2019. március 30. / Jónás Ágnes
Mi leszel, ha nagy leszel? – erre a kérdésre Papp Tímea már gyerekkorában rávágta a választ: táncos. A Pécsi Művészeti Szakközépiskola elvégzése után Rotterdamba, Japánba és Los Angelesben vitte az útja, táncos képzései felölelték a táncművészet szinte teljes skáláját, egyaránt
otthonosan mozog a társas, a jazztánc, a modern tánc és a street dance világában, magyar kereskedelmi csatornán számos tehetségkutató műsorban készített koreográfiát a fellépőknek, és több film koreográfiája is a nevéhez fűződik. A tíz éve alakult, 3D-s fényvetítéssel is operáló Freelusion művészeti vezetője a szakmai iránti vonzalmáról és idei projektekről is beszélt lapunknak.
Meglehetősen korán, háromévesen lobbantál szerelemre a tánc iránt.
P. T.: Igen, mindig is a tánc foglalkoztatott a legjobban. Gyerekként is sokat táncoltam otthon, folyton szólt nálunk a zene, áthatotta a mindennapjaimat a ritmus. Édesanyám íratott be olyan kurzusokra – táncórákra, sportra –, ahol a mozgásigényem ki tudtam elégíteni, s a felesleges energiám le tudtam vezetni. Sorra jöttek a pozitív visszajelzések a tanároktól, és ahogy idősebb lettem, evidenssé vált, hogy a táncot választom hivatásomul.
Nemcsak itthon, hanem Rotterdamban is elvégezted a Táncművészeti Főiskolát. Sok műfajt kipróbáltál, és több országban éltél hosszabb ideig. Ebből a komoly tapasztalatmennyiségből mi volt a legnagyobb hatással rád?
P. T.: A Pécsi Művészeti Szakközépiskolában professzionális képzést kaptam, itt sajátítottam el a szakma alapjait. Rotterdamban a jazz és kortárs tánc műfajával, modern tánccal és a showműsorok világával ismerkedtem meg, a mozgáskoordinációm, testérzetem is sokat finomodott. Folyamatosan fejlesztettem magam, s amikor már megtaláltam a saját táncnyelvem és ízlésvilágom, kitanultam a tánctanítás folyamatát is. Egy idő után már nem csak az ösztönösség hajtott – a sok elméleti képzésnek köszönhetően tudatosan használtam a testem.
A Freelusion Dance Companyt öcséddel és egy barátoddal közösen alapítottátok, azóta több taggal bővült a csapat, produkcióitok védjegye a video mapping dance, mellyel olyan televíziós műsorokban kápráztattátok el a zsűrit és a közönséget, mint például a Britain’s Got Talent és az America’s Got Talent. Beavatnál, hogy mi a „műfaj” lényege?
P. T.: A 3D-s fényvetítést (video mapping) elegyítjük tánccal a produkcióinkban. Egy grafikus barátom vezetett be a video mapping rejtelmeibe, s időközben rájöttem, hogy a technika által nemcsak az embert, hanem a teret is képes vagyok koreografálni különféle animációk segítségével, ugyanis az animáció képes láttatni a láthatatlan teret, melyben a tánc az érzet és a látvány meghosszabbítása. Izgalmas lehetőségeket rejtő terep ez – nem hiszem, hogy valaha meg tudom unni.
A 2019-es évetek Las Vegas-i premierrel indult: Criss Angel világhírű illuzionista show-jaihoz készítettetek interaktív animációkat. Hogy jellemeznéd a közös munkát?
P. T.: Két évvel ezelőtt is dolgoztunk már együtt. Criss egy televíziós tehetségkutatóban látott táncolni, s megkért, hogy dolgozzunk együtt. Ő egy folyton megújuló, a határait folyamatosan feszegető zseni, aki egyedül viszi a vállán a produkcióit, ő találja ki a látványvilágot, a trükköket, ő írja a zenét, a díszleteket és a kellékeket pedig saját csapatával gyártatja le. Gyakran dolgozik együtt különböző művészeti ágak képviselőivel. A közös munka során lehetőségünk nyílt belátnunk a vegasi show business kulisszáiba.
Arról, aki tánccal foglalkozik, az ember hajlamos azt gondolni, hogy nem ismeri a depresszió fogalmát.
P. T.: Engem valóban elkerül a depresszió, de természetesen nekem is, mint bárki másnak, vannak rosszabb napjaim. Ilyenkor a tánc, a koreografálás remek „terápia”, s van abban valami varázslatos, amikor az ember lelke és agya egy hullámhosszra kerül a testével, érzi az izmai és az ízületei működését. Aki el tud mélyülni a teste képességeiben, az előtt új kapuk nyílnak meg: különleges élmény születik, mely energiát generál. A táncos a legfinomabban hangolt „szerkezet”, a tánc során megélt élmények és azok közönség felé való közvetítése katarzist okoz.
A tánc hatására talán csökkenhetne a testképzavarral küzdők száma.
P. T.: Ebben biztos vagyok, de nemcsak a tánc, a sport is segíthet abban, hogy jóban legyünk a testünkkel.
Neked mennyire kell figyelned a vonalaidra?
P. T.: Nagyon! Mindig hízékony, izmos típus voltam, ezért rettentően figyelnem kell az étkezésemre. Mindenből eszem, de csak keveset. Régebben sokat koplaltam, sokat faltam, és nemigen találtam mankókat az arany középút megtalálásához, jóllehet, a táplálkozástudomány sem volt még olyan fejlett, mint manapság. Szerencsére ma már a táncos szakma is nyitottabb, nem a soványságpártolás korát éljük.
Koreográfusi szemmel nézve milyen kihívásokat rejt a színpadi tánc és egy kamera előtti, filmre rögzített produkció?
P. T.: A színpadon mindig nagy képben gondolkodunk, a színpadi térben próbáljuk vezetni a nézők tekintetét, míg a kamera előtt a kamera szemszöge a domináns, a kamera mozgását kell összehangolni a koreográfiával, s előnye, hogy apró mozdulatokat is megmutathatunk vele. Mindkettő rendkívül izgalmas.
Három éve élsz Los Angelesben, néhány hazai projekt azonban hazaszólított. Melyek ezek?
P. T.: Carl Orff Carmina Burana című kantátája újszerű tálalásban és tánccal ötvözve került tavaly szeptemberben az Erkel Színház színpadára a Magyar Állami Operaház előadásában. Az egyedülálló előadás egyik fontos pillére a 3D-s vizuális látványvetítés, melyre a Freelusiont kérték fel – a vetítés helyben vezérelt, szabad kezet enged a karmester Bogányi Tibornak, a másik pillér pedig Zászkaliczky Ágnes, aki a mi grafikusi csapatunkkal karöltve álmodta meg a képi világot. Én a színpadot terveztem és az interaktív koreográfiát. A produkció a következő évadban is látható lesz, némiképp felújítva. Tervezünk egy prózai, interaktív vetítéssel fűszerezett produkciót is Budapesten, de ennek a részletei egyelőre még titkosak.
otthonosan mozog a társas, a jazztánc, a modern tánc és a street dance világában, magyar kereskedelmi csatornán számos tehetségkutató műsorban készített koreográfiát a fellépőknek, és több film koreográfiája is a nevéhez fűződik. A tíz éve alakult, 3D-s fényvetítéssel is operáló Freelusion művészeti vezetője a szakmai iránti vonzalmáról és idei projektekről is beszélt lapunknak.
Meglehetősen korán, háromévesen lobbantál szerelemre a tánc iránt.
P. T.: Igen, mindig is a tánc foglalkoztatott a legjobban. Gyerekként is sokat táncoltam otthon, folyton szólt nálunk a zene, áthatotta a mindennapjaimat a ritmus. Édesanyám íratott be olyan kurzusokra – táncórákra, sportra –, ahol a mozgásigényem ki tudtam elégíteni, s a felesleges energiám le tudtam vezetni. Sorra jöttek a pozitív visszajelzések a tanároktól, és ahogy idősebb lettem, evidenssé vált, hogy a táncot választom hivatásomul.
Nemcsak itthon, hanem Rotterdamban is elvégezted a Táncművészeti Főiskolát. Sok műfajt kipróbáltál, és több országban éltél hosszabb ideig. Ebből a komoly tapasztalatmennyiségből mi volt a legnagyobb hatással rád?
P. T.: A Pécsi Művészeti Szakközépiskolában professzionális képzést kaptam, itt sajátítottam el a szakma alapjait. Rotterdamban a jazz és kortárs tánc műfajával, modern tánccal és a showműsorok világával ismerkedtem meg, a mozgáskoordinációm, testérzetem is sokat finomodott. Folyamatosan fejlesztettem magam, s amikor már megtaláltam a saját táncnyelvem és ízlésvilágom, kitanultam a tánctanítás folyamatát is. Egy idő után már nem csak az ösztönösség hajtott – a sok elméleti képzésnek köszönhetően tudatosan használtam a testem.
A Freelusion Dance Companyt öcséddel és egy barátoddal közösen alapítottátok, azóta több taggal bővült a csapat, produkcióitok védjegye a video mapping dance, mellyel olyan televíziós műsorokban kápráztattátok el a zsűrit és a közönséget, mint például a Britain’s Got Talent és az America’s Got Talent. Beavatnál, hogy mi a „műfaj” lényege?
P. T.: A 3D-s fényvetítést (video mapping) elegyítjük tánccal a produkcióinkban. Egy grafikus barátom vezetett be a video mapping rejtelmeibe, s időközben rájöttem, hogy a technika által nemcsak az embert, hanem a teret is képes vagyok koreografálni különféle animációk segítségével, ugyanis az animáció képes láttatni a láthatatlan teret, melyben a tánc az érzet és a látvány meghosszabbítása. Izgalmas lehetőségeket rejtő terep ez – nem hiszem, hogy valaha meg tudom unni.
A 2019-es évetek Las Vegas-i premierrel indult: Criss Angel világhírű illuzionista show-jaihoz készítettetek interaktív animációkat. Hogy jellemeznéd a közös munkát?
P. T.: Két évvel ezelőtt is dolgoztunk már együtt. Criss egy televíziós tehetségkutatóban látott táncolni, s megkért, hogy dolgozzunk együtt. Ő egy folyton megújuló, a határait folyamatosan feszegető zseni, aki egyedül viszi a vállán a produkcióit, ő találja ki a látványvilágot, a trükköket, ő írja a zenét, a díszleteket és a kellékeket pedig saját csapatával gyártatja le. Gyakran dolgozik együtt különböző művészeti ágak képviselőivel. A közös munka során lehetőségünk nyílt belátnunk a vegasi show business kulisszáiba.
Arról, aki tánccal foglalkozik, az ember hajlamos azt gondolni, hogy nem ismeri a depresszió fogalmát.
P. T.: Engem valóban elkerül a depresszió, de természetesen nekem is, mint bárki másnak, vannak rosszabb napjaim. Ilyenkor a tánc, a koreografálás remek „terápia”, s van abban valami varázslatos, amikor az ember lelke és agya egy hullámhosszra kerül a testével, érzi az izmai és az ízületei működését. Aki el tud mélyülni a teste képességeiben, az előtt új kapuk nyílnak meg: különleges élmény születik, mely energiát generál. A táncos a legfinomabban hangolt „szerkezet”, a tánc során megélt élmények és azok közönség felé való közvetítése katarzist okoz.
A tánc hatására talán csökkenhetne a testképzavarral küzdők száma.
P. T.: Ebben biztos vagyok, de nemcsak a tánc, a sport is segíthet abban, hogy jóban legyünk a testünkkel.
Neked mennyire kell figyelned a vonalaidra?
P. T.: Nagyon! Mindig hízékony, izmos típus voltam, ezért rettentően figyelnem kell az étkezésemre. Mindenből eszem, de csak keveset. Régebben sokat koplaltam, sokat faltam, és nemigen találtam mankókat az arany középút megtalálásához, jóllehet, a táplálkozástudomány sem volt még olyan fejlett, mint manapság. Szerencsére ma már a táncos szakma is nyitottabb, nem a soványságpártolás korát éljük.
Koreográfusi szemmel nézve milyen kihívásokat rejt a színpadi tánc és egy kamera előtti, filmre rögzített produkció?
P. T.: A színpadon mindig nagy képben gondolkodunk, a színpadi térben próbáljuk vezetni a nézők tekintetét, míg a kamera előtt a kamera szemszöge a domináns, a kamera mozgását kell összehangolni a koreográfiával, s előnye, hogy apró mozdulatokat is megmutathatunk vele. Mindkettő rendkívül izgalmas.
Három éve élsz Los Angelesben, néhány hazai projekt azonban hazaszólított. Melyek ezek?
P. T.: Carl Orff Carmina Burana című kantátája újszerű tálalásban és tánccal ötvözve került tavaly szeptemberben az Erkel Színház színpadára a Magyar Állami Operaház előadásában. Az egyedülálló előadás egyik fontos pillére a 3D-s vizuális látványvetítés, melyre a Freelusiont kérték fel – a vetítés helyben vezérelt, szabad kezet enged a karmester Bogányi Tibornak, a másik pillér pedig Zászkaliczky Ágnes, aki a mi grafikusi csapatunkkal karöltve álmodta meg a képi világot. Én a színpadot terveztem és az interaktív koreográfiát. A produkció a következő évadban is látható lesz, némiképp felújítva. Tervezünk egy prózai, interaktív vetítéssel fűszerezett produkciót is Budapesten, de ennek a részletei egyelőre még titkosak.