2019. február 16. / Jónás Ágnes
Színpadra kerül a Jászai Mari-díjas, Érdemes és Kiváló Művész Szarvas József élete, méghozzá a Nemzeti Színházban, ahova gyerekkora óta vágyott. A vallomásszerű önálló est a Pustol a hó – Könnyű neked, Szarvas Józsi… címet viseli, s január 27-től látható a Bajor Gizi Szalonban.
Az előadás tulajdonképpen a színművész találkozása önmagával. Magáról beszél, de igyekszik mondanivalóját úgy megfogalmazni, hogy mindenki ránézhessen saját gyermeki énjére, élettapasztalataira.
A nemrégiben megjelent életrajzi könyv szolgál az önálló estje alapjául, melyen Bérczes Lászlóval közösen dolgozott, s az előadást is ő rendezi. Mennyit kellett változtatni az írott anyagon, hogy egy színpadra alkalmas verziót nyerhessenek?
Sz. J.: Rengeteg mindent kellett az írott anyagból kihagyni, s bátran írtunk bele új szövegeket, új mondatokat. Nézőpontot is váltottunk – az előadásnak lesz olyan része, amikor a gyermekkori önmagamról egyes szám harmadik személyben beszélek. Ez az est olyan lesz, mint egy vallomás, egy kérdésfeltevés, egy ajánlat, ha testszik, egy életútfolyam vagy egy gyerektörténet, melynek egyik végpontján egy kisgyerek és annak vágyai, álmai szerepelnek, a másik végpontján egy hatvanéves férfi gondolatai, közte pedig a megtett életút szakmai sikerei, kudarcai.
Azt gondolhatnánk, hogy önéletrajzi ihletésű este főszereplőjének lenni hálás feladat, hiszen az ember mégiscsak a saját életének legjobb tudója.
Sz. J.: Nem gondolom magam annyira érdekesnek, hogy belőlem színházi előadást kelljen csinálni, sőt, arra se tartom magam érdemesnek, hogy könyv szülessen rólam, de azokról a tapasztalatokról, gondolatokról, küzdelmekről, mély-és csúcspontokról, amelyekkel utam során gazdagodtam, és azokról az emberekről, akikkel életem során találkoztam, úgy vélem, mindenképpen érdemes beszélni. Az előadás többek között azt a kérdést veti fel, hogy hogyan lehet a csúcspontokhoz, a vágyott dolgokhoz, például a Kaszás Attila Pajtaszínház megalapításához vagy a Tündérkert-programhoz eljutni. Hogy hogyan lehet az, hogy egy hentesnek készülő, tanyasi kisfiú egyszer csak a Csokonai Színház segédszínésze, a Vígszínház, a kaposvári Csiky Gergely színház tagja, majd pedig a Nemzeti Színház színésze lesz. Magamról beszélek, de hátha sikerül ezt úgy megfogalmazni, hogy nézzen bele mindenki a saját gyermeki énjébe.
Mi lehet Szarvas József eddigi életének a tanulsága, az üzenete?
Sz. J.: Erre én is kíváncsi vagyok! Tervben van, hogy az előadáshoz közönségtalálkozót is rendelünk. A mai világ a vallomásoknak kevés teret enged. Nincs időnk meghallgatni egymást, mert rohanunk, és nem beszélünk a gondolatainkról, mert félünk, hogy az ütközhet irányzatokkal, mások véleményével, trendekkel. Márpedig az én szabadságtudatom abból táplálkozik, hogy elmondom és vállalom, ami bennem munkál, vagy amit tapasztalok.
Mi a jelentése az előadás címében szereplő pustol igének?
Sz. J.: Érdekes, hogy ezt még kollégám, Trill Zsolt sem tudta, pedig csupán száz kilométerrel született messzebb tőlem, légvonalban. A pustol hóvihart jelent, amikor fúj, kavarog, mínusz 30 fok van, és nem látsz semmit. Az ember ilyenkor csak szemlehunyva bolyong, próbál utat törni magának.
Nagy vágya volt, hogy egyszer a Nemzeti Színház társulatához tartozzon. Mégis, milyen olyan varázsa van a teátrumnak, ami miatt tizenhét éve szakadatlanul szolgálja?
Sz. J.: A gondolat, hogy a művészet része a kultúrának, organikus képződmény, s hogy a színháznak kultúrahordozó és kultúraközvetítő szerepe, közösségformáló ereje van. A Nemzeti Színháznak az a küldetése, hogy a művészet szakmai lehetőségeivel és eszközeivel élve beszéljen a közösség ügyeiről: fájdalmainkról, konfliktusainkról, örömeinkről, ünnepeinkről és a hőseinkről.
Önnek – ahogy említette is – több vágya volt, és minden egyes nap céloktól vezérelve haladt az úton. A mai fiatalok többsége – tisztelet a kivételnek – tervek és jövőkép nélkül tengődik, belekezd valamibe, abbahagyja, ha pedig esetleg nem tetszik valami, akkor elhagyja az országot. Mit tanácsolna nekik?
Sz. J.: Hogy a fiatalok így élnek és gondolkodnak, az az én hibám. Meg a szüleimé és az őket megelőző generációé. Kollektív a felelősségünk. Tízéves koromban a tanítónőm megkérdezte, hogy mi akarok lenni, ha felnövök, és én teljesen őszintén azt feleltem, hogy táncdalénekes vagy népművelő. Ő ijedtében rögtön elkérte az ellenőrzőmet, s beírta: „Kedves Szülők! A gyerekük notórius képzelgő.” Az iskolában azt tanítják, hogy majd, ha felnősz, pénzt kell keresni, de azt nem, hogy legyen egy saját történeted, és hogy merj álmodni, és a saját életed hőse lenni. Szerintem nem az a hős, aki sok pénzt keres, hanem az, aki képes a saját életét csodával megtölteni, s a vágyait valósággá transzformálni.
És talán az, aki kész arra, hogy becsülettel megmássza a szakmai ranglétrát. Csakhogy a gyerekek a tévében azt látják, hogy most kell minden, azonnal. Ezt sugallják a valóságshow-k és a reklámok is.
Sz. J.: Igen, és ha szerepelsz egy-egy műsorban, még el is használják az arcod, a hited, a lelked, s ott állsz leharcolva. Egy ilyen jövőképben nincs benne túlzottan a költészet, a művészet, a szakralitás, a reménykedés, és nincs benne család, se nő, se férfi, se hősök. Csak én vagyok egyedül a kis világomban, elszigetelve, egótól fűtötten. A mi előadásunk nem efféle „értékrendről” beszél. Megpróbáljuk megmutatni, hogy bár hosszú, konfliktusokkal teli út vezet az álmok megvalósításáig, mégis megéri azt végigjárni.
Ha lenne egy képzeletbeli bakancslistája, mit venne még fel rá?
Sz. J.: Szeretném még inkább belakni, amit többedmagammal együtt teremtettem. Például a tíz éve működő, gasztronómiával, irodalommal, színházi előadásokkal és művészettel megtöltött Pajtaszínházat, a Nemzeti Színházat, a családomat. Jó volna harmóniát teremteni magunk körül, de úgy, hogy közben az ember a konfliktustól ne féljen, tudniillik harmónia csakis konfliktusok árán születhet.
Az előadás tulajdonképpen a színművész találkozása önmagával. Magáról beszél, de igyekszik mondanivalóját úgy megfogalmazni, hogy mindenki ránézhessen saját gyermeki énjére, élettapasztalataira.
A nemrégiben megjelent életrajzi könyv szolgál az önálló estje alapjául, melyen Bérczes Lászlóval közösen dolgozott, s az előadást is ő rendezi. Mennyit kellett változtatni az írott anyagon, hogy egy színpadra alkalmas verziót nyerhessenek?
Sz. J.: Rengeteg mindent kellett az írott anyagból kihagyni, s bátran írtunk bele új szövegeket, új mondatokat. Nézőpontot is váltottunk – az előadásnak lesz olyan része, amikor a gyermekkori önmagamról egyes szám harmadik személyben beszélek. Ez az est olyan lesz, mint egy vallomás, egy kérdésfeltevés, egy ajánlat, ha testszik, egy életútfolyam vagy egy gyerektörténet, melynek egyik végpontján egy kisgyerek és annak vágyai, álmai szerepelnek, a másik végpontján egy hatvanéves férfi gondolatai, közte pedig a megtett életút szakmai sikerei, kudarcai.
Azt gondolhatnánk, hogy önéletrajzi ihletésű este főszereplőjének lenni hálás feladat, hiszen az ember mégiscsak a saját életének legjobb tudója.
Sz. J.: Nem gondolom magam annyira érdekesnek, hogy belőlem színházi előadást kelljen csinálni, sőt, arra se tartom magam érdemesnek, hogy könyv szülessen rólam, de azokról a tapasztalatokról, gondolatokról, küzdelmekről, mély-és csúcspontokról, amelyekkel utam során gazdagodtam, és azokról az emberekről, akikkel életem során találkoztam, úgy vélem, mindenképpen érdemes beszélni. Az előadás többek között azt a kérdést veti fel, hogy hogyan lehet a csúcspontokhoz, a vágyott dolgokhoz, például a Kaszás Attila Pajtaszínház megalapításához vagy a Tündérkert-programhoz eljutni. Hogy hogyan lehet az, hogy egy hentesnek készülő, tanyasi kisfiú egyszer csak a Csokonai Színház segédszínésze, a Vígszínház, a kaposvári Csiky Gergely színház tagja, majd pedig a Nemzeti Színház színésze lesz. Magamról beszélek, de hátha sikerül ezt úgy megfogalmazni, hogy nézzen bele mindenki a saját gyermeki énjébe.
Mi lehet Szarvas József eddigi életének a tanulsága, az üzenete?
Sz. J.: Erre én is kíváncsi vagyok! Tervben van, hogy az előadáshoz közönségtalálkozót is rendelünk. A mai világ a vallomásoknak kevés teret enged. Nincs időnk meghallgatni egymást, mert rohanunk, és nem beszélünk a gondolatainkról, mert félünk, hogy az ütközhet irányzatokkal, mások véleményével, trendekkel. Márpedig az én szabadságtudatom abból táplálkozik, hogy elmondom és vállalom, ami bennem munkál, vagy amit tapasztalok.
Mi a jelentése az előadás címében szereplő pustol igének?
Sz. J.: Érdekes, hogy ezt még kollégám, Trill Zsolt sem tudta, pedig csupán száz kilométerrel született messzebb tőlem, légvonalban. A pustol hóvihart jelent, amikor fúj, kavarog, mínusz 30 fok van, és nem látsz semmit. Az ember ilyenkor csak szemlehunyva bolyong, próbál utat törni magának.
Nagy vágya volt, hogy egyszer a Nemzeti Színház társulatához tartozzon. Mégis, milyen olyan varázsa van a teátrumnak, ami miatt tizenhét éve szakadatlanul szolgálja?
Sz. J.: A gondolat, hogy a művészet része a kultúrának, organikus képződmény, s hogy a színháznak kultúrahordozó és kultúraközvetítő szerepe, közösségformáló ereje van. A Nemzeti Színháznak az a küldetése, hogy a művészet szakmai lehetőségeivel és eszközeivel élve beszéljen a közösség ügyeiről: fájdalmainkról, konfliktusainkról, örömeinkről, ünnepeinkről és a hőseinkről.
Önnek – ahogy említette is – több vágya volt, és minden egyes nap céloktól vezérelve haladt az úton. A mai fiatalok többsége – tisztelet a kivételnek – tervek és jövőkép nélkül tengődik, belekezd valamibe, abbahagyja, ha pedig esetleg nem tetszik valami, akkor elhagyja az országot. Mit tanácsolna nekik?
Sz. J.: Hogy a fiatalok így élnek és gondolkodnak, az az én hibám. Meg a szüleimé és az őket megelőző generációé. Kollektív a felelősségünk. Tízéves koromban a tanítónőm megkérdezte, hogy mi akarok lenni, ha felnövök, és én teljesen őszintén azt feleltem, hogy táncdalénekes vagy népművelő. Ő ijedtében rögtön elkérte az ellenőrzőmet, s beírta: „Kedves Szülők! A gyerekük notórius képzelgő.” Az iskolában azt tanítják, hogy majd, ha felnősz, pénzt kell keresni, de azt nem, hogy legyen egy saját történeted, és hogy merj álmodni, és a saját életed hőse lenni. Szerintem nem az a hős, aki sok pénzt keres, hanem az, aki képes a saját életét csodával megtölteni, s a vágyait valósággá transzformálni.
És talán az, aki kész arra, hogy becsülettel megmássza a szakmai ranglétrát. Csakhogy a gyerekek a tévében azt látják, hogy most kell minden, azonnal. Ezt sugallják a valóságshow-k és a reklámok is.
Sz. J.: Igen, és ha szerepelsz egy-egy műsorban, még el is használják az arcod, a hited, a lelked, s ott állsz leharcolva. Egy ilyen jövőképben nincs benne túlzottan a költészet, a művészet, a szakralitás, a reménykedés, és nincs benne család, se nő, se férfi, se hősök. Csak én vagyok egyedül a kis világomban, elszigetelve, egótól fűtötten. A mi előadásunk nem efféle „értékrendről” beszél. Megpróbáljuk megmutatni, hogy bár hosszú, konfliktusokkal teli út vezet az álmok megvalósításáig, mégis megéri azt végigjárni.
Ha lenne egy képzeletbeli bakancslistája, mit venne még fel rá?
Sz. J.: Szeretném még inkább belakni, amit többedmagammal együtt teremtettem. Például a tíz éve működő, gasztronómiával, irodalommal, színházi előadásokkal és művészettel megtöltött Pajtaszínházat, a Nemzeti Színházat, a családomat. Jó volna harmóniát teremteni magunk körül, de úgy, hogy közben az ember a konfliktustól ne féljen, tudniillik harmónia csakis konfliktusok árán születhet.