2018. november 13. / Tóth Bence / Vörösmarty Színház
Az aradi vértanúk emléknapjára a Perelj, uram! magyarországi ősbemutatójával készült a székesfehérvári Vörösmarty Színház. Szikora János rendezésében a 2010-ben elhunyt fehérvári író, tanár és festőművész Sobor Antal kisregényéből Román Károly készített színpadi adaptációt,
amely az 1848-as szabadságharc idején két csákberényi
lelkipásztor megrendítő történetétmutatja be. Szikszai János református lelkészt Gáspár Sándor testesíti meg, Imre Krisztián egyetemi hallgató pedig Manszbarth Antalt, a falu katolikus plébánosát játssza, velük beszélgettünk.
A Pál utcai fiúkkal ellentétben a Perelj, uram!-ban már jóval több társulati taggal játszhatsz együtt.
I. K.: Igen, akkor nem nagyon találkoztam társulati taggal, az ország különböző pontjairól érkezve álltunk össze a darabba. Kíváncsi is voltam, hogy milyen az igazi színházi miliő Székesfehérváron, milyen, amikor tényleg itt dolgozó színészekkel együtt alkothatunk. Titkolt vágyam volt, hogy visszajöhessek a fehérvári teátrumba játszani, ám meglepett Szikora János megkeresése.
Molnár Ferenc regényéhez hasonlóan ez is megrendítő, megindító darab.
I. K.: Igen, de valahogy úgy érzem ez inkább egy „történelem-megismerős” darab, tömény történelem van benne, míg A Pál utcai fiúk egy megrendítő tragédia. Aki erre nyitottabb, annak mindenféleképpen tetszhet a darab. Örültem is, amikor az olvasópróbát történelmi áttekintéssel kezdte Szikora János rendező. Korábban nem hallottam sem a regényről, sem a darabról. Amikor édesanyámnak még csak pedzegettem, hogy lehet, hogy szerepet kapok a darabban, akkor ő egyből felkutatta az antikváriumokat, és megszerezte a regényt.
Az egyik főszereplőt alakítod, egy plébánost. Számodra ez milyen kihívás?
I. K.: Nagy kihívás már csak a kor miatt is, vajon mit jelenthetett anno 27 éves embernek lenni egyáltalán, mert most szerintem teljesen mást jelent. Az is egy érdekes aspektus, hogy milyen egy papot megtestesíteni a színpadon. Kérdés, hogy egy felszentelt pap hogyan viselheti az őt ért megpróbáltatásokat. Ezekre a kérdésekre keresem a válaszokat.
Szikora János az olvasópróbán azt mondta, hogy Sobor Antal kisregényében
rendkívül élethű a történet leírása: hallani lehet az élőbeszéd hangját, érezni a szörnyű események miliőjét, olyan, mintha az egész most játszódna előttünk. Te hogyan látod ezt?
G. S.: Sobor Antal kisregényét nem olvastam, viszont tudom, hogy az adaptáló Román Károllyal együtt az elmúlt évtizedek fehérvári szellemi életének ikonjai voltak. A két ikonikus figura a lokális történetükkel a bemutatónk által talán egy országos jelentőségű ügyet is jelenthet. Mivel két zseniális akadémikus emberről van szó, így nekünk, színházcsinálóknak nagyobb a felelősségünk, mert Román Károly elsősorban nem drámaíró volt. Örülök, hogy semmiféle úgymond realista díszlet nem szorít minket keretbe, hanem szabadon variálható terekben alakulnak ki a darabbeli szituációk. Ez azért lényeges, mert a Szabad Színház Társulattal (Székesfehérvár alternatív színház csapata – a szerk.) való találkozás is ezt a szabadságot jelenti, amikor profik és amatőrök dolgoznak együtt. Azt gondolom, hogy ebből nagyon izgalmas, sajátos eklektika jön létre.
Eddig maga a kisregény és vele együtt a tragikus történet a köztudatban nem nagyon volt benne.
G. S.: Feltételezem, hogy vannak más települések is ebben az országban, amelyeknek megvan a saját történetük, de nem tudnak országossá válni. Talán ebben most ez a bemutató kivételt jelent, és méltó emléket állítunk a csákberényi eseményeknek Sobor Antal és Román Károly történetének hiteles megidézésével.
Karaktered magával ragadó ember lehetett, megformálásánál mire helyezed a hangsúlyt?
G. S.: Nem kérdés, hogy a szerepem, Szikszai János református lelkész rendkívül karizmatikus férfi lehetett. Az sem kétséges, hogy az Isten szolgálatában álló ember jelleme példamutató, mártíromsága pedig rendkívül felemelő, hogy így kiállt a népért, a becsületért és az igazságért. Megformálásánál arra figyelek, hogy ennek a pátosza ne ragadjon el, és megpróbáljam azokat az emberi momentumokat is megtalálni, amiktől esendővé válhat ebben a hihetetlen kiszolgáltatottságban, amiben fiatal katolikus paptársa van a segítségére. Természetesen ez a törődés kölcsönös a két lelkipásztor között.
amely az 1848-as szabadságharc idején két csákberényi
lelkipásztor megrendítő történetétmutatja be. Szikszai János református lelkészt Gáspár Sándor testesíti meg, Imre Krisztián egyetemi hallgató pedig Manszbarth Antalt, a falu katolikus plébánosát játssza, velük beszélgettünk.A Pál utcai fiúkkal ellentétben a Perelj, uram!-ban már jóval több társulati taggal játszhatsz együtt.
I. K.: Igen, akkor nem nagyon találkoztam társulati taggal, az ország különböző pontjairól érkezve álltunk össze a darabba. Kíváncsi is voltam, hogy milyen az igazi színházi miliő Székesfehérváron, milyen, amikor tényleg itt dolgozó színészekkel együtt alkothatunk. Titkolt vágyam volt, hogy visszajöhessek a fehérvári teátrumba játszani, ám meglepett Szikora János megkeresése.
Molnár Ferenc regényéhez hasonlóan ez is megrendítő, megindító darab.
I. K.: Igen, de valahogy úgy érzem ez inkább egy „történelem-megismerős” darab, tömény történelem van benne, míg A Pál utcai fiúk egy megrendítő tragédia. Aki erre nyitottabb, annak mindenféleképpen tetszhet a darab. Örültem is, amikor az olvasópróbát történelmi áttekintéssel kezdte Szikora János rendező. Korábban nem hallottam sem a regényről, sem a darabról. Amikor édesanyámnak még csak pedzegettem, hogy lehet, hogy szerepet kapok a darabban, akkor ő egyből felkutatta az antikváriumokat, és megszerezte a regényt.
Az egyik főszereplőt alakítod, egy plébánost. Számodra ez milyen kihívás?
I. K.: Nagy kihívás már csak a kor miatt is, vajon mit jelenthetett anno 27 éves embernek lenni egyáltalán, mert most szerintem teljesen mást jelent. Az is egy érdekes aspektus, hogy milyen egy papot megtestesíteni a színpadon. Kérdés, hogy egy felszentelt pap hogyan viselheti az őt ért megpróbáltatásokat. Ezekre a kérdésekre keresem a válaszokat.
Szikora János az olvasópróbán azt mondta, hogy Sobor Antal kisregényében
rendkívül élethű a történet leírása: hallani lehet az élőbeszéd hangját, érezni a szörnyű események miliőjét, olyan, mintha az egész most játszódna előttünk. Te hogyan látod ezt?G. S.: Sobor Antal kisregényét nem olvastam, viszont tudom, hogy az adaptáló Román Károllyal együtt az elmúlt évtizedek fehérvári szellemi életének ikonjai voltak. A két ikonikus figura a lokális történetükkel a bemutatónk által talán egy országos jelentőségű ügyet is jelenthet. Mivel két zseniális akadémikus emberről van szó, így nekünk, színházcsinálóknak nagyobb a felelősségünk, mert Román Károly elsősorban nem drámaíró volt. Örülök, hogy semmiféle úgymond realista díszlet nem szorít minket keretbe, hanem szabadon variálható terekben alakulnak ki a darabbeli szituációk. Ez azért lényeges, mert a Szabad Színház Társulattal (Székesfehérvár alternatív színház csapata – a szerk.) való találkozás is ezt a szabadságot jelenti, amikor profik és amatőrök dolgoznak együtt. Azt gondolom, hogy ebből nagyon izgalmas, sajátos eklektika jön létre.
Eddig maga a kisregény és vele együtt a tragikus történet a köztudatban nem nagyon volt benne.
G. S.: Feltételezem, hogy vannak más települések is ebben az országban, amelyeknek megvan a saját történetük, de nem tudnak országossá válni. Talán ebben most ez a bemutató kivételt jelent, és méltó emléket állítunk a csákberényi eseményeknek Sobor Antal és Román Károly történetének hiteles megidézésével.
Karaktered magával ragadó ember lehetett, megformálásánál mire helyezed a hangsúlyt?
G. S.: Nem kérdés, hogy a szerepem, Szikszai János református lelkész rendkívül karizmatikus férfi lehetett. Az sem kétséges, hogy az Isten szolgálatában álló ember jelleme példamutató, mártíromsága pedig rendkívül felemelő, hogy így kiállt a népért, a becsületért és az igazságért. Megformálásánál arra figyelek, hogy ennek a pátosza ne ragadjon el, és megpróbáljam azokat az emberi momentumokat is megtalálni, amiktől esendővé válhat ebben a hihetetlen kiszolgáltatottságban, amiben fiatal katolikus paptársa van a segítségére. Természetesen ez a törődés kölcsönös a két lelkipásztor között.