Névtelen hősök 2019. július 08. / Fáy Miklós Mendelssohn Hebridák című nyitánya ment a Zeneakadémián, és elég bágyatag volt az előadás ahhoz, hogy az ember inkább azon gondolkozzon: hogy is van ez? Mendelssohn ugyan valóban járt a Hebridákon, de nem is ezt akarta zenébe foglalni, hanem az ott látott barlangot, amely az akkor Osszián által alkotott énekben szerepelt. A hangulatot, a tenger hullámzását, a komor fel- hőket, ködöt. Mi már tudjuk, mondjuk Mendelssohn is tudhatta volna, ha nagyon utánanéz, hogy Osszián soha nem létezett, egy James Macpherson nevű költő találta ki az egészet, maga írta a nagy eposzokat, és a siker egyik titka az volt, hogy Skóciában nagyon is élt a nemzeti érzület a 18. században, az önálló skót nemzet örömmel talált rá önmaga múltjára, ekkor találták ki a skót szoknyát is. Csakhogy Macpherson, mondhatni, túlnyerte magát, ami talán játéknak indult, európai hírnévre keveredett, nemcsak Mendelssohn dőlt be neki, de irodalmilag igencsak művelt férfiak is, Goethe is fordította, nálunk Kazinczy és Batsányi, de olvasta és szerette Arany János is, meg is verselte, emlékszünk még az iskolából: Jer, Osszián, ködös, homályos énekeddel. Aztán elterjedt az egész világon, hogy szó sincs északi eposzról, szó sincs a ködből földerengő ősi költészetről, ez csak egy dundi, parókás skót verse, többé-kevésbé el is felejtődött az egész történet. De hová lett belőle a jó? Hogy létezik az, hogy valami megrendít egy egész olvasó generációt, nagy költők merítenek ihletet belőle, aztán rövid tündöklés után megy az irodalmi szemétdombra? Ez az, amit Kosztolányi is kifogásolt az Ady körüli vitákban. Találnak egy kéziratot, ájuldoznak, hogy ez a legnagyobb magyar vers, mert azt hiszik, Ady írta. aztán rájönnek, hogy hiszen ez Juhász Gyula keze vonása, és abban a pillanatban a legnagyobb magyar vers érdektelenné válik, többé senki nem hivatkozik rá. A megoldás nyilván az, hogy hiába képzeljük el a művészet megítélésének objektivitását, hogy vannak szabályok, vagy van hangja, vagy nincs, vagy úgy húzza az ecsetet, vagy csak pingál, mázol, sze­ren­csét­lenkedik, mert minden személyhez kötött. Fecseg a felszín, hallgat a mély. Ha ezt József Attila mondja, zseniális, ha a szomszéd Józsi bácsi, akkor már megint agyára ment az öregnek a magány. Nincs objektivitás. Nincs igazság a művészetben, minden kósza sort egy életnek, de legalábbis egy életműnek kell igazolnia, mert minden sornak ez is a célja, jelezni, hogy volt egy ember, aki ezt gondolta, ezt írta, festette, táncolta. Ha így vesszük, akkor mégis a művészet legnagyobb hősei a hamisítók. Odadobnak minden személyeset, nincs nevük, jó hírük, sokszor még rossz hírük sem, elbújnak, és csak alkotnak, létrehozzák a titkos életművüket, és senki nem beszél róluk. Vagy ha beszél, akkor csak azt, hogy hány év börtönbüntetést kaptak. A szerencsések megérik, hogy a műveiket ámultan bámulják, de a legtöbbnek ennyi sem jut. Még csak el sem felejtik őket. Ahhoz meg kellene előbb jegyezni a nevüket.