2019. január 07. / Jónás Ágnes
Reginald Rose lefegyverző, mára klasszikussá vált darabja, a 12 dühös ember Ugrai István fordításában, Császi Ádám rendezésében, parádés szereposztással kerül az Átrium színpadára. A december 20-tól látható előadás groteszk vonásokkal megspékelt, izgalmas krimi, mely egyszerre
szól a demokrácia működésmechanizmusáról, a toleranciáról és a vitakultúra hiányosságairól. Az egyik főszereplővel, Mucsi Zoltánnal többek között az általa megformált karakter álláspontjáról beszélgettünk.
Tizenkét esküdt hivatott dönteni egy kamasz fiú bűnösségéről, aki ellen a vád apagyilkosság. Ha az esküdtszék bűnösnek találja, a fiút kivégzik – dióhéjban ez a 12 dühös ember kiindulópontja. Mitől izgalmas számodra a Reginald Rose-darab?
M. Z.: Ez a darab nagyon tudhat valamit, ha az ötvenes évek óta folyamatosan műsorra tűzik a világ színházai. Tizenkét remek szerep van benne, ezen kívül górcső alá veszi a demokrácia működésmechanizmusát, szól a toleranciáról és a vitakultúráról. Az előadásunkban az esküdtszék (az esküdteket Gyabronka József, Mucsi Zoltán, Debreczeny Csaba, Brasch Bence, Mihályfi Balázs, Lugosi György, Szatory Dávid, Lecső Péter, Fehér Balázs Benő, Sütő András, Varga Ádám és Kovács Máté alakítja – a szerk.) visszavonul, hogy meghozza az egyhangú döntését arról, hogy a vádlott bűnös vagy ártatlan. Az egyik esküdt nincs meggyőződve ugyan a fiú ártatlanságáról, mégis azt szeretné, hogy a többi tizenegy ember legalább végiggondolja a döntését, s hogy vitatkozzanak, tudván azt, hogy döntésükön múlik egy ember további sorsa. Olyan kérdéseket vet fel a darab (és az előadásunk), mint például, hogy képesek vagyunk-e objektíven látni a dolgokat, hogy meggyőzhető-e a vita során olyasvalaki is, akit vagy előítélet, vagy mélyen lakozó gyűlölet, vagy személyes sorstragédiák vezérelnek a döntéshozatalban, valamint hogy képesek vagyunk-e átértékelni mindazt, amit korábban gondoltunk.
A lengyel Artur Palyga A zsidó című darabjában is hasonló kérdések kerültek terítékre anno a Szkénében.
M. Z.: A zsidó a múlthoz való viszonyunkkal szembesít, de valóban van közös pontja a 12 dühös emberrel – mindkét előadásban különböző korú, élettapasztalatú és világnézetű személyek vitatkoznak egy adott problémáról, s sorra törnek felszínre az előítéletek, a régóta fortyogó személyes sérelmek.
Egyikben sem a cselekmény az igazán fontos.
M. Z.: A Reginald Rose-adaptációnkban is inkább az a fontos, hogy az esküdtek hogyan viszonyulnak a problémához, egymáshoz, illetve hogy ki milyen meggyőződésbeli, személyiségbeli változásokon megy keresztül. Nagyon fontosak azok a krimi mögött megjelenő emberi sorsok, összecsapások és érzelmi töltetek, amelyek a tizenkét szereplőt mozgatják.
Mi az általad megformált esküdt igazsága?
M. Z.: Az általam alakított szereplő meg van győződve arról, hogy példásan nevelte a fiát, de kiderül, hogy ez a példás nevelés több ponton is hibádzik, erről árulkodik az is, hogy a gyereke évekkel ezelőtt megütötte és elhagyta őt. Az apagyilkosság esetét ő ezen a fájdalmas, sértett szűrőn keresztül szemléli, e tapasztalatainak tudatában alkot véleményt.
Mennyire reflektál az előadásotok a mai problémákra? Például arra, hogy a kimondott szóhoz kapcsolódó felelősség komolyan megkérdőjelezhető, vagy hogy a vitákban gyakran nem ellenfélnek, hanem ellenségnek tekintjük egymást.
M. Z.: Nem célunk aktualizálni, de persze, ha nagyon kiszélesítjük a dolgot, akkor a szereplők attitűdjéből következtetni lehet Magyarország hétköznapi valóságára. A magyarországi hozzáállás sajnos nagyon hasonlít a darabbelihez – ha más véleményen vagy, mint a többiek, akkor letorkollnak és meg akarnak semmisíteni.
Te beleállsz a konfliktusokba, és igyekszel meggyőzni az ellentétes álláspontot képviselőket, vagy inkább legyintesz?
M. Z.: Nem vagyok konfliktuskerülő, de konfliktuskereső se. Koromból fakadóan már nem vagyok annyira harcias, mint amilyen voltam húsz-harminc évvel ezelőtt. Már nem küzdök az igazamért olyan vehemenciával, mint régebben. Az a baj, hogy nálunk csak fekete és fehér van, márpedig ebből a két végletből csak feszültség keletkezik. A mai kor vitakultúrájában nem a problémák megoldására törekszünk, nem az a cél, hogy eljussunk A-ból B-be, vagy hogy egymás álláspontját megértsük – egyértelműen egymás legyőzése áll a középpontban. Márpedig a megsemmisítés a könnyebb és a rosszabb út. Szerintem a megoldandó problémához nagyon sok út vezet, azt kellene megkeresni, hogy melyik a legoptimálisabb és a leghatékonyabb. Azzal a reménnyel megyünk neki az előadásunknak, hogy a nézők elgondolkodnak az alternatívákon.
szól a demokrácia működésmechanizmusáról, a toleranciáról és a vitakultúra hiányosságairól. Az egyik főszereplővel, Mucsi Zoltánnal többek között az általa megformált karakter álláspontjáról beszélgettünk.
Tizenkét esküdt hivatott dönteni egy kamasz fiú bűnösségéről, aki ellen a vád apagyilkosság. Ha az esküdtszék bűnösnek találja, a fiút kivégzik – dióhéjban ez a 12 dühös ember kiindulópontja. Mitől izgalmas számodra a Reginald Rose-darab?
M. Z.: Ez a darab nagyon tudhat valamit, ha az ötvenes évek óta folyamatosan műsorra tűzik a világ színházai. Tizenkét remek szerep van benne, ezen kívül górcső alá veszi a demokrácia működésmechanizmusát, szól a toleranciáról és a vitakultúráról. Az előadásunkban az esküdtszék (az esküdteket Gyabronka József, Mucsi Zoltán, Debreczeny Csaba, Brasch Bence, Mihályfi Balázs, Lugosi György, Szatory Dávid, Lecső Péter, Fehér Balázs Benő, Sütő András, Varga Ádám és Kovács Máté alakítja – a szerk.) visszavonul, hogy meghozza az egyhangú döntését arról, hogy a vádlott bűnös vagy ártatlan. Az egyik esküdt nincs meggyőződve ugyan a fiú ártatlanságáról, mégis azt szeretné, hogy a többi tizenegy ember legalább végiggondolja a döntését, s hogy vitatkozzanak, tudván azt, hogy döntésükön múlik egy ember további sorsa. Olyan kérdéseket vet fel a darab (és az előadásunk), mint például, hogy képesek vagyunk-e objektíven látni a dolgokat, hogy meggyőzhető-e a vita során olyasvalaki is, akit vagy előítélet, vagy mélyen lakozó gyűlölet, vagy személyes sorstragédiák vezérelnek a döntéshozatalban, valamint hogy képesek vagyunk-e átértékelni mindazt, amit korábban gondoltunk.
A lengyel Artur Palyga A zsidó című darabjában is hasonló kérdések kerültek terítékre anno a Szkénében.
M. Z.: A zsidó a múlthoz való viszonyunkkal szembesít, de valóban van közös pontja a 12 dühös emberrel – mindkét előadásban különböző korú, élettapasztalatú és világnézetű személyek vitatkoznak egy adott problémáról, s sorra törnek felszínre az előítéletek, a régóta fortyogó személyes sérelmek.
Egyikben sem a cselekmény az igazán fontos.
M. Z.: A Reginald Rose-adaptációnkban is inkább az a fontos, hogy az esküdtek hogyan viszonyulnak a problémához, egymáshoz, illetve hogy ki milyen meggyőződésbeli, személyiségbeli változásokon megy keresztül. Nagyon fontosak azok a krimi mögött megjelenő emberi sorsok, összecsapások és érzelmi töltetek, amelyek a tizenkét szereplőt mozgatják.
Mi az általad megformált esküdt igazsága?
M. Z.: Az általam alakított szereplő meg van győződve arról, hogy példásan nevelte a fiát, de kiderül, hogy ez a példás nevelés több ponton is hibádzik, erről árulkodik az is, hogy a gyereke évekkel ezelőtt megütötte és elhagyta őt. Az apagyilkosság esetét ő ezen a fájdalmas, sértett szűrőn keresztül szemléli, e tapasztalatainak tudatában alkot véleményt.
Mennyire reflektál az előadásotok a mai problémákra? Például arra, hogy a kimondott szóhoz kapcsolódó felelősség komolyan megkérdőjelezhető, vagy hogy a vitákban gyakran nem ellenfélnek, hanem ellenségnek tekintjük egymást.
M. Z.: Nem célunk aktualizálni, de persze, ha nagyon kiszélesítjük a dolgot, akkor a szereplők attitűdjéből következtetni lehet Magyarország hétköznapi valóságára. A magyarországi hozzáállás sajnos nagyon hasonlít a darabbelihez – ha más véleményen vagy, mint a többiek, akkor letorkollnak és meg akarnak semmisíteni.
Te beleállsz a konfliktusokba, és igyekszel meggyőzni az ellentétes álláspontot képviselőket, vagy inkább legyintesz?
M. Z.: Nem vagyok konfliktuskerülő, de konfliktuskereső se. Koromból fakadóan már nem vagyok annyira harcias, mint amilyen voltam húsz-harminc évvel ezelőtt. Már nem küzdök az igazamért olyan vehemenciával, mint régebben. Az a baj, hogy nálunk csak fekete és fehér van, márpedig ebből a két végletből csak feszültség keletkezik. A mai kor vitakultúrájában nem a problémák megoldására törekszünk, nem az a cél, hogy eljussunk A-ból B-be, vagy hogy egymás álláspontját megértsük – egyértelműen egymás legyőzése áll a középpontban. Márpedig a megsemmisítés a könnyebb és a rosszabb út. Szerintem a megoldandó problémához nagyon sok út vezet, azt kellene megkeresni, hogy melyik a legoptimálisabb és a leghatékonyabb. Azzal a reménnyel megyünk neki az előadásunknak, hogy a nézők elgondolkodnak az alternatívákon.