2018. október 02. / Dercsényi Dávid
Az kicsit sem hír, ha egy elsőfilmes arról forgat, hogy haragban áll a világgal, miért lennének épp a fiatal rendezők kivételek a kortársaik közül. Az sokkal érdekesebb, hogy milyen világgal állnak
ők épp haragban. Cory Finley első filmje ebben éppannyira kiérlelt és koravén, mint dialógusaiban: két fiatal lány éli furcsa mindennapjait valahol az amerikai Felső-Középosztály legfelsőbb szegletében.
Lily és Amanda pontosan látja, milyen illúzióromboló elérni azokat a célokat, amelyeket egy hétköznapi ember és, valamivel hangsúlyosabban, nő gyakorta elképzel magának: egy biztos egzisztenciával, sőt kifejezetten sok pénzzel rendelkező férfi, ház, kert, otthoni szolárium, gyakori látogatás valamelyik wellness intézményben, pedikűrös, léböjtkúra és az egészséges test mértéktelen kultusza.
Az álmok nekik már valóság, ezért tudja a két barátnő mérhetetlenül utálni az ezt megtestesítő személyeket, és ezért vannak már gyakorlatilag a felsőoktatás végére kiégve. Már az első pillanatok után zavarba jön a néző, titkok és titkos játszmák, manipulációk zajlanak. Mindehhez pedig Finley megköveteli a legtechnikásabb színészi játékot, amit, némileg meglepetésre nemcsak Olivia Cooke (Amanda) pipál ki, hanem a szép, de színészileg eddig nem túl meggyőző Anya Taylor-Joy (Lily) is.
A két lány titokzatos játszmái érezhető rokonságban vannak az Utas és holdvilág Ulpius-házának halálkultuszával, de a kör kitágul, belép a mérhetetlen gazdagság éppúgy, mint a lúzerek tisztes, olykor öncsaló világa.
Szegény Anton Yelchin egyik utolsó filmje volt ez, Tim, a műmájer drogdíler figurája úgy vergődik a két lány intellektuális és amorális fölényében, ami sokaknak örök emlék, és egyben fájó mementója a 2016-ban 27 évesen autóbalesetben meghalt Yelchin hiányának.
A férfiak ebben a filmben labdába sem rúgnak, a Timen kívüli másik hangsúlyos férfi karakter, Lily mostohaapja pedig olyan mértékig ellenszenves, hogy itt a harag a férfiak által ilyen faék egyszerűségűre alakított világ ellen is szól.
A lányok játékai és manipulációi aztán mindig tovább gördülnek, míg végül Finley kiköt a lehető legellentmondásosabb és legtalányosabb végkifejletnél, amit az utóbbi időben látni lehetett. Haragja a világ ellen ugyanúgy kétfedelű és önironikus, mint a közösségi médiában az emberi kapcsolatok haláláért óbégató embertömegek gesztusa, vagy a filmfesztiválok koktélospultjai felett az emberi nyomorúságokról beszámoló dokumentumfilmeken merengő kőgazdag filmesek helyzete.
Van-e lehangolóbb, mint felismerni a lázadás korlátait? Van-e nagyszerűbb, mint bizonyos korlátokat mégis átlépni? Ki ezt, ki azt olvassa ki a zárlatból, optimizmusa és pesszimizmusa arányainak megfelelően – de az elgondolkodás minden esetben borítékolható.
DVD
Kritika (4)
Bontonfilm
ők épp haragban. Cory Finley első filmje ebben éppannyira kiérlelt és koravén, mint dialógusaiban: két fiatal lány éli furcsa mindennapjait valahol az amerikai Felső-Középosztály legfelsőbb szegletében. Lily és Amanda pontosan látja, milyen illúzióromboló elérni azokat a célokat, amelyeket egy hétköznapi ember és, valamivel hangsúlyosabban, nő gyakorta elképzel magának: egy biztos egzisztenciával, sőt kifejezetten sok pénzzel rendelkező férfi, ház, kert, otthoni szolárium, gyakori látogatás valamelyik wellness intézményben, pedikűrös, léböjtkúra és az egészséges test mértéktelen kultusza.
Az álmok nekik már valóság, ezért tudja a két barátnő mérhetetlenül utálni az ezt megtestesítő személyeket, és ezért vannak már gyakorlatilag a felsőoktatás végére kiégve. Már az első pillanatok után zavarba jön a néző, titkok és titkos játszmák, manipulációk zajlanak. Mindehhez pedig Finley megköveteli a legtechnikásabb színészi játékot, amit, némileg meglepetésre nemcsak Olivia Cooke (Amanda) pipál ki, hanem a szép, de színészileg eddig nem túl meggyőző Anya Taylor-Joy (Lily) is.
A két lány titokzatos játszmái érezhető rokonságban vannak az Utas és holdvilág Ulpius-házának halálkultuszával, de a kör kitágul, belép a mérhetetlen gazdagság éppúgy, mint a lúzerek tisztes, olykor öncsaló világa.
Szegény Anton Yelchin egyik utolsó filmje volt ez, Tim, a műmájer drogdíler figurája úgy vergődik a két lány intellektuális és amorális fölényében, ami sokaknak örök emlék, és egyben fájó mementója a 2016-ban 27 évesen autóbalesetben meghalt Yelchin hiányának.
A férfiak ebben a filmben labdába sem rúgnak, a Timen kívüli másik hangsúlyos férfi karakter, Lily mostohaapja pedig olyan mértékig ellenszenves, hogy itt a harag a férfiak által ilyen faék egyszerűségűre alakított világ ellen is szól.
A lányok játékai és manipulációi aztán mindig tovább gördülnek, míg végül Finley kiköt a lehető legellentmondásosabb és legtalányosabb végkifejletnél, amit az utóbbi időben látni lehetett. Haragja a világ ellen ugyanúgy kétfedelű és önironikus, mint a közösségi médiában az emberi kapcsolatok haláláért óbégató embertömegek gesztusa, vagy a filmfesztiválok koktélospultjai felett az emberi nyomorúságokról beszámoló dokumentumfilmeken merengő kőgazdag filmesek helyzete.
Van-e lehangolóbb, mint felismerni a lázadás korlátait? Van-e nagyszerűbb, mint bizonyos korlátokat mégis átlépni? Ki ezt, ki azt olvassa ki a zárlatból, optimizmusa és pesszimizmusa arányainak megfelelően – de az elgondolkodás minden esetben borítékolható.
DVD
Kritika (4)
Bontonfilm