2018. augusztus 24. / Jónás Ágnes
Az utolsó óra és az Istenek tanácsa után ismét Mark St. Germain-művet tűz műsorra a Rózsavölgyi Szalon: az évadot szeptember 14-én az amerikai drámaíró Táncórák című, romantikus, kétszereplős darabjával nyitják, mely egyszerre szórakoztató és elgondolkoztató mű, ráadásul
ajtót nyit az autisták világára, s megmutatja, hogyan boldogul két magába zárkózó ember a páros tánc, azaz a lélek rejtett nyelvén. Az autizmussal élő főszereplő megformálójával, Józan Lászlóval beszélgettünk.
Eddig olyan ismert színdarabokban voltál és vagy látható, mint például A dzsungel könyve, A Pál utcai fiúk, a Hegedűs a háztetőn, az Össztánc, Az Őrült Nők Ketrece vagy a Tartuffe. A Táncórákban az autista Evert alakítod. Mit szóltál az autista fiatalember szerepéhez?
J. L.: Nagyon hálás vagyok, amiért Zimányi Zsófia, a Rózsavölgyi Szalon művészeti vezetője engem választott az autizmussal élő Ever szerepére, annál is inkább, mert az autizmus egy olyan téma, amely mellett nem lehet elmenni. Eddigi pályafutásom során számos izgalmas karakter bőrébe bújtam, és ez most egy újabb mérföldkő, egy újabb kihívás. Ever korombeli egyetemi oktató, aki ugyanúgy él, mint mások, de autistaként nehézséget jelent kapcsolatba lépnie másokkal. De hát ki mondja meg, ki a tipikus és ki a speciális? Mindannyian mások vagyunk, s mindannyian más figyelmet igénylünk.
Egy nap mégis muszáj lesz becsöngetnie a szomszédjához, Sengához.
J. L.: Igen, Senga (Ullmann Mónika) valaha táncosnő volt a Broadwayn, de egy balesetben súlyosan megsérült, az orvosok szerint soha többé nem táncolhat. Ever az ő segítségét kéri, táncórát kér tőle, ugyanis az egyetemen, ahol tanít, díjátadót szerveznek, ahol táncolnia is kell.
Milyen hatással van rájuk a közösen eltöltött idő? Mit ad Sengának, s mit ad Evernek a táncóra?
J. L.: Ez egy gyönyörű történet. Mindketten kénytelenek kilépni a komfortzónájukból, megismerik egymást, önmagukkal is szembesülnek, és talán nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy komoly érzelmi hatással vannak egymásra.
De várj csak! Köztudott, hogy az autisták nehezen viselik a testi érintést, a tánc pedig nem más, mint érintés, együtt mozgás, ahol a táncospárok intim közelségbe kerülnek egymással.
J. L.: Éppen emiatt számos fontos tapasztalattal gazdagodhatnak, erősödik az egymás iránti bizalom. Az autizmussal élők valóban nem túlzottan igényelnek érintést, viszont igénylik a megszokott környezetüket és a napi ritmusukat. Nehezen viselik a változásokat, és nem igazán tudnak különbséget tenni a szeretet és a szerelem között. Ever és Senga azonban külön-külön is és közösen is megpróbálnak kilépni a saját zárt világukból, amelyben jó ideje éldegélnek. Csakis rajtuk áll, mennyire képesek változtatni az életükön.
Hogyan készülsz a szerepre, miből merítesz?
J. L.: Egy kiváló autizmus-szakértő pszichológus lesz segítségemre a felkészülésben, ráadásul a rendező, Dicső Dániel is jól ismeri az autizmus témakörét – néhány évvel ezelőtt készített egy kisfilmet Sorsfordító címmel, mely egy autista és egy mozgássérült kisfiú fiktív történetét meséli el.
És mit gondolsz, az előadásotok mennyire segítheti majd az autizmussal vagy egyáltalán a mássággal szembeni falak leomlasztását?
J. L.: Nagyon bízom abban, hogy sikerül egyfajta missziót is teljesíteni az előadással, és sikerül a toleráns gondolkodást, hozzáállást erősítenünk. Mindenképpen el akarjuk kerülni az autizmussal kapcsolatos sztereotípiákat.
Ez az első munkád a Rózsavölgyi Szalonban, az intim térben való játékban azonban már van tapasztalatod, hiszen a Vígszínház Házi Színpadán a Szabó István rendezte Távoli dal című monodrámát játszod, mely egy fiatal férfi magánnyal való megküzdéséről, elvágyódásáról és számvetéséről szól.
J. L.: Így van! Hogy játék közben karnyújtásnyira lehetek a nézőktől, számomra rettentő izgalmas, és magával ragadó a Szalon családias, barátságos hangulata is. Egy ilyen térben lélekből kell játszani, nem lehet sumákolni, hazudni, hiszen a nézők minden rezdülésedet figyelik. St. Germain mondhatni házi szerzőként van jelen a Rózsavölgyi Szalonban, Az utolsó óra a jövő évad elején éri el a kétszázadik előadását, és az Istenek tanácsa is sikerrel fut két éve. A Táncórák annak ellenére, hogy fajsúlyos témát boncolgat, remek humorral átszőtt történet. Remélem, hogy a nézők legalább annyira fogják élvezni az előadást, mint mi a szöveget az olvasópróbán.
Egy kicsit minden ember autista a maga módján, nem? Úgy értem, hogy mindenkinek megvan a maga kis világa, amibe bezárkózik. A te világod milyen?
J. L.: Imádok otthon lenni a lakásomban, mert kialakítottam magamnak egy olyan atmoszférát, amit élvezek. Szeretek néha bezárkózni, ellenni a gondolataimmal, és figyelek arra, hogy a kevéske szabadidőmet minőségi pihenéssel töltsem. Sokat és sokfelé dolgozom, számos remek munka talál meg (a Barátok köztnek köszönhetően folyton kamera előtt lehetek, ami nagy szó a mai világban). Azt vallom, hogy bizonyos időközönként nagyon jót tesz egy színésznek, ha új helyeken játszik, ha új kollégákat is megismer. A megújuláshoz, a szakmai boldogságomhoz a folyamatos és változatos munka, a pörgés elengedhetetlen. Persze ez néha fárasztó is tud lenni, áldozatokkal jár, de én a színjátszásra tettem fel az életem. Nehezen mondok nemet a felkérésekre, és e mögött nem elsősorban anyagi megfontolás áll. Ha fut a szekér, menni kell vele – mondta mindig édesanyám. Örülök, hogy jó és élvezhető, a nézők által szerethető szerepeket játszhattam és játszhatok el.
ajtót nyit az autisták világára, s megmutatja, hogyan boldogul két magába zárkózó ember a páros tánc, azaz a lélek rejtett nyelvén. Az autizmussal élő főszereplő megformálójával, Józan Lászlóval beszélgettünk.
Eddig olyan ismert színdarabokban voltál és vagy látható, mint például A dzsungel könyve, A Pál utcai fiúk, a Hegedűs a háztetőn, az Össztánc, Az Őrült Nők Ketrece vagy a Tartuffe. A Táncórákban az autista Evert alakítod. Mit szóltál az autista fiatalember szerepéhez?
J. L.: Nagyon hálás vagyok, amiért Zimányi Zsófia, a Rózsavölgyi Szalon művészeti vezetője engem választott az autizmussal élő Ever szerepére, annál is inkább, mert az autizmus egy olyan téma, amely mellett nem lehet elmenni. Eddigi pályafutásom során számos izgalmas karakter bőrébe bújtam, és ez most egy újabb mérföldkő, egy újabb kihívás. Ever korombeli egyetemi oktató, aki ugyanúgy él, mint mások, de autistaként nehézséget jelent kapcsolatba lépnie másokkal. De hát ki mondja meg, ki a tipikus és ki a speciális? Mindannyian mások vagyunk, s mindannyian más figyelmet igénylünk.
Egy nap mégis muszáj lesz becsöngetnie a szomszédjához, Sengához.
J. L.: Igen, Senga (Ullmann Mónika) valaha táncosnő volt a Broadwayn, de egy balesetben súlyosan megsérült, az orvosok szerint soha többé nem táncolhat. Ever az ő segítségét kéri, táncórát kér tőle, ugyanis az egyetemen, ahol tanít, díjátadót szerveznek, ahol táncolnia is kell.
Milyen hatással van rájuk a közösen eltöltött idő? Mit ad Sengának, s mit ad Evernek a táncóra?
J. L.: Ez egy gyönyörű történet. Mindketten kénytelenek kilépni a komfortzónájukból, megismerik egymást, önmagukkal is szembesülnek, és talán nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy komoly érzelmi hatással vannak egymásra.
De várj csak! Köztudott, hogy az autisták nehezen viselik a testi érintést, a tánc pedig nem más, mint érintés, együtt mozgás, ahol a táncospárok intim közelségbe kerülnek egymással.
J. L.: Éppen emiatt számos fontos tapasztalattal gazdagodhatnak, erősödik az egymás iránti bizalom. Az autizmussal élők valóban nem túlzottan igényelnek érintést, viszont igénylik a megszokott környezetüket és a napi ritmusukat. Nehezen viselik a változásokat, és nem igazán tudnak különbséget tenni a szeretet és a szerelem között. Ever és Senga azonban külön-külön is és közösen is megpróbálnak kilépni a saját zárt világukból, amelyben jó ideje éldegélnek. Csakis rajtuk áll, mennyire képesek változtatni az életükön.
Hogyan készülsz a szerepre, miből merítesz?
J. L.: Egy kiváló autizmus-szakértő pszichológus lesz segítségemre a felkészülésben, ráadásul a rendező, Dicső Dániel is jól ismeri az autizmus témakörét – néhány évvel ezelőtt készített egy kisfilmet Sorsfordító címmel, mely egy autista és egy mozgássérült kisfiú fiktív történetét meséli el.
És mit gondolsz, az előadásotok mennyire segítheti majd az autizmussal vagy egyáltalán a mássággal szembeni falak leomlasztását?
J. L.: Nagyon bízom abban, hogy sikerül egyfajta missziót is teljesíteni az előadással, és sikerül a toleráns gondolkodást, hozzáállást erősítenünk. Mindenképpen el akarjuk kerülni az autizmussal kapcsolatos sztereotípiákat.
Ez az első munkád a Rózsavölgyi Szalonban, az intim térben való játékban azonban már van tapasztalatod, hiszen a Vígszínház Házi Színpadán a Szabó István rendezte Távoli dal című monodrámát játszod, mely egy fiatal férfi magánnyal való megküzdéséről, elvágyódásáról és számvetéséről szól.
J. L.: Így van! Hogy játék közben karnyújtásnyira lehetek a nézőktől, számomra rettentő izgalmas, és magával ragadó a Szalon családias, barátságos hangulata is. Egy ilyen térben lélekből kell játszani, nem lehet sumákolni, hazudni, hiszen a nézők minden rezdülésedet figyelik. St. Germain mondhatni házi szerzőként van jelen a Rózsavölgyi Szalonban, Az utolsó óra a jövő évad elején éri el a kétszázadik előadását, és az Istenek tanácsa is sikerrel fut két éve. A Táncórák annak ellenére, hogy fajsúlyos témát boncolgat, remek humorral átszőtt történet. Remélem, hogy a nézők legalább annyira fogják élvezni az előadást, mint mi a szöveget az olvasópróbán.
Egy kicsit minden ember autista a maga módján, nem? Úgy értem, hogy mindenkinek megvan a maga kis világa, amibe bezárkózik. A te világod milyen?
J. L.: Imádok otthon lenni a lakásomban, mert kialakítottam magamnak egy olyan atmoszférát, amit élvezek. Szeretek néha bezárkózni, ellenni a gondolataimmal, és figyelek arra, hogy a kevéske szabadidőmet minőségi pihenéssel töltsem. Sokat és sokfelé dolgozom, számos remek munka talál meg (a Barátok köztnek köszönhetően folyton kamera előtt lehetek, ami nagy szó a mai világban). Azt vallom, hogy bizonyos időközönként nagyon jót tesz egy színésznek, ha új helyeken játszik, ha új kollégákat is megismer. A megújuláshoz, a szakmai boldogságomhoz a folyamatos és változatos munka, a pörgés elengedhetetlen. Persze ez néha fárasztó is tud lenni, áldozatokkal jár, de én a színjátszásra tettem fel az életem. Nehezen mondok nemet a felkérésekre, és e mögött nem elsősorban anyagi megfontolás áll. Ha fut a szekér, menni kell vele – mondta mindig édesanyám. Örülök, hogy jó és élvezhető, a nézők által szerethető szerepeket játszhattam és játszhatok el.