2019. március 13. / Jónás Ágnes
A csaknem negyedszázada működő Söndörgő együttest a világ legjobb világzenei formációi között tartják számon. Hangzásuk alapját a tambura hangszercsalád tagjai adják, időnként fúvós hangszerekkel és harmonikával kiegészülve. Az öttagú zenekar a tavaszt a Metafolkloric turnéval
köszönti, amely egyben lemezbemutató is. Erről és a szentendrei fellépések varázsáról a Fonogram- és Junior Prima-díjas Eredics Benjamin beszélt lapunknak.
A tavaszt a többállomásos Metafolkloric turnéval indítjátok. Hol hallhat-láthat benneteket a közönség?
E. B.: Március 20-án jelenik meg az új, 8 című albumunk – a megjelenés napján veszi kezdetét a turnénk, melynek első állomása a Zeneakadémián lesz. Ezt követően utazunk Pécsre a Kodály Központba (március 21.), majd pedig Szegeden az IH Rendezvényközpontban (március 24.) és Debrecenben a Kölcsey Központban állunk színpadra (március 27.). Rögtön másnap indulunk Franciaországba, onnan pedig irány Amerika, ahol egy hónapig turnézunk.
Milyen az új albumon található zenék hangulata, és miben különbözik ez a korong az előzőktől?
E. B.: Három zenei műfaj, a népzene, a komolyzene és jazz inspirálta azt a nyolc instrumentális saját szerzeményt, ami akár egy egybefüggő zeneként is hallgatható, s amelyhez bárki – érkezzen bármelyik kultúrából – valamilyen módon kapcsolódhat. A koncertjeinken két alaphangszerelés szólal meg: a „tamburazenekar”, tehát a húrosok és a „makedón zenekar”, azaz a fa- és rézfúvósok, harmonika és dobok, vagyis dinamikai és zenei karakter tekintetében óriási a kontraszt – az új lemezen ez az izgalmas kettősség egymásba olvadva figyelhető meg.
Bizonyára nem véletlenül döntöttetek a tisztán instrumentális lemez mellett.
E. B.: A hangszeres zene hatalmas szellemi szabadságot, kreativitást ad a hallgatóknak. Lehetővé teszi, hogy ráfeküdjenek a dallamokra, és oda repüljenek, ahova vágynak, anélkül, hogy mi befolyásolnánk őket.
Vajon mi lehet a titka annak, hogy a zenekarotok több generációt is képes megszólítani?
E. B.: Őszintén mondom, hogy nem tudom, de mi azt közvetítjük a színpadról, amiben hiszünk, s ami a szívünkből jön. Nem akarunk másnak látszani, mint amilyenek vagyunk, és szerintem nem is lehet őszinteség és önazonosság nélkül értékes kapcsolatot kialakítani a közönséggel. Mindenhol vegyes a hallgatóság, van, aki azért jön el a koncertjeinkre, mert még sosem hallott bennünket és kíváncsi a muzsikánkra, van, akinek a klezmer vagy a balkáni zene a kedvence. A fantasztikus az egészben az, hogy a közönség végül mindig egységgé olvad, képes azonosulni a mondanivalónkkal, ugyanis egy olyan univerzum, egy olyan zenei szövet jön létre, amelyben mindenki megtalálja azt, amit keres.
Csaknem negyedszázada vagytok a magyar zenei élet vérkeringésben. Annak idején milyen tervekkel, álmokkal vágtatok neki az útnak?
E. B.: Most is ugyanaz mozgat bennünket, ami huszonnégy évvel ezelőtt: a zenélés szeretete. A Söndörgő útját a Vujicsics együtteshez kötődő családi szálak jelölték ki, a zenébe nőttünk bele, a szentendrei családi házunkban minden nap folytak a próbák. Érzékeltük, hogy milyen az, amikor egy csapat professzionális szinten muzsikál, és ráeszméltünk, hogy mi is olyasmit szeretnénk hivatásul választani, ami nem kipipálandó feladat, hanem életpálya és hivatás. Az idő bebizonyította, hogy jól működik az ötösfogatunk (Eredics Áron, Eredics Dávid, Eredics Salamon, Buzás Attila és jómagam). Amikor végigutazod a világot a társaiddal, és napi huszonnégy órában együtt vagytok, már nincsenek titkok. Olyan erőteljesen működünk együtt, hogy ezt a szövetséget már csak atombombával lehetne szétrobbantani.
Mint azt említetted is, Szentendre számotokra a bölcső, itt fertőzött meg benneteket a zene. Nagyobb drukk van bennetek, ha a szülővárosotokban léptek fel, mintha például a londoni Queen Elizabeth Hallban tennétek ugyanezt?
E. B.: Abszolút! Mindig izgatottak vagyunk, ha hazai pályán kell színpadra állnunk, ha otthon, a saját közönségünknek is előadhatjuk a dalainkat. Munkál bennünk a jó értelemben vett megfelelési kényszer, hiszen sokan ismernek és szeretnek bennünket.
Az Amsterdam Klezmer Banddel 2018-ban közös lemezt adtatok ki Szikra címen. Mit „profitáltatok” a közös munkából?
E .B.: A Szikra lemezen a kontinentális klezmer keveredik a Kárpát-medence jellegzetes tamburazenéjével, az volt a megállapodás, hogy a zenekar minden tagja hoz egy számot, amelyen aztán közösen dolgozunk. A „mozaikmódszer” újdonság volt számunkra. Már a kezdetekkor észrevehető volt, hogy nagyon működik a két csapat közt a kémia, az első együttzenélésnél azonnal egy hullámhosszra kerültünk, ráadásul kiderült, hogy emberileg nagyon hasonlóak vagyunk, ugyanazon értékek mentén élünk és alkotunk, hasonlóan gondolkodunk a zenéről és a csapatmunkáról. Barátság alakult ki közöttünk.
Azt mondják, hogy a zene gyógyszer, és képes átsegíteni a nehézségeken. Ehhez képest én gyerekkorom óta úgy érzem, hogy egy lírai dal nemhogy nem segít a nehéz pillanataimban, hanem felerősíti a bennem kavargó szomorúságot, ha pedig boldog vagyok, a boldogságot emeli köbre. Ezek szerint az én esetemben nem gyógyszerhez, hanem alkoholhoz hasonlóan hat?
E. B.: Teljesen normális, hogy felerősíti az érzelmeidet, ettől nem kell megijedni. A zene akkor fejti ki a gyógyító hatását, amikor már nem elég a szó. Van a muzsikának egyfajta terápiás jellege is, tudományosan is bizonyított a lélekre gyakorolt pozitív hatása. Az előadóművészeknek elsősorban az a feladatuk, hogy ráébresszék a hallgatókat saját életük csúcs- és mélypontjaira, és előcsalogassák a katarzist. Erre törekszünk mi is minden egyes koncertünkön.
köszönti, amely egyben lemezbemutató is. Erről és a szentendrei fellépések varázsáról a Fonogram- és Junior Prima-díjas Eredics Benjamin beszélt lapunknak.
A tavaszt a többállomásos Metafolkloric turnéval indítjátok. Hol hallhat-láthat benneteket a közönség?
E. B.: Március 20-án jelenik meg az új, 8 című albumunk – a megjelenés napján veszi kezdetét a turnénk, melynek első állomása a Zeneakadémián lesz. Ezt követően utazunk Pécsre a Kodály Központba (március 21.), majd pedig Szegeden az IH Rendezvényközpontban (március 24.) és Debrecenben a Kölcsey Központban állunk színpadra (március 27.). Rögtön másnap indulunk Franciaországba, onnan pedig irány Amerika, ahol egy hónapig turnézunk.
Milyen az új albumon található zenék hangulata, és miben különbözik ez a korong az előzőktől?
E. B.: Három zenei műfaj, a népzene, a komolyzene és jazz inspirálta azt a nyolc instrumentális saját szerzeményt, ami akár egy egybefüggő zeneként is hallgatható, s amelyhez bárki – érkezzen bármelyik kultúrából – valamilyen módon kapcsolódhat. A koncertjeinken két alaphangszerelés szólal meg: a „tamburazenekar”, tehát a húrosok és a „makedón zenekar”, azaz a fa- és rézfúvósok, harmonika és dobok, vagyis dinamikai és zenei karakter tekintetében óriási a kontraszt – az új lemezen ez az izgalmas kettősség egymásba olvadva figyelhető meg.
Bizonyára nem véletlenül döntöttetek a tisztán instrumentális lemez mellett.
E. B.: A hangszeres zene hatalmas szellemi szabadságot, kreativitást ad a hallgatóknak. Lehetővé teszi, hogy ráfeküdjenek a dallamokra, és oda repüljenek, ahova vágynak, anélkül, hogy mi befolyásolnánk őket.
Vajon mi lehet a titka annak, hogy a zenekarotok több generációt is képes megszólítani?
E. B.: Őszintén mondom, hogy nem tudom, de mi azt közvetítjük a színpadról, amiben hiszünk, s ami a szívünkből jön. Nem akarunk másnak látszani, mint amilyenek vagyunk, és szerintem nem is lehet őszinteség és önazonosság nélkül értékes kapcsolatot kialakítani a közönséggel. Mindenhol vegyes a hallgatóság, van, aki azért jön el a koncertjeinkre, mert még sosem hallott bennünket és kíváncsi a muzsikánkra, van, akinek a klezmer vagy a balkáni zene a kedvence. A fantasztikus az egészben az, hogy a közönség végül mindig egységgé olvad, képes azonosulni a mondanivalónkkal, ugyanis egy olyan univerzum, egy olyan zenei szövet jön létre, amelyben mindenki megtalálja azt, amit keres.
Csaknem negyedszázada vagytok a magyar zenei élet vérkeringésben. Annak idején milyen tervekkel, álmokkal vágtatok neki az útnak?
E. B.: Most is ugyanaz mozgat bennünket, ami huszonnégy évvel ezelőtt: a zenélés szeretete. A Söndörgő útját a Vujicsics együtteshez kötődő családi szálak jelölték ki, a zenébe nőttünk bele, a szentendrei családi házunkban minden nap folytak a próbák. Érzékeltük, hogy milyen az, amikor egy csapat professzionális szinten muzsikál, és ráeszméltünk, hogy mi is olyasmit szeretnénk hivatásul választani, ami nem kipipálandó feladat, hanem életpálya és hivatás. Az idő bebizonyította, hogy jól működik az ötösfogatunk (Eredics Áron, Eredics Dávid, Eredics Salamon, Buzás Attila és jómagam). Amikor végigutazod a világot a társaiddal, és napi huszonnégy órában együtt vagytok, már nincsenek titkok. Olyan erőteljesen működünk együtt, hogy ezt a szövetséget már csak atombombával lehetne szétrobbantani.
Mint azt említetted is, Szentendre számotokra a bölcső, itt fertőzött meg benneteket a zene. Nagyobb drukk van bennetek, ha a szülővárosotokban léptek fel, mintha például a londoni Queen Elizabeth Hallban tennétek ugyanezt?
E. B.: Abszolút! Mindig izgatottak vagyunk, ha hazai pályán kell színpadra állnunk, ha otthon, a saját közönségünknek is előadhatjuk a dalainkat. Munkál bennünk a jó értelemben vett megfelelési kényszer, hiszen sokan ismernek és szeretnek bennünket.
Az Amsterdam Klezmer Banddel 2018-ban közös lemezt adtatok ki Szikra címen. Mit „profitáltatok” a közös munkából?
E .B.: A Szikra lemezen a kontinentális klezmer keveredik a Kárpát-medence jellegzetes tamburazenéjével, az volt a megállapodás, hogy a zenekar minden tagja hoz egy számot, amelyen aztán közösen dolgozunk. A „mozaikmódszer” újdonság volt számunkra. Már a kezdetekkor észrevehető volt, hogy nagyon működik a két csapat közt a kémia, az első együttzenélésnél azonnal egy hullámhosszra kerültünk, ráadásul kiderült, hogy emberileg nagyon hasonlóak vagyunk, ugyanazon értékek mentén élünk és alkotunk, hasonlóan gondolkodunk a zenéről és a csapatmunkáról. Barátság alakult ki közöttünk.
Azt mondják, hogy a zene gyógyszer, és képes átsegíteni a nehézségeken. Ehhez képest én gyerekkorom óta úgy érzem, hogy egy lírai dal nemhogy nem segít a nehéz pillanataimban, hanem felerősíti a bennem kavargó szomorúságot, ha pedig boldog vagyok, a boldogságot emeli köbre. Ezek szerint az én esetemben nem gyógyszerhez, hanem alkoholhoz hasonlóan hat?
E. B.: Teljesen normális, hogy felerősíti az érzelmeidet, ettől nem kell megijedni. A zene akkor fejti ki a gyógyító hatását, amikor már nem elég a szó. Van a muzsikának egyfajta terápiás jellege is, tudományosan is bizonyított a lélekre gyakorolt pozitív hatása. Az előadóművészeknek elsősorban az a feladatuk, hogy ráébresszék a hallgatókat saját életük csúcs- és mélypontjaira, és előcsalogassák a katarzist. Erre törekszünk mi is minden egyes koncertünkön.