2019. március 30. / Jónás Ágnes
Habár aligha van olyan operett- és musicalszerep, melyet Homonnay Zsolt ne játszott volna el több mint két évtizedes pályafutása során, a színész most a színjátszás mellett a rendezés felé is kacsingat: nemrég kezdte meg tanulmányait a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rendező
szakán. A sok ingázás nem kis fizikai és szellemi kihívás elé állítja, de mint mondja, az új ismeretekben való elmélyülés energiával tölti fel. A rendezés iránti vonzalmáról, jövőbeni tervekről és az áprilisban a Budapesti Operettszínházban debütáló Carousel című musicalről is beszélgettünk vele, melynek ő játssza az egyik főszerepét.
Fél évvel ezelőtt kezdted meg tanulmányaidat a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rendező szakán. Hogyan jött az ötlet, hogy elmélyedj a színdarabok és irodalmi művek színpadra adaptálásának művészetében?
H. Zs.: A Színház- és Filmművészeti Főiskola óta motoszkál az agyamban, hogy jó volna a rendezés felé is elmozdulni. Őszintén szólva mindig nagyon élveztem, amikor a főiskolán előadásokat kellett színpadra vinnünk a társaimmal. A diploma megszerzését követően mesterem, Szinetár Miklós rögtön meg is kérdezte, hogy nem lenne-e kedvem bent maradni a főiskolán, s kitanulni a rendezés fortélyait, de akkoriban, frissen végzettként fűtött a vágy, hogy színpadon állhassak, ezért azt válaszoltam neki, hogy a rendezés még várhat. Jöttek a jobbnál jobb szerepek, az életem száz fokon izzott, de a rendezés gondolata csak nem ment ki a fejemből. Tavaly azt éreztem, hogy ha most nem kezdek neki, akkor soha, így hát felvételiztem a Marosvásárhelyi Egyetem négy féléves prózai rendező szakára.
Jó, de miért épp Marosvásárhelyt választottad? Nem indult Budapesten rendező szak?
H. Zs.: Mesterképzés nem. Szerencsére a színház vezetősége nagyon rugalmasan állt hozzám, amikor bejelentettem, hogy képezni szeretném magam, minden gond nélkül össze tudtam egyeztetni a vizsgaidőszakomat az előadásaimmal.
Novembertől turnézott a társulat A Szépség és a Szörnyeteggel, hét európai városban léptetek fel. Nem lehetett könnyű összehangolni ezzel az egyetemi órákat és az operettszínházas szerepléseidet.
H. Zs.: Valóban speciális időszak volt a november 2-tól január végéig tartó. Nem egyszer esett meg, hogy huszonnégy óra alatt három európai városban fordultam meg: Marosvásárhelyen reggeltől este hétig voltak óráim, majd felülten a buszra, ami másnap reggel hétre a Népligetig hozott, majd siettem az Operettszínházba a Rebeccát próbálni tíztől kettőig, végül kocsiba ültem és meg sem álltam a bécsi Stadthalléig, ahol A Szépség és a Szörnyetegben játszottam.
Ezt még hallgatni is rémisztő! Rendkívül megterhelő lehetett neked ez az időszak szellemileg és fizikailag is. Vagy téged a túlterheltség éltet és konzervál?
H. Zs.: Igen, abszolút. Igyekszem időt szakítani a pihenésre és a feltöltődésre is, hiszen ezek hiányában romolhat a teljesítmény, de az a helyzet, hogy a jelenlegi operettszínházas feladataim, például A chicagói hercegnő, a Dorian Gray vagy a Rebecca – A Manderley-ház asszonya, és a rendezésben való elmélyülés nagyon sok energiát adnak, inspirálóan hatnak rám.
Van olyan darab, amit szívesen színre vinnél majd?
H. Zs.: Nagyon szeretnék egyszer Anna Kareninát rendezni.
Előtte még vár rád egy hasonlóan nagy kihívás: Molnár Ferenc Liliomjának Broadway-musical változata, a Carousel április 26-tól lesz látható az Operettszínház nagyszínpadán. Az előadás rendezője Béres Attila, a dalszövegekért Závada Péter felel, téged pedig Jigger Craigin szerepében láthatnak a nézők. Szerinted a Molnár Ferenc-féle Liliomnak miért lehet máig tartó hatása? Mi lehet a sikerének titka?
H. Zs.: Szerintem a mesterműveket az különbözteti meg a jó daraboktól, hogy nyelvük és a bennük felbukkanó gondolatok tekintetében kiállják az idők próbáját, minden korban érvényesen tudják közvetíteni az emberi értékeket és gondolatokat, egyetemes emberi kérdéseket tesznek fel, illetve azokra keresik a választ. Molnár Ferenc darabjai is ilyenek. A Liliom Richard Rodgers és Oscar Hammerstein Carousel című musicaljének alapjául szolgált, azonban a darabot hiába tették át az amerikai vidámpark világába, attól még a Molnár által megfogalmazott kérdések, konfliktusok és viszonyok ugyanúgy érvényesek. Egyszer elénekeltem New Yorkban a darab You’ll Never Walk Alone című betétdalát. A közönség imádta. A dal (és a darab) népszerűségét jól mutatja az is, hogy a Liverpool futballcsapatának is a himnusza lett, vagyis több mint nyolcvanezer ember énekli hangosan minden héten a meccsek előtt.
A Jézus Krisztus Szupersztárban játszottad Jézus és Júdás szerepét is, ami két teljesen különböző karakter, és bújtál olyan szélsőséges karakterek bőrébe is, mint amilyen például Quasimodo, Dorian Gray vagy a Halál az Elisabethben, ugyanakkor sok bonviván szerep is megtalál. Mondhatjuk, hogy mindig azért a szerepért rajongsz, amit épp játszol, vagy azért vannak kedvenc karaktereid?
H. Zs.: Mindig jobban érdekeltek a szélsőséges karakterek, kerestem-kutattam a mozgatórugóikat. A főiskolára annak idején a Száll a kakukk fészkére című darab főszerepével felvételizem, az egyik félév végi vizsgaelőadáson, az Egerek és emberekben pedig én voltam a gyengeelméjű Lennie, de a zenés darabok bonviván szerepkörében is remekül érzem magam. Kiemelt figyelmet fordítok arra, hogy a hősszerelmes karaktereim mindig különbözzenek egymástól, színesítem, árnyalom, egyedivé formálom őket.
szakán. A sok ingázás nem kis fizikai és szellemi kihívás elé állítja, de mint mondja, az új ismeretekben való elmélyülés energiával tölti fel. A rendezés iránti vonzalmáról, jövőbeni tervekről és az áprilisban a Budapesti Operettszínházban debütáló Carousel című musicalről is beszélgettünk vele, melynek ő játssza az egyik főszerepét.
Fél évvel ezelőtt kezdted meg tanulmányaidat a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rendező szakán. Hogyan jött az ötlet, hogy elmélyedj a színdarabok és irodalmi művek színpadra adaptálásának művészetében?
H. Zs.: A Színház- és Filmművészeti Főiskola óta motoszkál az agyamban, hogy jó volna a rendezés felé is elmozdulni. Őszintén szólva mindig nagyon élveztem, amikor a főiskolán előadásokat kellett színpadra vinnünk a társaimmal. A diploma megszerzését követően mesterem, Szinetár Miklós rögtön meg is kérdezte, hogy nem lenne-e kedvem bent maradni a főiskolán, s kitanulni a rendezés fortélyait, de akkoriban, frissen végzettként fűtött a vágy, hogy színpadon állhassak, ezért azt válaszoltam neki, hogy a rendezés még várhat. Jöttek a jobbnál jobb szerepek, az életem száz fokon izzott, de a rendezés gondolata csak nem ment ki a fejemből. Tavaly azt éreztem, hogy ha most nem kezdek neki, akkor soha, így hát felvételiztem a Marosvásárhelyi Egyetem négy féléves prózai rendező szakára.
Jó, de miért épp Marosvásárhelyt választottad? Nem indult Budapesten rendező szak?
H. Zs.: Mesterképzés nem. Szerencsére a színház vezetősége nagyon rugalmasan állt hozzám, amikor bejelentettem, hogy képezni szeretném magam, minden gond nélkül össze tudtam egyeztetni a vizsgaidőszakomat az előadásaimmal.
Novembertől turnézott a társulat A Szépség és a Szörnyeteggel, hét európai városban léptetek fel. Nem lehetett könnyű összehangolni ezzel az egyetemi órákat és az operettszínházas szerepléseidet.
H. Zs.: Valóban speciális időszak volt a november 2-tól január végéig tartó. Nem egyszer esett meg, hogy huszonnégy óra alatt három európai városban fordultam meg: Marosvásárhelyen reggeltől este hétig voltak óráim, majd felülten a buszra, ami másnap reggel hétre a Népligetig hozott, majd siettem az Operettszínházba a Rebeccát próbálni tíztől kettőig, végül kocsiba ültem és meg sem álltam a bécsi Stadthalléig, ahol A Szépség és a Szörnyetegben játszottam.
Ezt még hallgatni is rémisztő! Rendkívül megterhelő lehetett neked ez az időszak szellemileg és fizikailag is. Vagy téged a túlterheltség éltet és konzervál?
H. Zs.: Igen, abszolút. Igyekszem időt szakítani a pihenésre és a feltöltődésre is, hiszen ezek hiányában romolhat a teljesítmény, de az a helyzet, hogy a jelenlegi operettszínházas feladataim, például A chicagói hercegnő, a Dorian Gray vagy a Rebecca – A Manderley-ház asszonya, és a rendezésben való elmélyülés nagyon sok energiát adnak, inspirálóan hatnak rám.
Van olyan darab, amit szívesen színre vinnél majd?
H. Zs.: Nagyon szeretnék egyszer Anna Kareninát rendezni.
Előtte még vár rád egy hasonlóan nagy kihívás: Molnár Ferenc Liliomjának Broadway-musical változata, a Carousel április 26-tól lesz látható az Operettszínház nagyszínpadán. Az előadás rendezője Béres Attila, a dalszövegekért Závada Péter felel, téged pedig Jigger Craigin szerepében láthatnak a nézők. Szerinted a Molnár Ferenc-féle Liliomnak miért lehet máig tartó hatása? Mi lehet a sikerének titka?
H. Zs.: Szerintem a mesterműveket az különbözteti meg a jó daraboktól, hogy nyelvük és a bennük felbukkanó gondolatok tekintetében kiállják az idők próbáját, minden korban érvényesen tudják közvetíteni az emberi értékeket és gondolatokat, egyetemes emberi kérdéseket tesznek fel, illetve azokra keresik a választ. Molnár Ferenc darabjai is ilyenek. A Liliom Richard Rodgers és Oscar Hammerstein Carousel című musicaljének alapjául szolgált, azonban a darabot hiába tették át az amerikai vidámpark világába, attól még a Molnár által megfogalmazott kérdések, konfliktusok és viszonyok ugyanúgy érvényesek. Egyszer elénekeltem New Yorkban a darab You’ll Never Walk Alone című betétdalát. A közönség imádta. A dal (és a darab) népszerűségét jól mutatja az is, hogy a Liverpool futballcsapatának is a himnusza lett, vagyis több mint nyolcvanezer ember énekli hangosan minden héten a meccsek előtt.
A Jézus Krisztus Szupersztárban játszottad Jézus és Júdás szerepét is, ami két teljesen különböző karakter, és bújtál olyan szélsőséges karakterek bőrébe is, mint amilyen például Quasimodo, Dorian Gray vagy a Halál az Elisabethben, ugyanakkor sok bonviván szerep is megtalál. Mondhatjuk, hogy mindig azért a szerepért rajongsz, amit épp játszol, vagy azért vannak kedvenc karaktereid?
H. Zs.: Mindig jobban érdekeltek a szélsőséges karakterek, kerestem-kutattam a mozgatórugóikat. A főiskolára annak idején a Száll a kakukk fészkére című darab főszerepével felvételizem, az egyik félév végi vizsgaelőadáson, az Egerek és emberekben pedig én voltam a gyengeelméjű Lennie, de a zenés darabok bonviván szerepkörében is remekül érzem magam. Kiemelt figyelmet fordítok arra, hogy a hősszerelmes karaktereim mindig különbözzenek egymástól, színesítem, árnyalom, egyedivé formálom őket.