésével hosszú ideje abban van. Tavaly a Liliom volt az előadásukban elementáris Kisvárdán, idén pedig a Chioggiai csetepaté. Nagyszerű a társulat, és ezt abszolút ki is lehet használni, mert Goldoni vígjátékában sokan sokat vannak egyszerre a színpadon. Igazi örömjátékot, parádés összjátékot láthatunk a deszkákon. Remek fazonok alakításával ki lehet ragyogni a sorból, miközben harmonikusan virtuóz a színészek együttműködése. Sardar Tagirovsky intenciói szerint, aki nem először rendezi őket, fékezhetetlen kedvvel komédiáznak, jellegzetes, némiképp karikaturisztikus figurákat teremtve. Megérdemelten kiadós sikerük van.
Ahogy a Vajdasági Tanyaszínháznak szintén. Ráadásul ők új magyar darabbal, Terék Anna – aki már korábban is írt nekik – Víg könnyek násza című művével rukkoltak elő, amiben aztán van ribillió bőven. Egy meleg pár falusi esküvőjét látjuk, a Kusturica-filmek fergeteges, gunyorosan röhejes, ugyanakkor vesénkbe látó módján. Hosszú, fehér abroszokkal leterített asztaloknál ülünk, mintha mi lennénk a násznép, végül még szendvicseket és bort is kapunk. Közöttünk meg egy pódiumon játszanak a színészek. Az egyik homoszexuális srác apja köti az ebet a karóhoz, mindenáron meg akarja akadályozni az esküvőt, fel van háborodva, személyes sértésnek veszi, nem érti, hogy amikor ő becsületesen végigdolgozta az életét, miért éri őt ekkora csapás. Csökötten, leállíthatatlanul mondja és mondja, vagy éppen üvölti a magáét, jelentős alkoholizálás után, még jobban nekikeseredve pedig már kesernyés dühvel dalra is fakad. Kőrösi István egészen remek a szerepben. A történet meg van fejelve azzal, hogy a meleg pár egyik tagja magyar, a másik szerb, Pongó Gábor és Milovan Filipovic nagyszerű megszemélyesítésében. Ráadásul a magyar fiúnak még egy értelmi fogyatékkal élő öccse is van, az ő másságával sem tud mit kezdeni ez a kirekesztő, gyűlölködő közeg. Vagyis nem csupán a homoszexualitás kitagadásáról regél a Puskás Zoltán által temérdek humorral és fájdalommal rendezett, nagyszerű produkció, hanem mindenfajta másságról van szó általában, és az elfogadásképtelen, haragot szító emberektől el is menekülnek a fiatal házasok, akik az esküvő után, ahogy ez szokás, nyilvánosan meg is csókolják egymást, ami végképp kiveri a biztosítékot. Ütős szatíra a Víg könnyek nászának erőteljes előadása. Közel sem minden produkció ilyen Kisvárdán. Ezúttal csak a két legjobbat emeltem ki az általam látottak közül.
rendezvénysorozat keretében. Azóta, bár nem a versenyprogramban, leginkább szórakoztató produkciókkal, ott vannak a határon belüliek is.
Nagy dolog volt megalakulásakor ez a fesztivál, én is hamar beleszerelmesedtem, és egy-két alkalmat leszámítva minden áldott évben ott voltam. Valaha igazi találkozó volt. Ott maradtak a társulatok felléptük után, nézték egymást, és hajnalig tartott a dumaparti, eszme- és rögeszmecsere, persze egyáltalán nem alkoholmentesen, a Művészetek Háza előtt. Néha még fel is jelentették hangoskodása miatt a jókedvű vagy éppen nekibúsuló, nem feltétlenül csendes társaságot, ilyenkor kijött a rendőrség, és naná, hogy minden ment ugyanúgy tovább, mint addig, ennek is diszkrét bája volt. Ehhez adódott, hogy kaptunk reggeli-ebéd-vacsora jegyet, sőt még úgynevezett éjféli lakoma is rendelkezésünkre állt, ez azt jelentette, hogy ezért kondérból még akár hajnali egykor, kettőkor is kérhettünk meleg egytálételt.
Fontos volt ez, hiszen lényegében el voltunk zárva a határon túli magyar színházaktól, ahogy ők is eléggé el voltak zárva egymástól, így Kisvárdán megható találkozások, nagy összeölelkezések tanúi lehettünk. És hát láthattuk, hogy porosan avítt produkciók mellett mennyi, de mennyi remek magyar előadás születik a határokon túl, akár más indíttatásból, más stílusban, mint a határon belüliek, így jócskán tágult a mi horizontunk is. Aztán kezdett egy kicsit megfáradni a fesztivál. A nagy lelkesedés után csak nyűggé vált, hogy nincs elég elfogadható szállás, nincs megfelelő színpadtechnika, se zsinórpadlás, se süllyesztő, a színpad mérete sem ideális, ezért a válogató nem feltétlenül azt szemeli ki, amit a legjobbnak tart, hanem ami megfelel az adott körülményeknek. És hát már arra sincs pénz, hogy a társulatok több napig Kisvárdán maradjanak, legfeljebb egy-egy tagjuk marad tovább.
Az viszont fontos, hogy bizony rosszak mellett – de hát melyik fesztiválon nincsenek ilyenek? – változatlanul jó produkciók is láthatók. Az például nem meglepetés, hogy a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igencsak kitűnő formában van, mert Bocsárdi László vezetésével hosszú ideje abban van. Tavaly a Liliom volt az előadásukban elementáris Kisvárdán, idén pedig a Chioggiai csetepaté. Nagyszerű a társulat, és ezt abszolút ki is lehet használni, mert Goldoni vígjátékában sokan sokat vannak egyszerre a színpadon. Igazi örömjátékot, parádés összjátékot láthatunk a deszkákon. Remek fazonok alakításával ki lehet ragyogni a sorból, miközben harmonikusan virtuóz a színészek együttműködése. Sardar Tagirovsky intenciói szerint, aki nem először rendezi őket, fékezhetetlen kedvvel komédiáznak, jellegzetes, némiképp karikaturisztikus figurákat teremtve. Megérdemelten kiadós sikerük van. Ahogy a Vajdasági Tanyaszínháznak szintén. Ráadásul ők új magyar darabbal, Terék Anna – aki már korábban is írt nekik – Víg könnyek násza című művével rukkoltak elő, amiben aztán van ribillió bőven. Egy meleg pár falusi esküvőjét látjuk, a Kusturica-filmek fergeteges, gunyorosan röhejes, ugyanakkor vesénkbe látó módján. Hosszú, fehér abroszokkal leterített asztaloknál ülünk, mintha mi lennénk a násznép, végül még szendvicseket és bort is kapunk. Közöttünk meg egy pódiumon játszanak a színészek. Az egyik homoszexuális srác apja köti az ebet a karóhoz, mindenáron meg akarja akadályozni az esküvőt, fel van háborodva, személyes sértésnek veszi, nem érti, hogy amikor ő becsületesen végigdolgozta az életét, miért éri őt ekkora csapás. Csökötten, leállíthatatlanul mondja és mondja, vagy éppen üvölti a magáét, jelentős alkoholizálás után, még jobban nekikeseredve pedig már kesernyés dühvel dalra is fakad. Kőrösi István egészen remek a szerepben. A történet meg van fejelve azzal, hogy a meleg pár egyik tagja magyar, a másik szerb, Pongó Gábor és Milovan Filipovic nagyszerű megszemélyesítésében. Ráadásul a magyar fiúnak még egy értelmi fogyatékkal élő öccse is van, az ő másságával sem tud mit kezdeni ez a kirekesztő, gyűlölködő közeg. Vagyis nem csupán a homoszexualitás kitagadásáról regél a Puskás Zoltán által temérdek humorral és fájdalommal rendezett, nagyszerű produkció, hanem mindenfajta másságról van szó általában, és az elfogadásképtelen, haragot szító emberektől el is menekülnek a fiatal házasok, akik az esküvő után, ahogy ez szokás, nyilvánosan meg is csókolják egymást, ami végképp kiveri a biztosítékot. Ütős szatíra a Víg könnyek nászának erőteljes előadása. Közel sem minden produkció ilyen Kisvárdán. Ezúttal csak a két legjobbat emeltem ki az általam látottak közül.