2019. január 03. / Jónás Ágnes
Székely Csaba legújabb, 10 című színdarabját a tízparancsolat ihlette, melyet Sebestyén Aba rendezésében a Radnóti Színházban láthat először a közönség. A fekete humorral átszőtt, fajsúlyos
kérdéseket felvető, tragikus és groteszk helyzeteket felvonultató, december 22-én debütáló előadásról az egyik főszereplővel, László Zsolttal beszélgettünk, aki következő, Alföldi Róberttel közös munkájáról is árult el kulisszatitkokat.
Mi az, ami színészként eltalálta Székely Csaba drámájában?
L. Zs.: Amikor először olvastam a művet, azt gondoltam, hogy olyan zseniálisan van megírva, hogy akár egy tízrészes tévéfilmet is lehetne belőle csinálni. A színdarabot a tízparancsolat ihlette, szerkezetét és fő gondolati egységeit is a tízparancsolat adja: monológokon és dialógusokon keresztül tíz ember történetét ismerheti meg a néző, s mindegyik történet egy-egy parancsolathoz kötődik, de van közöttük átfedés, ugyanis a tíz szereplő valamilyen módon, lazább-szorosabb szálakkal kötődik egymáshoz. Fokozatosan bomlanak ki az egymáshoz fűződő viszonyaik, lassan tárulnak fel egymás sorsát keresztező életútjaik. Olyan ez, akár egy krimi vagy egy mozaik. Az előadásunk olyan élethelyzeteket, sorsokat igyekszik bemutatni, ahol a szereplők – néha önhibájukon kívül – megszegik valamelyik parancsolatot. Döntéseik, bűneik, hibáik kvázi pillangóhatásszerűen befolyásolják egymás sorsát, életét. „Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát / s így mindenik determinált” – ezek a József Attila-sorok jutnak erről eszembe.
A 10 tíz magányos ember története – olvasható az előadás ajánlójában.
L. Zs.: Csak annyira magányosak ők, mintamennyire mindenki ebben a világban. Nekik is a saját problémájuk, nyomorúságuk a legnagyobb. Minden szereplő úgy érzi, hogy egyedül van, magára hagyottan.
Ezúttal Vilmányi Benett, Martinovics Dorina, Lovas Rozi, Kováts Adél, Márfi Márk, Sodró Eliza, Tóth Ildikó a partnerei, meg persze Schneider Zoltán és Pál András, akikkel az Ádám almáiban és az Egy piaci napban is játszik, sőt, triójuk a februárban debütáló, Alföldi Róbert rendezte A gondnokban is látható lesz.
L. Zs.: Igen, A gondnok az emberi tehetetlenségről, a kiszolgáltatottságról mesél három ember életén keresztül, akik egymáson próbálnak segíteni, miközben a saját életük is egy csődtömeg. Harold Pinter művét modernizált formában adjuk elő, s ha jól tudom, Robi sokat húzat az eredeti színdarabból.
Totth Benedek pedig újrafordítja. Alföldi Róbert kemény tempót diktáló rendező hírében áll. Évek óta működik önök közt a munkakapcsolat és a barátság. Mi az a bizonyos plusz, amitől ilyen hosszú ideje képes önök között működni a „gépezet”?
L. Zs.: Robit rendkívül tehetséges alkotónak és színésznek tartom. Olyan ember, aki nem szeret mellébeszélni. Színésztechnikailag és rendezőként is konkrétumokban gondolkodik, előre meghatározott koncepcióval érkezik a próbákra. Szeretem, hogy lényegre törően, expresszíven fogalmaz, s hogy a színpadi munkáit óramű pontossággal működteti. Invenciózus, kreatív, gyorsan és hatékonyan dolgozik, így nincs idő felesleges dolgokra, viszont van idő mindenre, ami fontos.
Ha előre meghatározott tervekkel érkezik a próbákra, akkor a színészeinek már aligha engedi meg az ötletelést.
L. Zs.: Konkrétan soha, de én szeretek az instrukciói után menni, mert tudom, hogy mindig jó felé visz. A gondnok majd talán kivétel lesz abból a szempontból, hogy a mi ötleteinkre is szükség lehet, tudniillik Robi még soha nem dolgozott ennyire kevés szereplővel. Biztos vagyok benne, hogy más attitűddel fogja rendezni, mint a korábbiakat.
Visszatérve a 10 című előadásra… Mit szeretne, hogy a néző milyen elvárásokkal, milyen lelki „csomaggal” távozzon a színházból az előadás után?
L. Zs.: Az volna jó, ha a nézőkben tudatosulna, hogy öntudatlanul is hatással vagyunk egymásra, hogy döntéseink, bűneink, élményeink befolyásolják gondolkodásunkat, és hogy egész életünkben különböző kapcsolataink hálójában létezünk.
Az ön hivatását is egyfajta kapcsolati háló determinálja: a színház közös játék, ahol alkotók és színészek együtt hoznak létre egy adott produktumot, s színészek játszanak egymással és a közönséggel. E különleges együttálláson kívül még mi az, ami szerethetővé teszi önnek ezt a szakmát?
L. Zs.: Talán az, hogy nagyon jó este héttől tízig utazni egy másik világban. Ilyenkor az ember lerakhatja egy kicsit a terheit, a gondjait, és elmenekülhet abból a világból (országból), amelyben minden nap élni kényszerül. Nekem a színészet jó értelemben vett terápia. Mindig hálás vagyok az új találkozásokért és kihívásokért, előszeretettel feszegetem a határaimat, mert ezektől erőre kap a személyiségem, és a friss tapasztalataimat beépíthetem az előadásokba.
kérdéseket felvető, tragikus és groteszk helyzeteket felvonultató, december 22-én debütáló előadásról az egyik főszereplővel, László Zsolttal beszélgettünk, aki következő, Alföldi Róberttel közös munkájáról is árult el kulisszatitkokat.
Mi az, ami színészként eltalálta Székely Csaba drámájában?
L. Zs.: Amikor először olvastam a művet, azt gondoltam, hogy olyan zseniálisan van megírva, hogy akár egy tízrészes tévéfilmet is lehetne belőle csinálni. A színdarabot a tízparancsolat ihlette, szerkezetét és fő gondolati egységeit is a tízparancsolat adja: monológokon és dialógusokon keresztül tíz ember történetét ismerheti meg a néző, s mindegyik történet egy-egy parancsolathoz kötődik, de van közöttük átfedés, ugyanis a tíz szereplő valamilyen módon, lazább-szorosabb szálakkal kötődik egymáshoz. Fokozatosan bomlanak ki az egymáshoz fűződő viszonyaik, lassan tárulnak fel egymás sorsát keresztező életútjaik. Olyan ez, akár egy krimi vagy egy mozaik. Az előadásunk olyan élethelyzeteket, sorsokat igyekszik bemutatni, ahol a szereplők – néha önhibájukon kívül – megszegik valamelyik parancsolatot. Döntéseik, bűneik, hibáik kvázi pillangóhatásszerűen befolyásolják egymás sorsát, életét. „Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát / s így mindenik determinált” – ezek a József Attila-sorok jutnak erről eszembe.
A 10 tíz magányos ember története – olvasható az előadás ajánlójában.
L. Zs.: Csak annyira magányosak ők, mintamennyire mindenki ebben a világban. Nekik is a saját problémájuk, nyomorúságuk a legnagyobb. Minden szereplő úgy érzi, hogy egyedül van, magára hagyottan.
Ezúttal Vilmányi Benett, Martinovics Dorina, Lovas Rozi, Kováts Adél, Márfi Márk, Sodró Eliza, Tóth Ildikó a partnerei, meg persze Schneider Zoltán és Pál András, akikkel az Ádám almáiban és az Egy piaci napban is játszik, sőt, triójuk a februárban debütáló, Alföldi Róbert rendezte A gondnokban is látható lesz.
L. Zs.: Igen, A gondnok az emberi tehetetlenségről, a kiszolgáltatottságról mesél három ember életén keresztül, akik egymáson próbálnak segíteni, miközben a saját életük is egy csődtömeg. Harold Pinter művét modernizált formában adjuk elő, s ha jól tudom, Robi sokat húzat az eredeti színdarabból.
Totth Benedek pedig újrafordítja. Alföldi Róbert kemény tempót diktáló rendező hírében áll. Évek óta működik önök közt a munkakapcsolat és a barátság. Mi az a bizonyos plusz, amitől ilyen hosszú ideje képes önök között működni a „gépezet”?
L. Zs.: Robit rendkívül tehetséges alkotónak és színésznek tartom. Olyan ember, aki nem szeret mellébeszélni. Színésztechnikailag és rendezőként is konkrétumokban gondolkodik, előre meghatározott koncepcióval érkezik a próbákra. Szeretem, hogy lényegre törően, expresszíven fogalmaz, s hogy a színpadi munkáit óramű pontossággal működteti. Invenciózus, kreatív, gyorsan és hatékonyan dolgozik, így nincs idő felesleges dolgokra, viszont van idő mindenre, ami fontos.
Ha előre meghatározott tervekkel érkezik a próbákra, akkor a színészeinek már aligha engedi meg az ötletelést.
L. Zs.: Konkrétan soha, de én szeretek az instrukciói után menni, mert tudom, hogy mindig jó felé visz. A gondnok majd talán kivétel lesz abból a szempontból, hogy a mi ötleteinkre is szükség lehet, tudniillik Robi még soha nem dolgozott ennyire kevés szereplővel. Biztos vagyok benne, hogy más attitűddel fogja rendezni, mint a korábbiakat.
Visszatérve a 10 című előadásra… Mit szeretne, hogy a néző milyen elvárásokkal, milyen lelki „csomaggal” távozzon a színházból az előadás után?
L. Zs.: Az volna jó, ha a nézőkben tudatosulna, hogy öntudatlanul is hatással vagyunk egymásra, hogy döntéseink, bűneink, élményeink befolyásolják gondolkodásunkat, és hogy egész életünkben különböző kapcsolataink hálójában létezünk.
Az ön hivatását is egyfajta kapcsolati háló determinálja: a színház közös játék, ahol alkotók és színészek együtt hoznak létre egy adott produktumot, s színészek játszanak egymással és a közönséggel. E különleges együttálláson kívül még mi az, ami szerethetővé teszi önnek ezt a szakmát?
L. Zs.: Talán az, hogy nagyon jó este héttől tízig utazni egy másik világban. Ilyenkor az ember lerakhatja egy kicsit a terheit, a gondjait, és elmenekülhet abból a világból (országból), amelyben minden nap élni kényszerül. Nekem a színészet jó értelemben vett terápia. Mindig hálás vagyok az új találkozásokért és kihívásokért, előszeretettel feszegetem a határaimat, mert ezektől erőre kap a személyiségem, és a friss tapasztalataimat beépíthetem az előadásokba.