2019. március 30. / Szikszai Rémusz (rendező)
„A Kalucsni a második drámám. Merőben más, mint az első, realistább és önéletrajzibb. (Persze ahogy minden, amit írok, ez is csak nyomokban.) Családi dráma, kivándorlós dráma, barokkos világpusztulás.” – mondja a március 2-án színre kerülő darab szerzője, Dragomán György.
„A Kalucsni története a kommunista Romániában zajlik, a nyolcvanas évek végén. Egy család történetét látjuk, akik megpróbálnak kitelepülni, az író egy erdélyi kisvárosi világot tár elénk, amelyben az üldöző és az üldözött, a szekus, az értelmiségiek és a minden hájjal megkent munkások élete nem választható el egymástól. Mindenki magyar, az értelmiségi is a szekusok is, félszavakból is értik egymást.
Egy mai fiatalembernek elképzelhetetlen, hogy nincs szólásszabadság, hogy csak az állami propagandát szajkózza a sajtó és a tv, hogy a rend őrei bármikor elvihetnek, hogy nincs és nem is lesz útleveled. Hogy illegális a fogamzásgátló szedése, és súlyos börtön jár a terhességmegszakításért, amit kórházban el sem végezhetnek, csak titokban, lakásokon, iszonyatos pénzért cserébe.
És mi? Emlékszünk-e még a nyolcvanas évekre? Arra a fojtogató légkörre, amiben néha azt éreztük: képtelenség élni. Fel tudjuk-e idézni a félelmet, ami úrra lett rajtunk, ha igazoltatott a rendőr, vagy ha megjelentek a belügyiek házkutatni? Hogy azt éreztük, innen el kell menni, mindegy, hová, csak innen el. Vagy elfelejtettük akkori életünket? Az életünket, amelybe beköltözött, és amelyet kisajátított a hatalom. A hatalom, amelytől tartunk. A rendőr, akiről azt hisszük, bármit megtehet. A politikus, a polgármester, házmester, az igazgató, akiről azt gondoljuk, mindenható. Az orvos a kórházban, aki megvehető. Az ügyvéd, az ügyintéző, akit le lehet fizetni.
Mások élete, akik mi vagyunk: ez a közelség az, ami érdekessé teheti az előadást azok számára is, akik nem élték meg a nyolcvanas éveket. Meséltünk-e róla a gyerekeinknek, vagy ma is az akkor belénk ivódott minták szerint élünk és cselekszünk, ezeket adjuk-e tovább nekik, vagy velük ma már mindez nem fordulhat elő?”
„A Kalucsni története a kommunista Romániában zajlik, a nyolcvanas évek végén. Egy család történetét látjuk, akik megpróbálnak kitelepülni, az író egy erdélyi kisvárosi világot tár elénk, amelyben az üldöző és az üldözött, a szekus, az értelmiségiek és a minden hájjal megkent munkások élete nem választható el egymástól. Mindenki magyar, az értelmiségi is a szekusok is, félszavakból is értik egymást.
Egy mai fiatalembernek elképzelhetetlen, hogy nincs szólásszabadság, hogy csak az állami propagandát szajkózza a sajtó és a tv, hogy a rend őrei bármikor elvihetnek, hogy nincs és nem is lesz útleveled. Hogy illegális a fogamzásgátló szedése, és súlyos börtön jár a terhességmegszakításért, amit kórházban el sem végezhetnek, csak titokban, lakásokon, iszonyatos pénzért cserébe.
És mi? Emlékszünk-e még a nyolcvanas évekre? Arra a fojtogató légkörre, amiben néha azt éreztük: képtelenség élni. Fel tudjuk-e idézni a félelmet, ami úrra lett rajtunk, ha igazoltatott a rendőr, vagy ha megjelentek a belügyiek házkutatni? Hogy azt éreztük, innen el kell menni, mindegy, hová, csak innen el. Vagy elfelejtettük akkori életünket? Az életünket, amelybe beköltözött, és amelyet kisajátított a hatalom. A hatalom, amelytől tartunk. A rendőr, akiről azt hisszük, bármit megtehet. A politikus, a polgármester, házmester, az igazgató, akiről azt gondoljuk, mindenható. Az orvos a kórházban, aki megvehető. Az ügyvéd, az ügyintéző, akit le lehet fizetni.
Mások élete, akik mi vagyunk: ez a közelség az, ami érdekessé teheti az előadást azok számára is, akik nem élték meg a nyolcvanas éveket. Meséltünk-e róla a gyerekeinknek, vagy ma is az akkor belénk ivódott minták szerint élünk és cselekszünk, ezeket adjuk-e tovább nekik, vagy velük ma már mindez nem fordulhat elő?”