2018. november 19. / Bóta Gábor
Kétségtelenül patinás, grandiózus, mutatós a Központi Vásárcsarnok, ami Petz Samu építész, műegyetemi tanár tervei szerint készült el 1897-ben, de nem a szépsége nyűgöz le leginkább, holott kétségkívül szép.
Nagy, levegős benne a tér, pompázatos a méret, ha úgy tetszik, a kereskedés temploma. Budapest legnagyobb piaca, a gasztronómia alapanyagainak egyik fő lelőhelye. Körülbelül 10 ezer négyzetméter. Pompázatos acél tetőszerkezet fedi. A tetőt színes Zsolnay-épületkerámiák borítják, de olyan ügyesen, hogy azért bejön felül a fény, így a csarnok természetes megvilágítása is jelentős. Jó érzés benne lenni, és hát, legalábbis a fősodorban, nyüzsögnek is benne rendesen.
Na, ez az, amit én igazán szeretek, a lüktető életet, a temérdek másfajta embert. Itt aztán van mindenki, idős, fiatal, középkorú, valamennyi korosztály képviselteti magát. És minden társadalmi réteg, melós éppen úgy, mint fifikás agyú értelmiségi, de még sokszoknyás parasztasszony is felfedezhető a vásárlók között, ahogy persze gyerkőcök is rohangásznak föl-le, vagy ácsingóznak valami után, ami megtetszett nekik. Szóval élet van, sűrű élet, dumálás, kvaterkázás, a pultok érdeklődő, netán fikázó mustrálgatása, meg hát az emberek is megbámulják egymást, mert itt aztán adódnak érdekes figurák bőven, és a világ valamennyi tájáról különböző mentalitású, fazonú emberek.
A nagy újságíró, Bálint György a cirkusz közönségére használta azt a gyönyörű kifejezést, hogy „emberiségfürdő”, hiszen cirkuszba is rengeteg fajta ember jár, a 3 éves kölyök, az általános iskolát se végezett ember és a professzor egyaránt. Azt hiszem, a Központi Vásárcsarnokra is nyugodtan használható az emberiségfürdő érzékeny, találó titulusa.
Vannak, akik azt állítják, hogy már több itt a külföldi vásárló, mint a magyar. Tény, ami tény, az idegenvezetők rendszeresen hozzák ide a turistacsoportjaikat, ott-jártamkor is volt belőlük jó néhány, hallgatták a magyarázatokat, majd szétszéledtek a standokhoz. Nemrég azt is láttam, hogy egy rakás fekete autó érkezett, sötét öltönyös emberekkel, valószínűleg diplomaták szálltak ki belőlük, és jöttek csarnoklátogatásra.
Pirospaprikát árulnak itt számtalan helyen, de vannak erre szakosodott standok, például ott, ahol a kalocsai kerül belőle a középpontba, azt mondja a fiatalember, hogy egész nap leginkább csak angolul beszél, mert hát ugye a magyarok nem feltétlenül itt akarják beszerezni ez irányú szükségleteiket. Kapható kismillió csomagolásban, átlátszó zacskóban, nem átlátszóban, fémdobozban... Persze minden van kicsi, közepes, nagy méretben. És gusztusos paprikafüzér is díszíti a standot, különböző színű, paprikaformájú paprikatartók ugyancsak kaphatók, meg ki tudja még mi minden.
Egymásra halmozódnak a dolgok, az eladók szeretik demonstrálni az árubőséget, más-más szisztéma alapján pakolják ki az árujukat. Van, aki szépen egymás mellé rendezi, más kívánatos kupacokat képez belőlük, akad, aki glédába állítja a portékáját. Hát azt a pasast azért otthagytam, aki amikor körtét akartam venni, rám szólt, hogy nehogy már kihúzkodjam az ő katonás precízséggel elrendezett gyümölcseit a sorból. Nyilván a szebbeket rendezte előre, a csúnyábbakat hátra, így feltehetően át akart verni, de ezzel a mogorván rideg mentalitással azért nem tanácsos kereskedni.
Szerencsére vannak vérbeli, közlékeny, igencsak kedves kereskedők. Amint megállok az egyik figyelemfelhívóan különleges húsárukat forgalmazó boltnál, rögtön szóba elegyednek velem, és nekem is kedvem támad beszélgetni az ottani hölggyel meg két fiatalemberrel. Kiderül, hogy három hónapja létezik ez a bolt, nem a fősodorban van, ezért nehéz észrevétetni. Főleg külföldiek látogatják, ellentétben a szemben lévő zöldségesekkel. Tényleg van egy rakat különlegesség, ami kapásból kíváncsivá tesz. Például a harcsa, bárány, birka, nyúl, kecske, szamár, ló, vaddisznó, szarvas húsából készült kolbász vagy szalámi. És ezek tovább vannak variálva, például szarvasgombával vagy éppen szilvalekvárral, hát az aztán igazán kellemesen pikáns! Az érdeklődőknek mindenből készséggel adnak kóstolót, hogy dönteni lehessen, mi az, ami ízlik, mi az, ami nem, mit érdemes vásárolni.
Az emeleten találhatók a melegkonyhás bodegák. Ezekről sajnos nem sok jót tudok mondani, itt ragadtak az évtizedekkel ezelőtti korszerűtlenségükben. Azok a típusú helyek, ahol ott aszalódnak az előre elkészített húsok, köretek a pulton, szikkadnak, romlik az állaguk, és különösebben letakarva sincsenek, „védettséget” sem élveznek. Ez az, aminek a Belvárosi Piacon hadat üzentek jeles szakemberek, és a legtöbb dolgot akkor készítik el, amikor a vendég megrendeli. De ilyen téren sajnos a Vásárcsarnokban megállt az idő. Inkább javaslom a földszintet, ahol nyersanyagként sok-sok figyelemre méltó dolog kapható, megcsodálható.
Nagy, levegős benne a tér, pompázatos a méret, ha úgy tetszik, a kereskedés temploma. Budapest legnagyobb piaca, a gasztronómia alapanyagainak egyik fő lelőhelye. Körülbelül 10 ezer négyzetméter. Pompázatos acél tetőszerkezet fedi. A tetőt színes Zsolnay-épületkerámiák borítják, de olyan ügyesen, hogy azért bejön felül a fény, így a csarnok természetes megvilágítása is jelentős. Jó érzés benne lenni, és hát, legalábbis a fősodorban, nyüzsögnek is benne rendesen.
Na, ez az, amit én igazán szeretek, a lüktető életet, a temérdek másfajta embert. Itt aztán van mindenki, idős, fiatal, középkorú, valamennyi korosztály képviselteti magát. És minden társadalmi réteg, melós éppen úgy, mint fifikás agyú értelmiségi, de még sokszoknyás parasztasszony is felfedezhető a vásárlók között, ahogy persze gyerkőcök is rohangásznak föl-le, vagy ácsingóznak valami után, ami megtetszett nekik. Szóval élet van, sűrű élet, dumálás, kvaterkázás, a pultok érdeklődő, netán fikázó mustrálgatása, meg hát az emberek is megbámulják egymást, mert itt aztán adódnak érdekes figurák bőven, és a világ valamennyi tájáról különböző mentalitású, fazonú emberek.
A nagy újságíró, Bálint György a cirkusz közönségére használta azt a gyönyörű kifejezést, hogy „emberiségfürdő”, hiszen cirkuszba is rengeteg fajta ember jár, a 3 éves kölyök, az általános iskolát se végezett ember és a professzor egyaránt. Azt hiszem, a Központi Vásárcsarnokra is nyugodtan használható az emberiségfürdő érzékeny, találó titulusa.
Vannak, akik azt állítják, hogy már több itt a külföldi vásárló, mint a magyar. Tény, ami tény, az idegenvezetők rendszeresen hozzák ide a turistacsoportjaikat, ott-jártamkor is volt belőlük jó néhány, hallgatták a magyarázatokat, majd szétszéledtek a standokhoz. Nemrég azt is láttam, hogy egy rakás fekete autó érkezett, sötét öltönyös emberekkel, valószínűleg diplomaták szálltak ki belőlük, és jöttek csarnoklátogatásra.
Pirospaprikát árulnak itt számtalan helyen, de vannak erre szakosodott standok, például ott, ahol a kalocsai kerül belőle a középpontba, azt mondja a fiatalember, hogy egész nap leginkább csak angolul beszél, mert hát ugye a magyarok nem feltétlenül itt akarják beszerezni ez irányú szükségleteiket. Kapható kismillió csomagolásban, átlátszó zacskóban, nem átlátszóban, fémdobozban... Persze minden van kicsi, közepes, nagy méretben. És gusztusos paprikafüzér is díszíti a standot, különböző színű, paprikaformájú paprikatartók ugyancsak kaphatók, meg ki tudja még mi minden.
Egymásra halmozódnak a dolgok, az eladók szeretik demonstrálni az árubőséget, más-más szisztéma alapján pakolják ki az árujukat. Van, aki szépen egymás mellé rendezi, más kívánatos kupacokat képez belőlük, akad, aki glédába állítja a portékáját. Hát azt a pasast azért otthagytam, aki amikor körtét akartam venni, rám szólt, hogy nehogy már kihúzkodjam az ő katonás precízséggel elrendezett gyümölcseit a sorból. Nyilván a szebbeket rendezte előre, a csúnyábbakat hátra, így feltehetően át akart verni, de ezzel a mogorván rideg mentalitással azért nem tanácsos kereskedni.
Szerencsére vannak vérbeli, közlékeny, igencsak kedves kereskedők. Amint megállok az egyik figyelemfelhívóan különleges húsárukat forgalmazó boltnál, rögtön szóba elegyednek velem, és nekem is kedvem támad beszélgetni az ottani hölggyel meg két fiatalemberrel. Kiderül, hogy három hónapja létezik ez a bolt, nem a fősodorban van, ezért nehéz észrevétetni. Főleg külföldiek látogatják, ellentétben a szemben lévő zöldségesekkel. Tényleg van egy rakat különlegesség, ami kapásból kíváncsivá tesz. Például a harcsa, bárány, birka, nyúl, kecske, szamár, ló, vaddisznó, szarvas húsából készült kolbász vagy szalámi. És ezek tovább vannak variálva, például szarvasgombával vagy éppen szilvalekvárral, hát az aztán igazán kellemesen pikáns! Az érdeklődőknek mindenből készséggel adnak kóstolót, hogy dönteni lehessen, mi az, ami ízlik, mi az, ami nem, mit érdemes vásárolni.
Az emeleten találhatók a melegkonyhás bodegák. Ezekről sajnos nem sok jót tudok mondani, itt ragadtak az évtizedekkel ezelőtti korszerűtlenségükben. Azok a típusú helyek, ahol ott aszalódnak az előre elkészített húsok, köretek a pulton, szikkadnak, romlik az állaguk, és különösebben letakarva sincsenek, „védettséget” sem élveznek. Ez az, aminek a Belvárosi Piacon hadat üzentek jeles szakemberek, és a legtöbb dolgot akkor készítik el, amikor a vendég megrendeli. De ilyen téren sajnos a Vásárcsarnokban megállt az idő. Inkább javaslom a földszintet, ahol nyersanyagként sok-sok figyelemre méltó dolog kapható, megcsodálható.