2019. március 29. / Jónás Ágnes
„A színházban többek között az a legjobb, hogy mindent ki tudsz próbálni. Számos karakterbe és szituációba helyezkedhetsz bele, folyamatos önvizsgálat, kérdések feltevése és válaszkeresése zajlik” – vallja Andrássy Máté, a székesfehérvári Vörösmarty Színház oszlopos tagja, aki nem
mellesleg tizenegy éve erősíti a Forte Társulat csapatát is. Április 13-tól ismét izgalmas színészi feladat vár rá: az Esterházy Péter művéből készült, Szikora János által rendezett Mercedes Benz című történelmi revüben lesz látható április 13-tól. A Vörösmarty-gyűrű díjas színművésszel szerepekről, a színészi hivatás nehézségeiről, energiák konvertálásáról is beszélgettünk.
Milyen figurát alakítasz a Mercedes Benz című történelmi revüben?
A. M.: A Grófot alakítom. A Mercedes Benz Az ember tragédiájának parafrázisa megspékelve az Esterházy-család történetével, tragédiákkal és konfliktusokkal, jó adag iróniával és humorral. Március elején történt meg az olvasópróba és a koncepcióismertetés. A cselekmény három évszázadot ölel fel. Nem találkoztam még ilyen többfedelű iróniával. A szerző kerüli a nagy érzelmeket, mindent szituációt humorral kezel, de nem feledkezik meg a 20. század szörnyűségeiről sem. A szövegem mennyisége tetemes, hamar neki kell állni, de első olvasás után úgy érzem, könnyű lesz megtanulni. A nemrégiben elhunyt Esterházy Péter utolsó darabja ez, a művet a szerző a Szlovák Nemzeti Színház felkérésére írta.
Számos szerepet eljátszottál a Vörösmarty Színházban, a nézők többek között A félkegyelmű, a Pillangó, a Vérnász, a Carmen, a Hamlet előadásokban láthattak, és ott volt a Hargitai Iván rendezte A Mester és Margarita is, amelyben Pilátus kutyáját játszottad. Nem mindennapi feladat.
A. M.: A szerep nehézségét és szépségét az adta, hogy a szavakat nélkülözve kellett megalkotnom a figurát. A teljes próbafolyamatot négykézláb töltöttem, igyekeztem a szemem helyett a szaglásommal látni. Minden mozdulatom a gazdámhoz, Pilátushoz (Cserhalmi György) képest történt. Vicces volt mindent más perspektívából, térdmagasságból észlelni. Horváth Csaba volt a koreográfus, együtt farigcsáltuk le a túlzásokat a „kutyáról”. A premierre aztán egy hang nélküli, néma, kutyaszerű lény maradt a szerepemből, és engem is meglepett a sikere.
A Forte Társulat előadásaiban is játszol, immár tizenegy éve. A társulat néhány produkciójának a székesfehérvári Vörösmarty Színház adott és ad otthont, vagyis a kőszínházi és az alternatív színházi létben egyaránt jelen vagy.
A. M.: Két társulatban is játszom tehát, ami néha totális káoszt okoz, és logisztikai rémálom, de másrészről kiváló kollégákkal léphetek színpadra esténként. Mindemellett természetesen anyagilag is sokkal biztosabb így, ráadásul a Vörösmarty Színház egyeztetés tekintetében is rendkívül előzékeny. Talán már közhelyes mondani, hogy függetlenként létezni nehéz kenyér, folyamatos készenlét és túlélés, meglehetősen kiszámíthatatlan működési forma. Mindig is ilyen volt, és mindig is ilyen lesz.
Különleges mozgással kombinált, prózai előadásokat hoztok létre. Mivel tud több lenni egy testtel, látvánnyal megfogalmazott jelenet, mint egy „klasszikus” megoldás? Miben más a fizikai színház?
A. M.: A mozgás a mondanivalót erősíti és cizelláltabbá lehet tenni általa egy szerep megformálását. A legtöbbet Horváth Csabával dolgoztam, aki általában képeket is komponál az előadásokba, melyekkel valamilyen mögöttes tartalmat szeretne megfogalmazni. Sokszor kérdeztem már meg a próbák során, hogy miért kell ezt vagy azt a gesztust csinálnom, mire ő rendszerint azt feleli, hogy úgy lesz teljes a kép. Ha pedig kívülről ránézek a jelenetre, kompozíciót látok hanggal, képpel, jelenléttel, zenével, testekkel – minden a helyén kell legyen benne.
Szerinted mi a színészi hivatásban a legnehezebb?
A. M.: Megtanulni a szöveget azonnal, minél hamarabb, lehetőleg rögtön. Abból következik, következhet egy jó próbafolyamat. Halász Péter rendező mondta egyszer, hogy a színész feladata hetven százalékban kimerül abban, ha megtanulja a szöveget. Ha ez megvan, akkor már a rendező oldalán pattog a labda, a többi „csak” technika kérdése, de ha a premieren azt ünnepeljük, hogy sikeresen végigmondtuk a szöveget, akkor ott valami nagyon nincs rendben. Borzasztó nehéz még a helyén kezelni a sikert és a bukást – a siker néha veszélyesebb is lehet, mélyebb kútba kerülhetsz, ha elszállsz magadtól. Végül pedig nehéz néha elviselni az energiavámpírokat és a panaszkodókat.
Hogy látod, ad vissza ez a szakma annyit, amennyi energiát elvisz tőled?
A. M.: A szakma gyorsan ledarálja a naivitást arról, aki belekerül. Én későn érő típus vagyok, lassabban veszítettem el a naivitásomat, de azért még egy keveset őrzök belőle. A szakma következetlen, rengeteg a kiszámíthatatlan tényező. Nem mindig ad vissza annyit, amennyit belefektetünk, csak hát az ember fiatalabb korában erre még nem annyira érzékeny, friss diplomásként még egyáltalán nem érdekelt, mennyit kapok vissza, lesz-e belőle „profit”. Mást hozott ez a hivatás, mint amire számítottam, máshogy lett szép ez a történet. Meg kellett tanulni a megfelelő pillanatban elengedni vagy kihasználni lehetőségeket. Megvan az ára a tapsnak, ráadásul a színjátszás néha nem sokban különbözik a gyártósor melletti munkától: a magyar színházak arra kényszerülnek, hogy iparszerűen működjenek, nincs sok idő az elmélyülésre. Mindemellett a színházban többek között az a legjobb, hogy mindent ki tudsz próbálni. Számos karakterbe és szituációba helyezkedhetsz bele, folyamatos önvizsgálat, kérdések feltevése és válaszkeresése zajlik. Talán furcsán hangzik, de kell ehhez az egészhez egy jó adag harag.
Úgy érted, agresszió?
A. M.: Nem. Legalábbis semmiképp sem más ellen való agresszió. A jó helyre fókuszált harag segít, hogy ne a rutinját használja a színész. Az ember mindig tud valamire dühös lenni, főleg saját magára, s az érzelmek beépíthetők az előadásokba, kijátszhatók magunkból, nem véletlenül mondják, hogy a színjátszás terápia is. Én elsősorban legtöbbször magamra haragszom, és belátom, ha hibáztam. Mindemellett ez a hivatás lemondásokkal is jár: lassan negyvenéves leszek, a korral jelez a derekam, oda kell rá figyelni, például gyógytornával, és a helyes táplálkozásra is hangsúlyt kell fektetni. Szeretek főzni, de nem éppen kímélő ételekre gondolok. Ez hosszú távon nem működik, legalábbis nekem nem. Mácsai Pál mondta, hogy ez a szakma óriási fegyelmet igényel, amivel tökéletesen egyetértek, ám néha nehéz ezt a gyakorlatba átültetnem.
Emlékszel még az első színpadi szerepedre?
A. M.: Esztergomban, a Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumban szerepeltem a Csíksomlyói passióban, Lucifert játszottam. Rettentően izgultam, de szerencsére jól sikerült az előadás, és megerősítettek abban, hogy tehetséges vagyok. Ezek a visszajelzések indítottak el a pályán, ezért mertem aztán felvételizni a színművészetire.
Milyen feladat vár rád a Mercedes Benzt követően?
A. M.: Elias Canetti Káprázat című regényének adaptációján dolgozunk a Forte Társulattal, a bemutató a Szkéné Színházban lesz, Keresztes Tamás felel a zenéért, Horváth Csaba rendezi a darabot, és vendégművészeket is hívunk. A tavalyi évben eléggé elfáradtam, mert sok bemutatóm volt – az idei év valamivel nyugalmasabb, kényelmesebb tempót diktál. A feladatok elé ezúttal is nyitottan, kíváncsisággal állok.
mellesleg tizenegy éve erősíti a Forte Társulat csapatát is. Április 13-tól ismét izgalmas színészi feladat vár rá: az Esterházy Péter művéből készült, Szikora János által rendezett Mercedes Benz című történelmi revüben lesz látható április 13-tól. A Vörösmarty-gyűrű díjas színművésszel szerepekről, a színészi hivatás nehézségeiről, energiák konvertálásáról is beszélgettünk.
Milyen figurát alakítasz a Mercedes Benz című történelmi revüben?
A. M.: A Grófot alakítom. A Mercedes Benz Az ember tragédiájának parafrázisa megspékelve az Esterházy-család történetével, tragédiákkal és konfliktusokkal, jó adag iróniával és humorral. Március elején történt meg az olvasópróba és a koncepcióismertetés. A cselekmény három évszázadot ölel fel. Nem találkoztam még ilyen többfedelű iróniával. A szerző kerüli a nagy érzelmeket, mindent szituációt humorral kezel, de nem feledkezik meg a 20. század szörnyűségeiről sem. A szövegem mennyisége tetemes, hamar neki kell állni, de első olvasás után úgy érzem, könnyű lesz megtanulni. A nemrégiben elhunyt Esterházy Péter utolsó darabja ez, a művet a szerző a Szlovák Nemzeti Színház felkérésére írta.
Számos szerepet eljátszottál a Vörösmarty Színházban, a nézők többek között A félkegyelmű, a Pillangó, a Vérnász, a Carmen, a Hamlet előadásokban láthattak, és ott volt a Hargitai Iván rendezte A Mester és Margarita is, amelyben Pilátus kutyáját játszottad. Nem mindennapi feladat.
A. M.: A szerep nehézségét és szépségét az adta, hogy a szavakat nélkülözve kellett megalkotnom a figurát. A teljes próbafolyamatot négykézláb töltöttem, igyekeztem a szemem helyett a szaglásommal látni. Minden mozdulatom a gazdámhoz, Pilátushoz (Cserhalmi György) képest történt. Vicces volt mindent más perspektívából, térdmagasságból észlelni. Horváth Csaba volt a koreográfus, együtt farigcsáltuk le a túlzásokat a „kutyáról”. A premierre aztán egy hang nélküli, néma, kutyaszerű lény maradt a szerepemből, és engem is meglepett a sikere.
A Forte Társulat előadásaiban is játszol, immár tizenegy éve. A társulat néhány produkciójának a székesfehérvári Vörösmarty Színház adott és ad otthont, vagyis a kőszínházi és az alternatív színházi létben egyaránt jelen vagy.
A. M.: Két társulatban is játszom tehát, ami néha totális káoszt okoz, és logisztikai rémálom, de másrészről kiváló kollégákkal léphetek színpadra esténként. Mindemellett természetesen anyagilag is sokkal biztosabb így, ráadásul a Vörösmarty Színház egyeztetés tekintetében is rendkívül előzékeny. Talán már közhelyes mondani, hogy függetlenként létezni nehéz kenyér, folyamatos készenlét és túlélés, meglehetősen kiszámíthatatlan működési forma. Mindig is ilyen volt, és mindig is ilyen lesz.
Különleges mozgással kombinált, prózai előadásokat hoztok létre. Mivel tud több lenni egy testtel, látvánnyal megfogalmazott jelenet, mint egy „klasszikus” megoldás? Miben más a fizikai színház?
A. M.: A mozgás a mondanivalót erősíti és cizelláltabbá lehet tenni általa egy szerep megformálását. A legtöbbet Horváth Csabával dolgoztam, aki általában képeket is komponál az előadásokba, melyekkel valamilyen mögöttes tartalmat szeretne megfogalmazni. Sokszor kérdeztem már meg a próbák során, hogy miért kell ezt vagy azt a gesztust csinálnom, mire ő rendszerint azt feleli, hogy úgy lesz teljes a kép. Ha pedig kívülről ránézek a jelenetre, kompozíciót látok hanggal, képpel, jelenléttel, zenével, testekkel – minden a helyén kell legyen benne.
Szerinted mi a színészi hivatásban a legnehezebb?
A. M.: Megtanulni a szöveget azonnal, minél hamarabb, lehetőleg rögtön. Abból következik, következhet egy jó próbafolyamat. Halász Péter rendező mondta egyszer, hogy a színész feladata hetven százalékban kimerül abban, ha megtanulja a szöveget. Ha ez megvan, akkor már a rendező oldalán pattog a labda, a többi „csak” technika kérdése, de ha a premieren azt ünnepeljük, hogy sikeresen végigmondtuk a szöveget, akkor ott valami nagyon nincs rendben. Borzasztó nehéz még a helyén kezelni a sikert és a bukást – a siker néha veszélyesebb is lehet, mélyebb kútba kerülhetsz, ha elszállsz magadtól. Végül pedig nehéz néha elviselni az energiavámpírokat és a panaszkodókat.
Hogy látod, ad vissza ez a szakma annyit, amennyi energiát elvisz tőled?
A. M.: A szakma gyorsan ledarálja a naivitást arról, aki belekerül. Én későn érő típus vagyok, lassabban veszítettem el a naivitásomat, de azért még egy keveset őrzök belőle. A szakma következetlen, rengeteg a kiszámíthatatlan tényező. Nem mindig ad vissza annyit, amennyit belefektetünk, csak hát az ember fiatalabb korában erre még nem annyira érzékeny, friss diplomásként még egyáltalán nem érdekelt, mennyit kapok vissza, lesz-e belőle „profit”. Mást hozott ez a hivatás, mint amire számítottam, máshogy lett szép ez a történet. Meg kellett tanulni a megfelelő pillanatban elengedni vagy kihasználni lehetőségeket. Megvan az ára a tapsnak, ráadásul a színjátszás néha nem sokban különbözik a gyártósor melletti munkától: a magyar színházak arra kényszerülnek, hogy iparszerűen működjenek, nincs sok idő az elmélyülésre. Mindemellett a színházban többek között az a legjobb, hogy mindent ki tudsz próbálni. Számos karakterbe és szituációba helyezkedhetsz bele, folyamatos önvizsgálat, kérdések feltevése és válaszkeresése zajlik. Talán furcsán hangzik, de kell ehhez az egészhez egy jó adag harag.
Úgy érted, agresszió?
A. M.: Nem. Legalábbis semmiképp sem más ellen való agresszió. A jó helyre fókuszált harag segít, hogy ne a rutinját használja a színész. Az ember mindig tud valamire dühös lenni, főleg saját magára, s az érzelmek beépíthetők az előadásokba, kijátszhatók magunkból, nem véletlenül mondják, hogy a színjátszás terápia is. Én elsősorban legtöbbször magamra haragszom, és belátom, ha hibáztam. Mindemellett ez a hivatás lemondásokkal is jár: lassan negyvenéves leszek, a korral jelez a derekam, oda kell rá figyelni, például gyógytornával, és a helyes táplálkozásra is hangsúlyt kell fektetni. Szeretek főzni, de nem éppen kímélő ételekre gondolok. Ez hosszú távon nem működik, legalábbis nekem nem. Mácsai Pál mondta, hogy ez a szakma óriási fegyelmet igényel, amivel tökéletesen egyetértek, ám néha nehéz ezt a gyakorlatba átültetnem.
Emlékszel még az első színpadi szerepedre?
A. M.: Esztergomban, a Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumban szerepeltem a Csíksomlyói passióban, Lucifert játszottam. Rettentően izgultam, de szerencsére jól sikerült az előadás, és megerősítettek abban, hogy tehetséges vagyok. Ezek a visszajelzések indítottak el a pályán, ezért mertem aztán felvételizni a színművészetire.
Milyen feladat vár rád a Mercedes Benzt követően?
A. M.: Elias Canetti Káprázat című regényének adaptációján dolgozunk a Forte Társulattal, a bemutató a Szkéné Színházban lesz, Keresztes Tamás felel a zenéért, Horváth Csaba rendezi a darabot, és vendégművészeket is hívunk. A tavalyi évben eléggé elfáradtam, mert sok bemutatóm volt – az idei év valamivel nyugalmasabb, kényelmesebb tempót diktál. A feladatok elé ezúttal is nyitottan, kíváncsisággal állok.