2019. január 08. / Jónás Ágnes
A Hippolyt, a lakáj talán minden magyar által ismert és szeretett komédia, melyet újból és újból kipróbálnak színpadon, s a vígjáték örökzölden virul a nézők és a játszó színészek örömére. Ezúttal Mikó István rendezésében és szereplésével kerül a Turay Ida Színház színpadára. A Jászai
Mari-díjas, Érdemes Művésszel a december 15-től futó előadásról és annak aktualitásairól beszélgettünk.
A Kabos-Csortos kettőssel elhíresült filmből előszeretettel készítenek adaptációkat – a Hippolyt, a lakájt ezúttal ön álmodja a Turay Ida Színház színpadára. Milyen az ön rendezői nézőpontja?
M. I.: A mi zenés vígjátékunk Zágon István korabeli színpadi darabjának átdolgozásából született, az ő művét alkalmazta színpadra Vajda Anikó és Vajda Katalin. Csupán apróságokat változtattunk, más és kevesebb dal szerepel az előadásunkban. Nem modernizálunk, az eredeti korba helyezzük el a történetet, azaz a két háború közti miliőt igyekszünk megidézni, a szereplők korhű jelmezeket viselnek. Egyébként sem vagyok az a típusú rendező, aki nagyon eltér az eredeti szerző elképzeléseitől. Annyira jó és mába illő a szövegkönyv, hogy szinte minden mondat poén lehet, ha ügyesek vagyunk, és jól adjuk elő.
Olyannyira mába illő, hogy a mai társadalom is tele van Hippolytokkal és Schneiderekkel. Újra aktuálissá vált az újgazdaság témája, a közösségi oldalakon is sokat számítanak a külsőségek és a márkák.
M. I.: A majmolás manapság is dívik, de nekem nem célom aktualizálni. A darab tartalmát tekintve igazán egyszerű: Schneider Mátyás fuvarozó az egyik napról a másikra jómódú emberré válik. A könnyű élet élvezetét azonban megkeseríti, hogy a család nőtagja, a súlyos rangkórságban és idült sznobizmusban szenvedő Schneiderné egy grófi lakájt szerződtet, mert nagypolgári életet akar élni. Megjelenik Hippolyt, aki tökéletesen eltalálja azt a sznob ízlésvilágot, amit az asszony képviselni akar, és belekényszeríti őt egy divatos fogyókúrába is. A megszokott és szeretett, de ízléstelen bútorokat értékes, antik bútorokra cseréli fel. Az elegancia, a modor eluralja és fárasztóvá teszi mindennapjaikat, ráadásul összekeverednek a társadalmi és a kényszerűségből erőltetett szerepek, a valódi értékek, s ez számos nevettető, mulatságos helyzetre, jellem- és helyzetkomikumra ad alkalmat.
Másfél évtizede a Turay Ida Színház színésze, rendezője. Lehet mondani, hogy ez a második otthona?
M. I.: Nyugdíjasként ez az a színház, ahol legtöbbet dolgozom. Tizennégy éve vagyok a társulat tagja. Mindannyian hasonlóan gondolkodunk, ízlésbeli kérdésekben is egy húron pendülünk. A régi kollégák – Benkő Péter, Hűvösvölgyi Ildikó – mellett sok tehetséges fiatallal van lehetőségem ebben a darabban is együtt dolgozni, ilyen például Pásztor Máté, Szilvási Judit, Lovas Emília, a középkorosztályból Boros Zoltán, Cservenák Vilmos és Szabó Anikó. A próbák mindig jó hangulatban telnek. A Hippolytban Frech Zoltán alakítja a címszereplőt, remek énekhangja van, s habár ez nem elsősorban zenés szerep, mégis lesz egy közös duettünk.
Több mint négy évtizede a színpad szerelmese, noha a színészetnek mindig megvan az az árnyoldala, hogy minden csak egy pillanatra létezik, és aztán soha többé.
M. I.: Többek között ez az, amit szeretek benne. A pillanatnyi helyzetek, a közönség és a színészek aktuális hangulata mindig más-más előadást hoz létre, soha nincs két ugyanolyan. Az alkotás öröme szerves része az életemnek, szeretem az ezzel járó izgalmakat. Gyakran kérdezik tőlem, hogy hol érzem magam a legjobban, és én mindig azt válaszolom, hogy a színpadon. Azt szeretem, ha este felmegy a függöny. Imádom a közönség nyüzsgését, morajlását hallgatni, igyekszem felvenni az aznap esti hullámhosszukat, a színház ugyanis közös játék, ahol nemcsak a színészek játszanak egymással, hanem a közönség is a színésszel. Minden előadás azért készül, hogy együtt éljük át a produkció nyújtotta élményt. Mindig is tiszteltem a nézőket, hálás vagyok a tapsukért. Sose zavart, ha megállítottak az utcán, és kérdezősködtek, mert mindig is hittem abban, hogy nekik ugyanolyan fontos és „tápláló” lehet egy-egy rövid beszélgetés, mint nekem.
Mari-díjas, Érdemes Művésszel a december 15-től futó előadásról és annak aktualitásairól beszélgettünk.
A Kabos-Csortos kettőssel elhíresült filmből előszeretettel készítenek adaptációkat – a Hippolyt, a lakájt ezúttal ön álmodja a Turay Ida Színház színpadára. Milyen az ön rendezői nézőpontja?
M. I.: A mi zenés vígjátékunk Zágon István korabeli színpadi darabjának átdolgozásából született, az ő művét alkalmazta színpadra Vajda Anikó és Vajda Katalin. Csupán apróságokat változtattunk, más és kevesebb dal szerepel az előadásunkban. Nem modernizálunk, az eredeti korba helyezzük el a történetet, azaz a két háború közti miliőt igyekszünk megidézni, a szereplők korhű jelmezeket viselnek. Egyébként sem vagyok az a típusú rendező, aki nagyon eltér az eredeti szerző elképzeléseitől. Annyira jó és mába illő a szövegkönyv, hogy szinte minden mondat poén lehet, ha ügyesek vagyunk, és jól adjuk elő.
Olyannyira mába illő, hogy a mai társadalom is tele van Hippolytokkal és Schneiderekkel. Újra aktuálissá vált az újgazdaság témája, a közösségi oldalakon is sokat számítanak a külsőségek és a márkák.
M. I.: A majmolás manapság is dívik, de nekem nem célom aktualizálni. A darab tartalmát tekintve igazán egyszerű: Schneider Mátyás fuvarozó az egyik napról a másikra jómódú emberré válik. A könnyű élet élvezetét azonban megkeseríti, hogy a család nőtagja, a súlyos rangkórságban és idült sznobizmusban szenvedő Schneiderné egy grófi lakájt szerződtet, mert nagypolgári életet akar élni. Megjelenik Hippolyt, aki tökéletesen eltalálja azt a sznob ízlésvilágot, amit az asszony képviselni akar, és belekényszeríti őt egy divatos fogyókúrába is. A megszokott és szeretett, de ízléstelen bútorokat értékes, antik bútorokra cseréli fel. Az elegancia, a modor eluralja és fárasztóvá teszi mindennapjaikat, ráadásul összekeverednek a társadalmi és a kényszerűségből erőltetett szerepek, a valódi értékek, s ez számos nevettető, mulatságos helyzetre, jellem- és helyzetkomikumra ad alkalmat.
Másfél évtizede a Turay Ida Színház színésze, rendezője. Lehet mondani, hogy ez a második otthona?
M. I.: Nyugdíjasként ez az a színház, ahol legtöbbet dolgozom. Tizennégy éve vagyok a társulat tagja. Mindannyian hasonlóan gondolkodunk, ízlésbeli kérdésekben is egy húron pendülünk. A régi kollégák – Benkő Péter, Hűvösvölgyi Ildikó – mellett sok tehetséges fiatallal van lehetőségem ebben a darabban is együtt dolgozni, ilyen például Pásztor Máté, Szilvási Judit, Lovas Emília, a középkorosztályból Boros Zoltán, Cservenák Vilmos és Szabó Anikó. A próbák mindig jó hangulatban telnek. A Hippolytban Frech Zoltán alakítja a címszereplőt, remek énekhangja van, s habár ez nem elsősorban zenés szerep, mégis lesz egy közös duettünk.
Több mint négy évtizede a színpad szerelmese, noha a színészetnek mindig megvan az az árnyoldala, hogy minden csak egy pillanatra létezik, és aztán soha többé.
M. I.: Többek között ez az, amit szeretek benne. A pillanatnyi helyzetek, a közönség és a színészek aktuális hangulata mindig más-más előadást hoz létre, soha nincs két ugyanolyan. Az alkotás öröme szerves része az életemnek, szeretem az ezzel járó izgalmakat. Gyakran kérdezik tőlem, hogy hol érzem magam a legjobban, és én mindig azt válaszolom, hogy a színpadon. Azt szeretem, ha este felmegy a függöny. Imádom a közönség nyüzsgését, morajlását hallgatni, igyekszem felvenni az aznap esti hullámhosszukat, a színház ugyanis közös játék, ahol nemcsak a színészek játszanak egymással, hanem a közönség is a színésszel. Minden előadás azért készül, hogy együtt éljük át a produkció nyújtotta élményt. Mindig is tiszteltem a nézőket, hálás vagyok a tapsukért. Sose zavart, ha megállítottak az utcán, és kérdezősködtek, mert mindig is hittem abban, hogy nekik ugyanolyan fontos és „tápláló” lehet egy-egy rövid beszélgetés, mint nekem.