2019. február 20. / Jónás Ágnes
Negyedik alkalommal rendezik meg a Cziffra György zongoraművész emlékének ápolására létrehozott klasszikus zenei fesztivált az MVM Magyar Villamos Művek Zrt. főtámogatásával, ennek keretében kerül sor A katarzis címet viselő, zenés beszélgetéssel egybekötött estre február 19-én
a MOMkultban, amelyen Freund Tamás Széchenyi-díjas agykutató, Nagy-Kálózy Eszter színművész és Lackfi János József Attila-díjas költő, író, műfordító járják körül az erkölcsi megtisztulás témakörét. A zenei élményt a cimbalomjáték koronázatlan királyainak számító Balogh Kálmán és Lukács Miklós duója biztosítja. Az íróval ezúttal a katarzis Cziffra-vonatkozásairól beszélgettünk.
Mit gondol, mitől lehet példakép Cziffra György a ma embere számára?
L. J.: Cziffra óriási példakép volt nekem gyerekkoromban. Őrült ember. Megkaptam Liszt-rapszódiáit bakelitlemezeken, még szép, hogy lyukasra hallgattam.
Önéletrajzát is olvastam gyerekfejjel. Ahogy a háborús időkben kesztyűben „edzett”, vagy az ötvenes években bárokban zongorázott, hihetetlen fontos túlélősztorik. Vagy ahogy azt írja, később szállodaszobákban azért tudott simán néma klaviatúrán játszani, mert technikai nehézségei nem voltak, csak interpretációsak. Vagyis megtanult olyan kegyetlen virtuozitással zongorázni, hogy álmából ébredve, fejjel lefelé lógatva is bármit lejátszhatott volna, akár a lábujjaival is. És amikor ezt elérte, nem dőlt hátra elégedetten – akkor kezdődött az igazi munka! „Kikísérletezte”, hogy miként lehet a szakmai eszköztárral tudatosan felépíteni egy művet.
Ön szerint miért lehet fontos „kiegészítője” az életünknek a katarzis? Milyen hatással lehet a szervezetünkre, az elménkre, a lelkünkre?
L. J.: Minden építkezés az alapokkal kezdődik. Ha nem egész valónkat megrengető élményekre húzzuk fel a személyes valóságunkat, akkor könnyebben elsüllyed, szétesik, megrogy. A nagy szembenézések pillanatában, akár a halállal, akár betegséggel, akár sorsfordító örömmel szembesülünk, magunkra maradunk. Kettesben Istennel, a világrengető élmények tulajdonosával. Ilyenkor számíthat az, hogy éltünk-e már át igazi, mély megrendülést, vagy csak élményről élményre szörföltünk. Utóbbira – valljuk meg – ma nagy a kísértés, nem?
Abszolút. Az esten miféle szempontok alapján, miféle megközelítésekből veszik górcső alá az említett lelkiállapotot?
L. J.: Szeretném szóba hozni, hogy vajon az alkotó funkcióöröme, a jól végzett munka tudata is katarzisnak mondható-e. Jó volna beszélni arról az aktuális kérdésről is, hogy miképp álljon a befogadó a katarzishoz. Egyik barátom úgy csinálja végig a Bayreuthi Ünnepi Játékokat, hogy minden nap fehér ingben zarándokol el Wagnert hallgatni. Mintha csak templomba vagy esküvőre készülne. Ez a befogadótól elvárt hangolódás? Remek könyv, remek bor, tópart? És akkor méltatlan mosogatás közben Rilkét hallgatni vagy autószerelés közben Bachot? Vagy az csak zsebeksztázis? Nemrég a kertbe készültem fát talicskázni, csak előtte kivittem a szemetet. Ekkor a Bartók Rádión Cziffra elkezdte Liszttől a La Campanellát, és persze libabőrös lettem. Ja, hát szép a szmoking, menő a frakk, finom a méregdrága színházi perec, de melósszerelésben éppúgy láttam gyöngyözni azt az itáliai szökőkutat. És pont a legszebb pillanatban hasadt ki a szemeteszsák, meg kellett ragasztgatni kínkeservesen. De nem zavart, mert több ezer méterrel voltam a föld felett.
Cziffra György szerte a világban ismert és elismert zongoravirtuóz, hazánkban Balázs Jánosnak köszönhetően vált igazán ismertté, szeretetté. A zongoraművész géniusz életét számos tragédia szőtte át: kényszermunkára ítélték, fia pedig meghalt. Vajon a katarzishoz szükség van tragédiára?
L. J.: Persze, mint ahogy az élethez is. Jelentkezzen, akinek tragikumtól mentes az élete! Oké, vannak fokozatok. Elhurcolnak lágerbe, vagy megvágja ujjbegyemet a Sirály-papír, nem mindegy. Nos, én láttam New Brunswickban a Rutgers Egyetem hipermodern rákkórházát, ahol sofőr vitte garázsba a kocsit. Mégis éppolyan fásult, halálra vált arcok néztek rám a luxusból. A rák, az rák. Ha a szomszédom vagy a más gyereke beteg, akkor ma még megúsztam, de senki sem ússza meg végleg a fájdalmat, az aggodalmat, a szomorúságot. De Cziffra, nos, ő Cziffra volt, és alighanem kényszermunka nélkül is világklasszis zongoristává érik. Ki tudja, mi lett volna, ha, de egy biztos: zongorajátékába beépült a megalázottságról, szenvedésről, pokolról való tudás. Hogy hogyan, az nyilván titokzatos dolog. És jó néhány elkényeztetett csodagyerekből is lesz zseniális művész. Szóval az azért nem igaz, hogy elég jól megkínozni a művészt, s máris brillírozik, ellenben a jó művész a fájdalmakból (magáéból, másokéból) is dolgozik.
Nem lehet elmenni az új könyve mellett: 2018 októberében látott napvilágot Levágott fül című regénye. Mit tudhatunk a történet főhőséről, s mi az alapkonfliktus?
L. J.: Pont passzol a téma ahhoz, amiről beszélgetünk. Egy átlagos kamasz, aki lázad, harcol a világgal, szüleivel, tanáraival, Istennel, talál az ablakpárkányukon egy levágott emberi fület. Helyében egy felnőtt már hívná is a segélyhívó számot. Őt viszont megrészegíti, hogy van egy saját bűnügye. Nyomozni kezd, magára szabadítja a rendőrséget, elmenekül, ámokfutásba kezd, megismeri a nagyon kisbetűs bűnt, amely aljas és undorító. Cseppet sem elegáns, mint a filmekben. Persze végül a bűntényre is fény derül. És van a könyvben egy rettentően nagyszájú vak lány, akinek irgalmatlan kemény sorsa van, de kiküzdötte a túlélést, és kikéri magának, hogy pátyolgassák. Nem esélyegyenlő akar lenni, hanem ember, mint a többiek. Na, például az, ahogyan ő a betegségéből kilábal, és szenvedélyes gyűjtővé válik, szerintem katartikus. Neki biztos. Remélem, az olvasónak is.
a MOMkultban, amelyen Freund Tamás Széchenyi-díjas agykutató, Nagy-Kálózy Eszter színművész és Lackfi János József Attila-díjas költő, író, műfordító járják körül az erkölcsi megtisztulás témakörét. A zenei élményt a cimbalomjáték koronázatlan királyainak számító Balogh Kálmán és Lukács Miklós duója biztosítja. Az íróval ezúttal a katarzis Cziffra-vonatkozásairól beszélgettünk.
Mit gondol, mitől lehet példakép Cziffra György a ma embere számára?
L. J.: Cziffra óriási példakép volt nekem gyerekkoromban. Őrült ember. Megkaptam Liszt-rapszódiáit bakelitlemezeken, még szép, hogy lyukasra hallgattam.
Önéletrajzát is olvastam gyerekfejjel. Ahogy a háborús időkben kesztyűben „edzett”, vagy az ötvenes években bárokban zongorázott, hihetetlen fontos túlélősztorik. Vagy ahogy azt írja, később szállodaszobákban azért tudott simán néma klaviatúrán játszani, mert technikai nehézségei nem voltak, csak interpretációsak. Vagyis megtanult olyan kegyetlen virtuozitással zongorázni, hogy álmából ébredve, fejjel lefelé lógatva is bármit lejátszhatott volna, akár a lábujjaival is. És amikor ezt elérte, nem dőlt hátra elégedetten – akkor kezdődött az igazi munka! „Kikísérletezte”, hogy miként lehet a szakmai eszköztárral tudatosan felépíteni egy művet.Ön szerint miért lehet fontos „kiegészítője” az életünknek a katarzis? Milyen hatással lehet a szervezetünkre, az elménkre, a lelkünkre?
L. J.: Minden építkezés az alapokkal kezdődik. Ha nem egész valónkat megrengető élményekre húzzuk fel a személyes valóságunkat, akkor könnyebben elsüllyed, szétesik, megrogy. A nagy szembenézések pillanatában, akár a halállal, akár betegséggel, akár sorsfordító örömmel szembesülünk, magunkra maradunk. Kettesben Istennel, a világrengető élmények tulajdonosával. Ilyenkor számíthat az, hogy éltünk-e már át igazi, mély megrendülést, vagy csak élményről élményre szörföltünk. Utóbbira – valljuk meg – ma nagy a kísértés, nem?
Abszolút. Az esten miféle szempontok alapján, miféle megközelítésekből veszik górcső alá az említett lelkiállapotot?
L. J.: Szeretném szóba hozni, hogy vajon az alkotó funkcióöröme, a jól végzett munka tudata is katarzisnak mondható-e. Jó volna beszélni arról az aktuális kérdésről is, hogy miképp álljon a befogadó a katarzishoz. Egyik barátom úgy csinálja végig a Bayreuthi Ünnepi Játékokat, hogy minden nap fehér ingben zarándokol el Wagnert hallgatni. Mintha csak templomba vagy esküvőre készülne. Ez a befogadótól elvárt hangolódás? Remek könyv, remek bor, tópart? És akkor méltatlan mosogatás közben Rilkét hallgatni vagy autószerelés közben Bachot? Vagy az csak zsebeksztázis? Nemrég a kertbe készültem fát talicskázni, csak előtte kivittem a szemetet. Ekkor a Bartók Rádión Cziffra elkezdte Liszttől a La Campanellát, és persze libabőrös lettem. Ja, hát szép a szmoking, menő a frakk, finom a méregdrága színházi perec, de melósszerelésben éppúgy láttam gyöngyözni azt az itáliai szökőkutat. És pont a legszebb pillanatban hasadt ki a szemeteszsák, meg kellett ragasztgatni kínkeservesen. De nem zavart, mert több ezer méterrel voltam a föld felett.
Cziffra György szerte a világban ismert és elismert zongoravirtuóz, hazánkban Balázs Jánosnak köszönhetően vált igazán ismertté, szeretetté. A zongoraművész géniusz életét számos tragédia szőtte át: kényszermunkára ítélték, fia pedig meghalt. Vajon a katarzishoz szükség van tragédiára?
L. J.: Persze, mint ahogy az élethez is. Jelentkezzen, akinek tragikumtól mentes az élete! Oké, vannak fokozatok. Elhurcolnak lágerbe, vagy megvágja ujjbegyemet a Sirály-papír, nem mindegy. Nos, én láttam New Brunswickban a Rutgers Egyetem hipermodern rákkórházát, ahol sofőr vitte garázsba a kocsit. Mégis éppolyan fásult, halálra vált arcok néztek rám a luxusból. A rák, az rák. Ha a szomszédom vagy a más gyereke beteg, akkor ma még megúsztam, de senki sem ússza meg végleg a fájdalmat, az aggodalmat, a szomorúságot. De Cziffra, nos, ő Cziffra volt, és alighanem kényszermunka nélkül is világklasszis zongoristává érik. Ki tudja, mi lett volna, ha, de egy biztos: zongorajátékába beépült a megalázottságról, szenvedésről, pokolról való tudás. Hogy hogyan, az nyilván titokzatos dolog. És jó néhány elkényeztetett csodagyerekből is lesz zseniális művész. Szóval az azért nem igaz, hogy elég jól megkínozni a művészt, s máris brillírozik, ellenben a jó művész a fájdalmakból (magáéból, másokéból) is dolgozik.
Nem lehet elmenni az új könyve mellett: 2018 októberében látott napvilágot Levágott fül című regénye. Mit tudhatunk a történet főhőséről, s mi az alapkonfliktus?
L. J.: Pont passzol a téma ahhoz, amiről beszélgetünk. Egy átlagos kamasz, aki lázad, harcol a világgal, szüleivel, tanáraival, Istennel, talál az ablakpárkányukon egy levágott emberi fület. Helyében egy felnőtt már hívná is a segélyhívó számot. Őt viszont megrészegíti, hogy van egy saját bűnügye. Nyomozni kezd, magára szabadítja a rendőrséget, elmenekül, ámokfutásba kezd, megismeri a nagyon kisbetűs bűnt, amely aljas és undorító. Cseppet sem elegáns, mint a filmekben. Persze végül a bűntényre is fény derül. És van a könyvben egy rettentően nagyszájú vak lány, akinek irgalmatlan kemény sorsa van, de kiküzdötte a túlélést, és kikéri magának, hogy pátyolgassák. Nem esélyegyenlő akar lenni, hanem ember, mint a többiek. Na, például az, ahogyan ő a betegségéből kilábal, és szenvedélyes gyűjtővé válik, szerintem katartikus. Neki biztos. Remélem, az olvasónak is.