2019. június 17. / Jónás Ágnes
A Magyar Állami Népi Együttes (MÁNE) május végén kezdte el árusítani új, a 2019/2020-as évadra szóló bérleteit, közben új előadással, az Ezerarcú Délvidékkel állt a Müpa színpadára, mely a Délvidéken élő népek sokszínű és tradicionális kultúráját mutatja be. Júniustól turnék sora várja
az együttest, 2020 őszére pedig új bemutatót is terveznek. Az újdonságokról a Harangozó Gyula-díjas rendező-koreográfust, a Magyar Állami Népi Együttes vezetőjét, Mihályi Gábort kérdeztük.
Milyen előadásokkal várja a MÁNE a bérletes közönséget az 2019/2020-as évadban?
M. G.: Bérleteinket és sorozatainkat ezúttal is igyekszünk úgy összeállítani, hogy mindenki megtalálja közöttük a kedvére valót. A nagy
érdeklődésre való tekintettel a havi egy bérletelőadás helyett ősztől kettő lesz az idősebb korosztálynak, melynek keretében a Tánckánon, a Földön apám fia volnék és a Magyar rapszódia, majd az Aranyba táncolva és a Verbunkos című előadásainkat láthatják. Szabadbérletet is kínálunk, melyek több előadásunkat kínálják fel – a nézők szabadon választhatnak például a fentiek mellett Az örök Kalotaszeg és a Naplegenda előadások közül, tavasszal pedig láthatják többek között a Megidézett Kárpátalja, a Kincses Felvidék és a Szarvasének című műsorainkat. Trianon 100. évfordulója alkalmából pedig egy különleges Kárpát-medencei antológiával is készülünk.
A halál, a születés, az átalakulás, a szerelem, az idő és a hit kérdéseit körbejáró Szarvaséneket 2013-ban mutatták be a Müpában – idén májusban a nagyszabású produkciót a Vigadóba is elhozták a közönségnek. Miféle kihívás rejlett az itteni térben?
M. G.: Mivel a Müpában zsinórpadlás van, a díszletelemek mozgatása viszonylag egyszerű, azt gépi szerkezet végzi – a Vigadóban nagyfokú kreativitásra van szükség, az egyes díszletelemeket a táncosok mozgatják, akik ezúttal is nagy hittel, tudással és átéléssel közvetítik az alkotói szándékot. A díszlet Árvai György munkáját dicséri. Nagy örömmel adaptálom (a Hagyományok Házával közösen) újra színpadra ezt a Bartók Cantata profanája inspirálta előadást. Az évek igazolták, hogy sikerült egy mai, erősen néptánc-centrikus előadást létrehozni, amelyben a tánc és a zene lírai erejével, Kelemen László muzsikájával, szabad asszociációra lehetőséget adó jelmezekkel érvényesül az a mágikus gondolat, miszerint eljön az idő, amikor felnőtté kell válnunk, s el kell szakadnunk a családunktól. A produkció a bartóki szellemiségnek egy olyan tradicionális megfogalmazása, ami kitekint ugyan a zeneszerzői életműre, de azért a hagyományból is merítkezik.
A színpadon mennyi szabadsága lehet egy néptáncosnak?
M. G.: A koreográfus és (vagy) a rendező megkomponálja a mozdulatok döntő részét, beállítva ezáltal azt az érzelmi-hangulati pillanatot, amit közvetíteni kívánunk, de azért én szoktam hagyni, hogy a táncosok – bizonyos kereteken belül – „saját kedvük” szerint is formálhassák az egyes táncokat. Vagyis nem gépies biomechanikai mozgások sorozatáról szól táncosaink munkája, hanem egyéniségekre és testi adottságokra formált mozdulatok kivitelezésére törekszünk.
Ezerarcú Délvidék című előadásukat is májusban, pontosabban május 10-én mutatták be.
M. G.: A 2018/19-es évadban a Müpában a Magyar Állami Népi Együttes volt az „Évad együttese”, ennek alkalmából három bemutatót készítettünk, melyekből 2018 októberében a Liszt-emlékév tiszteletére készült a Liszt-mozaikok, decemberben pedig a Csodaváró betlehemes. A sorozat utolsó állomásaként mutattuk be idén májusban az Ezerarcú Délvidék című új előadásunkat, ez zárja ezt a projektet. Ebben a darabban a Délvidéken élő népek: magyarok, szerbek, horvátok, ruszinok, szlovákok, románok, cigányok sokszínű tradicionális kultúráját mutatjuk be. Társrendezőként két fiatal koreográfussal, Kocsis Enikővel és Fitos Dezsővel dolgozom együtt, s helyi művészek, így többek között Csizmadia Anna, ifj. Szerényi Béla és a Fokos zenekar is közreműködnek.
Mik a kilátások a turnékat illetően?
M. G.: Júniusban Székelyföldön turnézunk, négy városban, Marosvásárhelyen, Gyergyószentmiklóson, Kézdivásárhelyen és Balánbányán lépünk fel a Magyar virtus című műsorunkkal a Magyarok Patrónája Fesztivál keretében. A produkcióval elsősorban a pápalátogatásra és a csíksomlyói búcsúra érkező zarándokoknak szeretnénk kedveskedni. Izraelben július 1. és 3. között a már említett Liszt-mozaikok előadással nyitjuk meg az izraeli Karmieli Táncfesztivált, s szintén a Liszt-mozaikokat visszük szeptemberben Milánóba. 2020-ra új bemutatót is tervezünk: Tamási Áron Énekes madár című székely népi színjátékát szeretnénk egy olyan adaptációban színpadra állítani, ahol színészi feladatokat is el kell majd látniuk a táncosoknak. Hamarosan kezdődik tehát a színészmesterség-képzés is, hogy a táncosok hitelesen tudjanak megszólalni a színpadon. Ezzel izgalmas és új területre lépünk.
Azt mondják, hogy a népzene és a néptánc ma reneszánszát éli. Ön hogy látja?
M. G: Szerintem egyértelmű választ nem lehet erre a kérdésre adni. Vannak, akik szeretik és művelik a néptáncot, a Fölszállott a páva televíziós tehetségkutatónak köszönhetően valóban mondható, hogy reneszánszát éli a műfaj, s hogy egyre erőteljesebb igény mutatkozik az eredeti, hagyományos néptánc- és népzenei kultúra iránt, de léteznek olyanok is, akik idegenkednek a műfajtól. Hogy hozzájuk közelebb hozzuk a műfajt, ahhoz olyan megoldásokat kell találni, ahol a néptáncot mai dramaturgiával, kortárs látvánnyal, jó zenékkel és „vagány” táncolással mutatjuk meg. A MÁNE a maga mély hivatástudatával, a kultúrát méltóképpen bemutatni kívánó táncosokkal és produkcióival többek között erre is vállalkozik.
az együttest, 2020 őszére pedig új bemutatót is terveznek. Az újdonságokról a Harangozó Gyula-díjas rendező-koreográfust, a Magyar Állami Népi Együttes vezetőjét, Mihályi Gábort kérdeztük.
Milyen előadásokkal várja a MÁNE a bérletes közönséget az 2019/2020-as évadban?
M. G.: Bérleteinket és sorozatainkat ezúttal is igyekszünk úgy összeállítani, hogy mindenki megtalálja közöttük a kedvére valót. A nagy
érdeklődésre való tekintettel a havi egy bérletelőadás helyett ősztől kettő lesz az idősebb korosztálynak, melynek keretében a Tánckánon, a Földön apám fia volnék és a Magyar rapszódia, majd az Aranyba táncolva és a Verbunkos című előadásainkat láthatják. Szabadbérletet is kínálunk, melyek több előadásunkat kínálják fel – a nézők szabadon választhatnak például a fentiek mellett Az örök Kalotaszeg és a Naplegenda előadások közül, tavasszal pedig láthatják többek között a Megidézett Kárpátalja, a Kincses Felvidék és a Szarvasének című műsorainkat. Trianon 100. évfordulója alkalmából pedig egy különleges Kárpát-medencei antológiával is készülünk.A halál, a születés, az átalakulás, a szerelem, az idő és a hit kérdéseit körbejáró Szarvaséneket 2013-ban mutatták be a Müpában – idén májusban a nagyszabású produkciót a Vigadóba is elhozták a közönségnek. Miféle kihívás rejlett az itteni térben?
M. G.: Mivel a Müpában zsinórpadlás van, a díszletelemek mozgatása viszonylag egyszerű, azt gépi szerkezet végzi – a Vigadóban nagyfokú kreativitásra van szükség, az egyes díszletelemeket a táncosok mozgatják, akik ezúttal is nagy hittel, tudással és átéléssel közvetítik az alkotói szándékot. A díszlet Árvai György munkáját dicséri. Nagy örömmel adaptálom (a Hagyományok Házával közösen) újra színpadra ezt a Bartók Cantata profanája inspirálta előadást. Az évek igazolták, hogy sikerült egy mai, erősen néptánc-centrikus előadást létrehozni, amelyben a tánc és a zene lírai erejével, Kelemen László muzsikájával, szabad asszociációra lehetőséget adó jelmezekkel érvényesül az a mágikus gondolat, miszerint eljön az idő, amikor felnőtté kell válnunk, s el kell szakadnunk a családunktól. A produkció a bartóki szellemiségnek egy olyan tradicionális megfogalmazása, ami kitekint ugyan a zeneszerzői életműre, de azért a hagyományból is merítkezik.
A színpadon mennyi szabadsága lehet egy néptáncosnak?
M. G.: A koreográfus és (vagy) a rendező megkomponálja a mozdulatok döntő részét, beállítva ezáltal azt az érzelmi-hangulati pillanatot, amit közvetíteni kívánunk, de azért én szoktam hagyni, hogy a táncosok – bizonyos kereteken belül – „saját kedvük” szerint is formálhassák az egyes táncokat. Vagyis nem gépies biomechanikai mozgások sorozatáról szól táncosaink munkája, hanem egyéniségekre és testi adottságokra formált mozdulatok kivitelezésére törekszünk.
Ezerarcú Délvidék című előadásukat is májusban, pontosabban május 10-én mutatták be.
M. G.: A 2018/19-es évadban a Müpában a Magyar Állami Népi Együttes volt az „Évad együttese”, ennek alkalmából három bemutatót készítettünk, melyekből 2018 októberében a Liszt-emlékév tiszteletére készült a Liszt-mozaikok, decemberben pedig a Csodaváró betlehemes. A sorozat utolsó állomásaként mutattuk be idén májusban az Ezerarcú Délvidék című új előadásunkat, ez zárja ezt a projektet. Ebben a darabban a Délvidéken élő népek: magyarok, szerbek, horvátok, ruszinok, szlovákok, románok, cigányok sokszínű tradicionális kultúráját mutatjuk be. Társrendezőként két fiatal koreográfussal, Kocsis Enikővel és Fitos Dezsővel dolgozom együtt, s helyi művészek, így többek között Csizmadia Anna, ifj. Szerényi Béla és a Fokos zenekar is közreműködnek.
Mik a kilátások a turnékat illetően?
M. G.: Júniusban Székelyföldön turnézunk, négy városban, Marosvásárhelyen, Gyergyószentmiklóson, Kézdivásárhelyen és Balánbányán lépünk fel a Magyar virtus című műsorunkkal a Magyarok Patrónája Fesztivál keretében. A produkcióval elsősorban a pápalátogatásra és a csíksomlyói búcsúra érkező zarándokoknak szeretnénk kedveskedni. Izraelben július 1. és 3. között a már említett Liszt-mozaikok előadással nyitjuk meg az izraeli Karmieli Táncfesztivált, s szintén a Liszt-mozaikokat visszük szeptemberben Milánóba. 2020-ra új bemutatót is tervezünk: Tamási Áron Énekes madár című székely népi színjátékát szeretnénk egy olyan adaptációban színpadra állítani, ahol színészi feladatokat is el kell majd látniuk a táncosoknak. Hamarosan kezdődik tehát a színészmesterség-képzés is, hogy a táncosok hitelesen tudjanak megszólalni a színpadon. Ezzel izgalmas és új területre lépünk.
Azt mondják, hogy a népzene és a néptánc ma reneszánszát éli. Ön hogy látja?
M. G: Szerintem egyértelmű választ nem lehet erre a kérdésre adni. Vannak, akik szeretik és művelik a néptáncot, a Fölszállott a páva televíziós tehetségkutatónak köszönhetően valóban mondható, hogy reneszánszát éli a műfaj, s hogy egyre erőteljesebb igény mutatkozik az eredeti, hagyományos néptánc- és népzenei kultúra iránt, de léteznek olyanok is, akik idegenkednek a műfajtól. Hogy hozzájuk közelebb hozzuk a műfajt, ahhoz olyan megoldásokat kell találni, ahol a néptáncot mai dramaturgiával, kortárs látvánnyal, jó zenékkel és „vagány” táncolással mutatjuk meg. A MÁNE a maga mély hivatástudatával, a kultúrát méltóképpen bemutatni kívánó táncosokkal és produkcióival többek között erre is vállalkozik.