2018. augusztus 29. / Jónás Ágnes
A Kossuth-díjas Zsuráfszky Zoltánt és a Harangozó-díjas Zs. Vincze Zsuzsát nemcsak a házasság, hanem Magyarország egyik legnagyobb létszámú hivatásos néptáncegyüttesében, a Magyar Nemzeti Táncegyüttesben végzett teendők is jó ideje összekötik. Az együttesnek „Zsura” a művé-
szeti vezetője, koreográfusa, Zsuzsa pedig művészeti főmunkatársa, vagy ahogy ő fogalmaz, „mindenese”. Látszik rajtuk, hogy valóban szeretik egymást, karikagyűrűjüket harminchárom év után is büszkén viselik. Mint mondják, az azonos értékrend és érdeklődési kör, a tisztelet és egymás kvalitásainak elismerése miatt működik jól a közös munka. Külföldi turnéról, sikerről és premierekről, na meg a néptánc reneszánszáról beszélgettünk.
Nemcsak mint férj és feleség tartoztok össze, hanem mint színházkészítők is. Ti szemmel láthatóan remek kollégái vagytok egymásnak, pedig az egyik fő konfliktusforrás a házastárs-kollégák között az szokott lenni, hogy mindkét félnek megvan a maga határozott elképzelése az adott produkcióról, amelyből nemigen szeretnek engedni. Szerintetek mi a jól működő közös munka alappillére?
Zs. Z.: A szeretet. Harminchárom éve élünk szeretetben, és a négy gyerekünkön kívül a Magyar Nemzeti Táncegyüttest is a családunknak tekintjük. Szeretünk és tudunk is együtt dolgozni, a szakmai kapcsolatunk azért működik jól, mert a legtöbb dologban nagyon hasonlóan gondolkodunk, erősítjük egymás elképzeléseit, és ugyanaz az értékrendünk. Az utóbbi tizenöt évben Zsuzsika számos dramatikus táncjátékot írt nekem a Benyovszkytól kezdve a Székely Dózsa György című tánckrónikáján át A Tenkes kapitányáig, de szép számmal születtek mese- és ifjúsági darabok is, ilyen például a Sárkánymese, a népszokásokat bemutató Táncoló tavasz vagy a Téli tánc, de ott a Drakula utolsó tánca című nagyszabású tánc-színjáték, amelyet a Müpában láthatott a közönség. 2015-ben a Körhinta című zenés-táncos darabban dramaturgként és forgatókönyvíróként is bizonyított (én társrendező-koreográfusként vettem ki a részem a Vidnyánszky Attila által rendezett, Fábri Zoltán legendás filmjén alapuló produkcióból). Koreográfusként vett részt a táncegyüttes Kiegyezés című új műsorában a Müpában, majd a Vidnyánszky Attila rendezésében látható Csíksomlyói passió című darabban. Az Egri csillagok volt a legutóbbi közös munkánk, melyet márciusban nagy sikerrel mutattunk be a Nemzeti Színházban. Egy látványos, szerethető, újszínházi nyelvezettel, török és magyar néptáncokkal fűszerezett történelmi színdarab születetett, Zsuzsika koreográfusként és jelmeztervezőként is kivette a részét a munkából.
Zs. V. Zs-: Ez a sok dicséret kezd zavarba hozni.
De miért? Néha úgy tűnik, mintha tudatosan kerülnéd a nyilvánosságot, és előszeretettel húzódnál a háttérbe, pedig az érdem legalább annyira a tiéd is, mint Zsuráé.
Zs. V. Zs.: Én azt vallom, hogy két művész ritkán fér meg egymás mellett. Az egyiknek, a tehetségesebbnek mindig előrébb kell állnia a reflektorfényben. A mi kapcsolatunk nem munkakapcsolatnak indult, hanem nagy szerelemnek – ez „nyomta rá a bélyegét” aztán a szakmai életünkre is. A közös munka szerintem azért is sikeres a mi esetünkben, mert sosem akartam egyéni karriert, elsősorban a férjem szakmai munkáját szerettem és szeretném támogatni, a tehetségét jobban kibontani. Mindig elismertem a szakmai hozzáértését és pedagógiai kvalitásait. Maximálisan elfogadjuk egymást, nyoma nincs köztünk irigykedésnek, ráadásul a néprajzi, irodalmi érdeklődésünk, a folklór szeretete is összeköt bennünket, a közös produkciók pedig csak tovább erősítik a köztünk lévő összhangot.
Azt csiripelik, hogy a próbákon szigorúak vagytok.
Zs. Z.: Minden a táncosaink érdekében történik, elvégre nem egy amatőr, kedvtelésből táncoló csapat vagyunk, hanem Magyarország egyik legnagyobb létszámú hivatásos néptáncegyüttese, több mint húsz párral. Nap mint nap felelősségteljes és professzionális munkát kell végeznünk a magyar néptáncok
megismertetéséért és népszerűsítéséért. Évente 140 előadást tartunk, 15-20 repertoárdarabot táncolunk.
Zs. V. Zs.: Ezt a hivatást nem lehet félvállról venni, újra és újra bizonyítanunk kell, és a szakmai tudás mellett előadásról előadásra bele kell tennünk azt, amit legbelül az identitásunkról, magyarságunkról érzünk. Soha véget nem érő fejlesztés folyik nálunk, a legkiemeltebb helyszíneken vagyunk jelen, turnézunk többek között a Kárpát-medencében, Japánban és Amerikában is…
Sosem fordult meg a fejetekben, hogy külföldre költözzetek az együttessel?
Zs. Z.: Az elmúlt évtizedekben a fellépések és a kinti tanítások alkalmával olyan ismeretségekre tettünk szert az Egyesült Államokban, hogy csak egy szavunkba került volna, és maradhattunk volna. Csakhogy mindig visszahúzott a szívünk. Nekünk itt van dolgunk.
Zs. V. Zs.: Ezt a műfajt nem lehet gyökér nélkül, a „természetes környezetünkből” kiszakítva művelni, ráadásul a táncosainknak gyakran prózai színészként az anyanyelvükön is helyt kell állniuk. Ha kint élnénk, és úgy készítenénk a produkciókat, az inkább show-műsor lenne, de mi nem a show műfajra „pazaroljuk” nemzeti kincseinket. Mi a hazai közönségünknek, azaz a közösségünknek szeretnénk sokat adni, időnként pedig megmutatni a magyar lelket külföldön is.
A Csíksomlyói passióval ez augusztus 18-án meg is történt, hiszen a csíksomlyói Nyeregben volt látható több tízezres közönség előtt. Milyen lehetőségek rejlettek a hatalmas tér adottságaiban?
Zs. Z.: A csíksomlyói Nyeregben három színpadot épített fel a Nemzeti Színház műszakja. A díszleteket és a színpadi technikát eleve úgy terveztük meg, hogy utaztatható legyen a produkció. Több száz táncos vett részt a produkcióban, a táncosaink erdélyi táncosokkal és Csaba testvér nyolcvanfős gyerekkórusával egészültek ki. A passió az emberiség legszebb és legmeghatóbb története, mindig volt és lesz üzenete a különböző korok embere számára, s hogy ezt a történetet a szakrális Csíksomlyón is bemutathattuk, az óriási élmény volt mindannyiunk számára.
A Körhinta is kimozdul a Nemzeti Színház színpadáról…
Zs. Z: Igen, az előadás a Nemzeti Színházban már bizonyított, 2015 februárja óta minden előadásunk telt házas, voltunk már Aradon, Kisvárdán és Gyulán vele, a jövőben Belgrádba és Zágrábba is tervezzük vinni a darabot.
Amerikába szinte már hazajártok. Mikor mentek ismét?
Zs. V. Zs.: Október 16-án indulunk először a keleti parton, majd Kaliforniában leszünk, ahol három hetet töltünk – a keleti parton az 1848-as forradalom és szabadságharcnak állítunk emléket egy műsorral, majd pedig a nyugati partra is elvisszük a tavalyi turnén nagy sikert aratott 56-os műsorunkat, amely a forradalom előtt tiszteleg. Természetesen folklórműsort is bemutatunk emellett, amelyet minden esetben a táncosainktól megszokott rendkívüli dinamika és a táncok virtuozitása jellemez.
Milyen új bemutatóitok lesznek a közeljövőben?
Zs. Z.: A Nemzeti Táncszínház új épületének a megnyitójára tervezünk egy nagy összefoglaló történelmi táncjátékot, valamint egy Mátyás királyról szóló mesedarabbal szeretnénk ismét a legfiatalabb korosztályt megszólítani, a nagy sikerű Sárkánymesénk után.
Azt mondják, hogy a néptánc a Fölszállott a páva televíziós tehetségkutatónak köszönhetően reneszánszát éli. Vajon valóban olyan könnyű lenne a mai fiatalokat elcsábítani a virtuális játékoktól és az internettől?
Zs. V. Zs.: Aki érdeklődik – márpedig sok fiatal érdeklődik a néptánc iránt –, az sokkal kevesebb időt tölt az okostelefonjával. Mintha újra divat lenne tánccsoportokat alakítani, összejárni. Tavaly a kormány a Csoóri Sándor Alapítványon keresztül több mint 5 milliárd forinttal támogatta az amatőr és hagyományőrző néptánccsoportokat, ez egyedülálló, ennyi támogatást még soha népművészeti mozgalom nem kapott itthon, s tudomásom szerint ez a támogatás idén is folytatódik. Szerintem ennek is köszönhető, hogy tízezrével táncolnak az országban fiatalok, csak hát erről senki nem beszél.
Zs.Z.: Egyetértek abban Zsuzsikával, hogy manapság egyre erőteljesebb igény mutatkozik az eredeti, hagyományos néptánc- és népzenei kultúra iránt. Régen ciki volt néptáncolni, még a saját fiunk is szégyellte, pontosabban szégyellnie kellett, ugyanis olyan volt a közeg, amelyben tanult. Manapság amikor egy fiatal először jön el megnézni az előadásunkat, rendszerint fanyalog, előadás végén viszont azt mondja: ja, hogy ezt így is lehet?! Ez magával ragadó, elementáris! Ez tetszik!
Bárhol jártok a világban az együttessel, több ezren tapsolnak nektek. Nyilván a vastaps (és a díjak) mindig jólesik az embernek, de úgy vélem, hogy a sikerről és a boldogságról alkotott kép idővel átrajzolódik. Nektek ma mit jelent a siker?
Zs. Z.: Ma már valóban mást jelent, mint húsz évvel ezelőtt. A pedagógiai és a művészi munka, egy új műsor létrehozása, az újabb és újabb ötletek felhasználása egy ki nem apadó inspirációs forrás. Folyamatosan innovációban gondolkodunk, hajt bennünket a kreatív újraalkotás. Régen a tapstól és a díjaktól a fellegekben jártunk, és noha ma is örülünk az elismerésnek, valamint annak, hogy a nagy formátumú történelmi táncjátékoktól az autentikus folklórműsorokig, a dramatikus táncszínházi előadásoktól a népi hagyományainkon alapuló mesedarabokig terjedő, sokszínű repertoárral büszkélkedhetünk, de az igazi siker az, ha valahogyan sikerül „megfertőznünk” az utánunk jövő nemzedéket a Kárpát-medence néptáncainak és a népzenénk szeretetével. Sikerként éljük meg, ha átadhatjuk a fiataloknak a tudásunkat, s ha sikerül elhitetni velük, hogy érdemes a közös küldetésünket felvállalni.
szeti vezetője, koreográfusa, Zsuzsa pedig művészeti főmunkatársa, vagy ahogy ő fogalmaz, „mindenese”. Látszik rajtuk, hogy valóban szeretik egymást, karikagyűrűjüket harminchárom év után is büszkén viselik. Mint mondják, az azonos értékrend és érdeklődési kör, a tisztelet és egymás kvalitásainak elismerése miatt működik jól a közös munka. Külföldi turnéról, sikerről és premierekről, na meg a néptánc reneszánszáról beszélgettünk.
Nemcsak mint férj és feleség tartoztok össze, hanem mint színházkészítők is. Ti szemmel láthatóan remek kollégái vagytok egymásnak, pedig az egyik fő konfliktusforrás a házastárs-kollégák között az szokott lenni, hogy mindkét félnek megvan a maga határozott elképzelése az adott produkcióról, amelyből nemigen szeretnek engedni. Szerintetek mi a jól működő közös munka alappillére?
Zs. Z.: A szeretet. Harminchárom éve élünk szeretetben, és a négy gyerekünkön kívül a Magyar Nemzeti Táncegyüttest is a családunknak tekintjük. Szeretünk és tudunk is együtt dolgozni, a szakmai kapcsolatunk azért működik jól, mert a legtöbb dologban nagyon hasonlóan gondolkodunk, erősítjük egymás elképzeléseit, és ugyanaz az értékrendünk. Az utóbbi tizenöt évben Zsuzsika számos dramatikus táncjátékot írt nekem a Benyovszkytól kezdve a Székely Dózsa György című tánckrónikáján át A Tenkes kapitányáig, de szép számmal születtek mese- és ifjúsági darabok is, ilyen például a Sárkánymese, a népszokásokat bemutató Táncoló tavasz vagy a Téli tánc, de ott a Drakula utolsó tánca című nagyszabású tánc-színjáték, amelyet a Müpában láthatott a közönség. 2015-ben a Körhinta című zenés-táncos darabban dramaturgként és forgatókönyvíróként is bizonyított (én társrendező-koreográfusként vettem ki a részem a Vidnyánszky Attila által rendezett, Fábri Zoltán legendás filmjén alapuló produkcióból). Koreográfusként vett részt a táncegyüttes Kiegyezés című új műsorában a Müpában, majd a Vidnyánszky Attila rendezésében látható Csíksomlyói passió című darabban. Az Egri csillagok volt a legutóbbi közös munkánk, melyet márciusban nagy sikerrel mutattunk be a Nemzeti Színházban. Egy látványos, szerethető, újszínházi nyelvezettel, török és magyar néptáncokkal fűszerezett történelmi színdarab születetett, Zsuzsika koreográfusként és jelmeztervezőként is kivette a részét a munkából.
Zs. V. Zs-: Ez a sok dicséret kezd zavarba hozni.
De miért? Néha úgy tűnik, mintha tudatosan kerülnéd a nyilvánosságot, és előszeretettel húzódnál a háttérbe, pedig az érdem legalább annyira a tiéd is, mint Zsuráé.
Zs. V. Zs.: Én azt vallom, hogy két művész ritkán fér meg egymás mellett. Az egyiknek, a tehetségesebbnek mindig előrébb kell állnia a reflektorfényben. A mi kapcsolatunk nem munkakapcsolatnak indult, hanem nagy szerelemnek – ez „nyomta rá a bélyegét” aztán a szakmai életünkre is. A közös munka szerintem azért is sikeres a mi esetünkben, mert sosem akartam egyéni karriert, elsősorban a férjem szakmai munkáját szerettem és szeretném támogatni, a tehetségét jobban kibontani. Mindig elismertem a szakmai hozzáértését és pedagógiai kvalitásait. Maximálisan elfogadjuk egymást, nyoma nincs köztünk irigykedésnek, ráadásul a néprajzi, irodalmi érdeklődésünk, a folklór szeretete is összeköt bennünket, a közös produkciók pedig csak tovább erősítik a köztünk lévő összhangot.
Azt csiripelik, hogy a próbákon szigorúak vagytok.
Zs. Z.: Minden a táncosaink érdekében történik, elvégre nem egy amatőr, kedvtelésből táncoló csapat vagyunk, hanem Magyarország egyik legnagyobb létszámú hivatásos néptáncegyüttese, több mint húsz párral. Nap mint nap felelősségteljes és professzionális munkát kell végeznünk a magyar néptáncok
megismertetéséért és népszerűsítéséért. Évente 140 előadást tartunk, 15-20 repertoárdarabot táncolunk.Zs. V. Zs.: Ezt a hivatást nem lehet félvállról venni, újra és újra bizonyítanunk kell, és a szakmai tudás mellett előadásról előadásra bele kell tennünk azt, amit legbelül az identitásunkról, magyarságunkról érzünk. Soha véget nem érő fejlesztés folyik nálunk, a legkiemeltebb helyszíneken vagyunk jelen, turnézunk többek között a Kárpát-medencében, Japánban és Amerikában is…
Sosem fordult meg a fejetekben, hogy külföldre költözzetek az együttessel?
Zs. Z.: Az elmúlt évtizedekben a fellépések és a kinti tanítások alkalmával olyan ismeretségekre tettünk szert az Egyesült Államokban, hogy csak egy szavunkba került volna, és maradhattunk volna. Csakhogy mindig visszahúzott a szívünk. Nekünk itt van dolgunk.
Zs. V. Zs.: Ezt a műfajt nem lehet gyökér nélkül, a „természetes környezetünkből” kiszakítva művelni, ráadásul a táncosainknak gyakran prózai színészként az anyanyelvükön is helyt kell állniuk. Ha kint élnénk, és úgy készítenénk a produkciókat, az inkább show-műsor lenne, de mi nem a show műfajra „pazaroljuk” nemzeti kincseinket. Mi a hazai közönségünknek, azaz a közösségünknek szeretnénk sokat adni, időnként pedig megmutatni a magyar lelket külföldön is.
A Csíksomlyói passióval ez augusztus 18-án meg is történt, hiszen a csíksomlyói Nyeregben volt látható több tízezres közönség előtt. Milyen lehetőségek rejlettek a hatalmas tér adottságaiban?
Zs. Z.: A csíksomlyói Nyeregben három színpadot épített fel a Nemzeti Színház műszakja. A díszleteket és a színpadi technikát eleve úgy terveztük meg, hogy utaztatható legyen a produkció. Több száz táncos vett részt a produkcióban, a táncosaink erdélyi táncosokkal és Csaba testvér nyolcvanfős gyerekkórusával egészültek ki. A passió az emberiség legszebb és legmeghatóbb története, mindig volt és lesz üzenete a különböző korok embere számára, s hogy ezt a történetet a szakrális Csíksomlyón is bemutathattuk, az óriási élmény volt mindannyiunk számára.
A Körhinta is kimozdul a Nemzeti Színház színpadáról…
Zs. Z: Igen, az előadás a Nemzeti Színházban már bizonyított, 2015 februárja óta minden előadásunk telt házas, voltunk már Aradon, Kisvárdán és Gyulán vele, a jövőben Belgrádba és Zágrábba is tervezzük vinni a darabot.
Amerikába szinte már hazajártok. Mikor mentek ismét?
Zs. V. Zs.: Október 16-án indulunk először a keleti parton, majd Kaliforniában leszünk, ahol három hetet töltünk – a keleti parton az 1848-as forradalom és szabadságharcnak állítunk emléket egy műsorral, majd pedig a nyugati partra is elvisszük a tavalyi turnén nagy sikert aratott 56-os műsorunkat, amely a forradalom előtt tiszteleg. Természetesen folklórműsort is bemutatunk emellett, amelyet minden esetben a táncosainktól megszokott rendkívüli dinamika és a táncok virtuozitása jellemez.
Milyen új bemutatóitok lesznek a közeljövőben?
Zs. Z.: A Nemzeti Táncszínház új épületének a megnyitójára tervezünk egy nagy összefoglaló történelmi táncjátékot, valamint egy Mátyás királyról szóló mesedarabbal szeretnénk ismét a legfiatalabb korosztályt megszólítani, a nagy sikerű Sárkánymesénk után.
Azt mondják, hogy a néptánc a Fölszállott a páva televíziós tehetségkutatónak köszönhetően reneszánszát éli. Vajon valóban olyan könnyű lenne a mai fiatalokat elcsábítani a virtuális játékoktól és az internettől?
Zs. V. Zs.: Aki érdeklődik – márpedig sok fiatal érdeklődik a néptánc iránt –, az sokkal kevesebb időt tölt az okostelefonjával. Mintha újra divat lenne tánccsoportokat alakítani, összejárni. Tavaly a kormány a Csoóri Sándor Alapítványon keresztül több mint 5 milliárd forinttal támogatta az amatőr és hagyományőrző néptánccsoportokat, ez egyedülálló, ennyi támogatást még soha népművészeti mozgalom nem kapott itthon, s tudomásom szerint ez a támogatás idén is folytatódik. Szerintem ennek is köszönhető, hogy tízezrével táncolnak az országban fiatalok, csak hát erről senki nem beszél.
Zs.Z.: Egyetértek abban Zsuzsikával, hogy manapság egyre erőteljesebb igény mutatkozik az eredeti, hagyományos néptánc- és népzenei kultúra iránt. Régen ciki volt néptáncolni, még a saját fiunk is szégyellte, pontosabban szégyellnie kellett, ugyanis olyan volt a közeg, amelyben tanult. Manapság amikor egy fiatal először jön el megnézni az előadásunkat, rendszerint fanyalog, előadás végén viszont azt mondja: ja, hogy ezt így is lehet?! Ez magával ragadó, elementáris! Ez tetszik!
Bárhol jártok a világban az együttessel, több ezren tapsolnak nektek. Nyilván a vastaps (és a díjak) mindig jólesik az embernek, de úgy vélem, hogy a sikerről és a boldogságról alkotott kép idővel átrajzolódik. Nektek ma mit jelent a siker?
Zs. Z.: Ma már valóban mást jelent, mint húsz évvel ezelőtt. A pedagógiai és a művészi munka, egy új műsor létrehozása, az újabb és újabb ötletek felhasználása egy ki nem apadó inspirációs forrás. Folyamatosan innovációban gondolkodunk, hajt bennünket a kreatív újraalkotás. Régen a tapstól és a díjaktól a fellegekben jártunk, és noha ma is örülünk az elismerésnek, valamint annak, hogy a nagy formátumú történelmi táncjátékoktól az autentikus folklórműsorokig, a dramatikus táncszínházi előadásoktól a népi hagyományainkon alapuló mesedarabokig terjedő, sokszínű repertoárral büszkélkedhetünk, de az igazi siker az, ha valahogyan sikerül „megfertőznünk” az utánunk jövő nemzedéket a Kárpát-medence néptáncainak és a népzenénk szeretetével. Sikerként éljük meg, ha átadhatjuk a fiataloknak a tudásunkat, s ha sikerül elhitetni velük, hogy érdemes a közös küldetésünket felvállalni.