2018. szeptember 24. / Bóna Éva
A székesfehérvári színházlátogató közönség számára bizonyára nem ismeretlen Szabó K. István személye, hisz korábban is rendezett már a Vörösmarty Színházban. 2017-ben az Európa, édes hazám, egy évvel korábban a Play Strindberg rendezésével mutatkozott be Székesfehérváron.
Most Line Knutzon dán drámaírónő abszurd komédiája, a Közeleg az idő próbái kezdődtek meg vezetésével. A rendezővel róla és a készülő produkcióról beszélgettünk.
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rendező szakán végeztél, majd számos erdélyi, romániai és magyarországi színházban rendeztél, de megfordultál Németországban és az Egyesült Államokban is.
Sz. K. I.: Valóban sok helyen megfordultam, a fehérvári, ha jól számolom, a harminchatodik színház, ahol lehetőségem van dolgozni. Örülök, ha hívnak, és a Vörösmarty Színház esetében különösen, hiszen itt mindannyiszor inspiratív környezetben, kiváló alkotótársakkal dolgozhattam együtt.
Vonz a különféle színházak világa? Minden helyszín egy-egy felfedezés is egyben, vagy egyszerűen szeretsz világot látni?
Sz. K. I.: Alapvetően kíváncsi ember vagyok. Izgat a változatosság, a találkozások, a szellemi kalandozások különféle színházi kultúrákban, játékrendszerekben. Klasszikus színpadoktól a szabadtéri vagy műhelyszínházi terekig jó néhányat „belaktam”.
Van vagy lehet-e kedvenc helyszín?
Sz. K. I.: Leginkább olyan jelzett színházi terek, amelyek szabad asszociációk révén új távlatokat, értelmezési lehetőségeket kínálnak egy-egy téma feldolgozására. Így rendeztem már régi malomban, pincében, kiállítótérben, de vasútállomáson is.
Más a szemlélet ugyanazon színmű kapcsán attól függően, hogy hagyományos kőszínház vagy egy érdekes szabadtéri helyszín adja a színpadot?
Sz. K. I.: Az olasz „skatulyából” való kilépés mindenekelőtt a perspektívát módosítja. Többirányúvá válik a térképzés, módosulnak az energiavonalak. A néző viszonya is lényegesen megváltozik, hiszen külső szemlélőből az események beépített tanújává válik.
Adott a helyszín. Főváros, vidék, Németország vagy az Amerikai Egyesült Államok. Függ a rendezés attól, mely ország vagy város közönségének készül a produkció?
Sz. K. I.: Azt gondolom, a befogadás első feltétele a hitelesség. Ha ez megvan, az előadás érvényessé tud válni földrajzi koordinátáktól függetlenül. Természetesen vannak olyan helyzetek is, hogy bizonyos témák, értelmezési regiszterek gyengülnek vagy felerősödnek a helyszíni sajátosságok által, ezekre érdemes odafigyelni. Például a Nyugati Expressz című, az Egyesült Államokban rendezett előadásomból mellőztem az eredeti szövegkönyv egy egész drámai mellékfonalát, tekintettel arra, hogy annyira sajátosan kelet-európai (romániai) mikrotörténetet vázolt fel, melyet az átlag amerikai néző, történelmi információk hiányában, képtelen lett volna kódolni.
Itt a Vörösmarty Színházban a Közeleg az idő című színművet rendezed. A darabban minden megjelenik, ami egy hosszú társkapcsolatot jellemez, abszurd és komikus módon, a cím viszont drámai hatást kelt.
Sz. K. I.: Ez egy különleges mű, komédia és dráma egyszerre, finoman fűszerezve abszurddal. Line Knutzon a jóléti társadalom kiüresedéséről vall, az egymástól való elidegenedés drámáját fogalmazza meg. Az individualizmus felerősödése, a hagyományos közösségi lét erodálása, a túltolt kényelmi állapot összezavarja valós igényeinket. S miközben folyamatosan halmozunk, paradox módon egyre több minden kimarad az életünkből, iszonyú mókuskerék ez, bizonytalanná, sérülékennyé tesz.
Mekkora jelentősége van a darabban az időnek?
Sz. K. I.: Ez a drámai mű jól példázza azt, hogy az idő, a mondás ellenére, nem old meg semmit, ha gondjainkat, hazugságainkat folyamatosan átmentjük a holnapba. Line Knutzon különböző idősíkokat ütköztet, múltat, jelent és jövőt, makacsul tolva hőseit a felismerés felé, miszerint ha idejében nem változtatnak, a később már nagyon késő lesz.
Most Line Knutzon dán drámaírónő abszurd komédiája, a Közeleg az idő próbái kezdődtek meg vezetésével. A rendezővel róla és a készülő produkcióról beszélgettünk.
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rendező szakán végeztél, majd számos erdélyi, romániai és magyarországi színházban rendeztél, de megfordultál Németországban és az Egyesült Államokban is.
Sz. K. I.: Valóban sok helyen megfordultam, a fehérvári, ha jól számolom, a harminchatodik színház, ahol lehetőségem van dolgozni. Örülök, ha hívnak, és a Vörösmarty Színház esetében különösen, hiszen itt mindannyiszor inspiratív környezetben, kiváló alkotótársakkal dolgozhattam együtt.
Vonz a különféle színházak világa? Minden helyszín egy-egy felfedezés is egyben, vagy egyszerűen szeretsz világot látni?
Sz. K. I.: Alapvetően kíváncsi ember vagyok. Izgat a változatosság, a találkozások, a szellemi kalandozások különféle színházi kultúrákban, játékrendszerekben. Klasszikus színpadoktól a szabadtéri vagy műhelyszínházi terekig jó néhányat „belaktam”.
Van vagy lehet-e kedvenc helyszín?
Sz. K. I.: Leginkább olyan jelzett színházi terek, amelyek szabad asszociációk révén új távlatokat, értelmezési lehetőségeket kínálnak egy-egy téma feldolgozására. Így rendeztem már régi malomban, pincében, kiállítótérben, de vasútállomáson is.
Más a szemlélet ugyanazon színmű kapcsán attól függően, hogy hagyományos kőszínház vagy egy érdekes szabadtéri helyszín adja a színpadot?
Sz. K. I.: Az olasz „skatulyából” való kilépés mindenekelőtt a perspektívát módosítja. Többirányúvá válik a térképzés, módosulnak az energiavonalak. A néző viszonya is lényegesen megváltozik, hiszen külső szemlélőből az események beépített tanújává válik.
Adott a helyszín. Főváros, vidék, Németország vagy az Amerikai Egyesült Államok. Függ a rendezés attól, mely ország vagy város közönségének készül a produkció?
Sz. K. I.: Azt gondolom, a befogadás első feltétele a hitelesség. Ha ez megvan, az előadás érvényessé tud válni földrajzi koordinátáktól függetlenül. Természetesen vannak olyan helyzetek is, hogy bizonyos témák, értelmezési regiszterek gyengülnek vagy felerősödnek a helyszíni sajátosságok által, ezekre érdemes odafigyelni. Például a Nyugati Expressz című, az Egyesült Államokban rendezett előadásomból mellőztem az eredeti szövegkönyv egy egész drámai mellékfonalát, tekintettel arra, hogy annyira sajátosan kelet-európai (romániai) mikrotörténetet vázolt fel, melyet az átlag amerikai néző, történelmi információk hiányában, képtelen lett volna kódolni.
Itt a Vörösmarty Színházban a Közeleg az idő című színművet rendezed. A darabban minden megjelenik, ami egy hosszú társkapcsolatot jellemez, abszurd és komikus módon, a cím viszont drámai hatást kelt.
Sz. K. I.: Ez egy különleges mű, komédia és dráma egyszerre, finoman fűszerezve abszurddal. Line Knutzon a jóléti társadalom kiüresedéséről vall, az egymástól való elidegenedés drámáját fogalmazza meg. Az individualizmus felerősödése, a hagyományos közösségi lét erodálása, a túltolt kényelmi állapot összezavarja valós igényeinket. S miközben folyamatosan halmozunk, paradox módon egyre több minden kimarad az életünkből, iszonyú mókuskerék ez, bizonytalanná, sérülékennyé tesz.
Mekkora jelentősége van a darabban az időnek?
Sz. K. I.: Ez a drámai mű jól példázza azt, hogy az idő, a mondás ellenére, nem old meg semmit, ha gondjainkat, hazugságainkat folyamatosan átmentjük a holnapba. Line Knutzon különböző idősíkokat ütköztet, múltat, jelent és jövőt, makacsul tolva hőseit a felismerés felé, miszerint ha idejében nem változtatnak, a később már nagyon késő lesz.