2018. november 19. / Jónás Ágnes
Carlo Collodi világhírű klasszikusát, a Pinokkiót tűzte műsorára a Dumaszínház Gyerekhajó, mely bábelőadás formájában, Pille Tamás rendezésében október 13-tól tekinthető meg a TRIP Színházhajón. A gyermekeknek szánt előadás olyan egyetemes emberi érzések fontosságát hirdeti,
mint a szeretet, a tisztelet és a barátság, de – ahogy azt az előadás főszereplője, Szacsvay László mondja – a kicsiknek szóló réteg alatt ott egy másik, felnőtteknek szóló is, mely az egyedüllét és a magány témáit feszegeti, s rámutat hazugságokkal átitatott világunkra. A Jászai Mari-díjas, Érdemes és Kiváló Művésszel a darab adta kihívásokról beszélgettünk.
Úgy tudom, hogy gyermekelőadásban csak egyszer, még főiskolásként szerepelt. Hogyhogy most igen mondott Pille Tamás felkérésére?
Sz. L.: Sok mindent csináltam már a pályám során, de bábokkal még nem dolgoztam. Izgatott a dolog, és amikor Tamás felhívott azzal, hogy játszanám-e Dzsepettót, azonnal igent mondtam. Egy végtelenül kedves társaságba csöppentem, ahol nagyon vigyáznak rám, kísérgetnek ide-oda – ebből a kísérgetős szeretetből érzem, hogy öreg vagyok.
Vannak, akik azt mondják, hogy a bábozás nem olyan nagy truváj. Ön mit gondol?
Sz. L.: Iszonyatosan nehéz dolog! A bábok mozgatása, megtartása kőkemény fizikai és szellemi munka, közben észnél kell lenni, hogy mikor milyen szöveg következik, és speciális tudást igényel az is, hogy hogyan kölcsönözzük a báboknak a hangunkat.
Mit jelent az ön számára Pinokkió története?
Sz. L.: Ez egy nagyon szép és tanulságos mese. Gyereknevelésről, apa-fiú kapcsolatról szól, s olyan egyetemes emberi érzések fontosságát hirdeti, mint a szeretet, a tisztelet és a barátság. A történet az élethosszig tartó tanulás fontosságára is biztat, ezt megerősítendő bele is csempésztem az előadásba egy mondatot Vörösmarty Csongor és Tünde című művéből: „Mindent tudok már, csak még a mindent, azt nem tudom”. A gyermekeknek szóló réteg mellett ott van a felnőtteknek szóló mondanivaló is, mely az egyedüllét és a magány témáit feszegeti, az általam megformált Dzsepettó ugyanis roppant magányos. Mint a legtöbben ezen a világon. Magányos az is, aki egyedül él, és néha az is, akinek társa, barátai vannak. Dzsepettó segítségül hívja a Kékhajú tündért, aki azt javasolja neki, hogy ha társra vágyik, faragjon ki egy fabábut. Ő lesz Pinokkió, aki szereti Dzsepettót, de egy idő után saját tapasztalatokra vágyik, szeret elbóklászni, szórakozni, és gyakran füllent. A fabábu egyébként szimbólum is – arra utal, hogy mindannyian bábok vagyunk az életnek nevezett gépezetben. E ponton bele lehetne menni a politikába, de ahhoz én egyrészt nem értek, másrészt pedig gyűlölöm.
[kep3]
Ha Pinokkió hazudik, megnő az orra. Nem érzi úgy, hogy manapság különösen sok a megnyúlt orrú Pinokkió a világban, vagy legalábbis a közösségi oldalakon? Ott a legtöbben másmilyennek mutatják magukat, mint amilyenek valójában.
Sz. L.: Ma minden médium hazudik. Ez most egy ilyen világ. Lehetséges, hogy sose volt ez másképp, legfeljebb nem volt minden füllentés ennyire szem előtt. Annak idején sokat kellett várni az információra, ma egy villanás alatt tudomást lehet szerezni a dolgokról. Régen a közösségi média a pad volt a ház előtt – itt pletykáltak, leskelődtek az asszonyok, a férfiak elmentek a kocsmába, a városi polgárok pedig a kávéházba. Az új technikai vívmányokkal egyre jobban kinyílik a világ, de teret hódít a személytelenség és az előbb említett elmagányosodás.
Jövőre lesz ötven éve, hogy a pályán van. Képes még ugyanúgy lelkesedni bizonyos szerepekért, és ugyanúgy izgulni, mielőtt felmegy a függöny, mint a kezdetekkor?
Sz. L.: Persze! Az izgalom ennek a szakmának a természetes velejárója, mert amikor színpadra lépünk, még nem tudhatjuk, hogy mi lesz az előadás kimenetele. A lámpaláz sose múlik el, de meg kell tanulni uralkodni rajta. Aki nem izgul előadás előtt, azzal valami baj van.
Legjobb barátja, Székhelyi József két hónapja tagja egy túlvilági színház társulatának. A temetésén szívfacsaró búcsúbeszédet mondott. Önt foglalkoztatja az elmúlás gondolata?
Sz. L.: Darvas Ivántól annak idején ugyanezt megkérdezték, s ő azt mondta, hogy az nagyon buta ember, aki azt hiszi, hogy örökké fog élni. Engem is foglalkoztat az elmúlás, persze. Manapság ráírják a cigarettásdobozra, hogy a dohányzás halált okoz. Hát, egy frászt! Ami biztos halált hoz, az a születés. Addig kell maximálisan szeretni, dolgozni, élni, amíg a születés és a halál közötti időszak tart. Hogy később majd ne érezzük, hogy kárba vesztek a napok. Aztán ha menni kell, menni kell, nincs mese.
mint a szeretet, a tisztelet és a barátság, de – ahogy azt az előadás főszereplője, Szacsvay László mondja – a kicsiknek szóló réteg alatt ott egy másik, felnőtteknek szóló is, mely az egyedüllét és a magány témáit feszegeti, s rámutat hazugságokkal átitatott világunkra. A Jászai Mari-díjas, Érdemes és Kiváló Művésszel a darab adta kihívásokról beszélgettünk.
Úgy tudom, hogy gyermekelőadásban csak egyszer, még főiskolásként szerepelt. Hogyhogy most igen mondott Pille Tamás felkérésére?
Sz. L.: Sok mindent csináltam már a pályám során, de bábokkal még nem dolgoztam. Izgatott a dolog, és amikor Tamás felhívott azzal, hogy játszanám-e Dzsepettót, azonnal igent mondtam. Egy végtelenül kedves társaságba csöppentem, ahol nagyon vigyáznak rám, kísérgetnek ide-oda – ebből a kísérgetős szeretetből érzem, hogy öreg vagyok.
Vannak, akik azt mondják, hogy a bábozás nem olyan nagy truváj. Ön mit gondol?
Sz. L.: Iszonyatosan nehéz dolog! A bábok mozgatása, megtartása kőkemény fizikai és szellemi munka, közben észnél kell lenni, hogy mikor milyen szöveg következik, és speciális tudást igényel az is, hogy hogyan kölcsönözzük a báboknak a hangunkat.
Mit jelent az ön számára Pinokkió története?
Sz. L.: Ez egy nagyon szép és tanulságos mese. Gyereknevelésről, apa-fiú kapcsolatról szól, s olyan egyetemes emberi érzések fontosságát hirdeti, mint a szeretet, a tisztelet és a barátság. A történet az élethosszig tartó tanulás fontosságára is biztat, ezt megerősítendő bele is csempésztem az előadásba egy mondatot Vörösmarty Csongor és Tünde című művéből: „Mindent tudok már, csak még a mindent, azt nem tudom”. A gyermekeknek szóló réteg mellett ott van a felnőtteknek szóló mondanivaló is, mely az egyedüllét és a magány témáit feszegeti, az általam megformált Dzsepettó ugyanis roppant magányos. Mint a legtöbben ezen a világon. Magányos az is, aki egyedül él, és néha az is, akinek társa, barátai vannak. Dzsepettó segítségül hívja a Kékhajú tündért, aki azt javasolja neki, hogy ha társra vágyik, faragjon ki egy fabábut. Ő lesz Pinokkió, aki szereti Dzsepettót, de egy idő után saját tapasztalatokra vágyik, szeret elbóklászni, szórakozni, és gyakran füllent. A fabábu egyébként szimbólum is – arra utal, hogy mindannyian bábok vagyunk az életnek nevezett gépezetben. E ponton bele lehetne menni a politikába, de ahhoz én egyrészt nem értek, másrészt pedig gyűlölöm.
[kep3]
Ha Pinokkió hazudik, megnő az orra. Nem érzi úgy, hogy manapság különösen sok a megnyúlt orrú Pinokkió a világban, vagy legalábbis a közösségi oldalakon? Ott a legtöbben másmilyennek mutatják magukat, mint amilyenek valójában.
Sz. L.: Ma minden médium hazudik. Ez most egy ilyen világ. Lehetséges, hogy sose volt ez másképp, legfeljebb nem volt minden füllentés ennyire szem előtt. Annak idején sokat kellett várni az információra, ma egy villanás alatt tudomást lehet szerezni a dolgokról. Régen a közösségi média a pad volt a ház előtt – itt pletykáltak, leskelődtek az asszonyok, a férfiak elmentek a kocsmába, a városi polgárok pedig a kávéházba. Az új technikai vívmányokkal egyre jobban kinyílik a világ, de teret hódít a személytelenség és az előbb említett elmagányosodás.
Jövőre lesz ötven éve, hogy a pályán van. Képes még ugyanúgy lelkesedni bizonyos szerepekért, és ugyanúgy izgulni, mielőtt felmegy a függöny, mint a kezdetekkor?
Sz. L.: Persze! Az izgalom ennek a szakmának a természetes velejárója, mert amikor színpadra lépünk, még nem tudhatjuk, hogy mi lesz az előadás kimenetele. A lámpaláz sose múlik el, de meg kell tanulni uralkodni rajta. Aki nem izgul előadás előtt, azzal valami baj van.
Legjobb barátja, Székhelyi József két hónapja tagja egy túlvilági színház társulatának. A temetésén szívfacsaró búcsúbeszédet mondott. Önt foglalkoztatja az elmúlás gondolata?
Sz. L.: Darvas Ivántól annak idején ugyanezt megkérdezték, s ő azt mondta, hogy az nagyon buta ember, aki azt hiszi, hogy örökké fog élni. Engem is foglalkoztat az elmúlás, persze. Manapság ráírják a cigarettásdobozra, hogy a dohányzás halált okoz. Hát, egy frászt! Ami biztos halált hoz, az a születés. Addig kell maximálisan szeretni, dolgozni, élni, amíg a születés és a halál közötti időszak tart. Hogy később majd ne érezzük, hogy kárba vesztek a napok. Aztán ha menni kell, menni kell, nincs mese.