2019. július 24. / Jónás Ágnes
Július 9-én lesz a bemutatója Gyulán a Gyulai Várszínház és a Sztalker Csoport közös produkciójának Vízkereszt, de amúgy mindegy címmel, melyet a Vígszínház fiatal színésze, a Sztalker Csoport egyik alapítója, ifj. Vidnyánszky Attila állít színpadra. A komédiát Vecsei H. Miklós fordí-
totta újra; az előadás középpontjában egy olyan létállapot áll, ahol az ember vágyai teljesülhetnek. Erről a bizonyos elíziumról, a próbafolyamatról, valamint a sztalkerség előnyeiről az előadásban bohócot játszó Patkós Márton színművésszel és a rendezővel beszélgettünk, ők vezettek a láthatóból a láthatatlanba.
Három éve a III. Richárdot állítottad a Gyulai Várszínház színpadára, ezúttal a Vízkereszt, de amúgy mindegy című komédiát viszed színre a Sztalker Csoporttal. Sokan, sok helyütt színre vitték már az angol írózseni e művét. A ti adaptációtok milyen lesz?
Ifj. V. A.: A Sztalker Csoportban vannak beszélgetéseink, melyek során keresünk olyan témákat, amelyekről azt gondoljuk, ma, most nekünk érdemes beszélni, majd azokhoz keresünk anyagot. A III. Richárdnál ragaszkodtunk Shakespeare helyzeteihez, az ő világához, abból indultunk ki. A Míg fekszem kiterítve című előadásunkhoz a Faulkner-művet kiindulópontként használtuk. A Vízkeresztet most valahol a kettő közé tervezzük.
P. M.: Mindig úgy kezdjük az alkotófolyamatot, hogy feldobunk egy témát, és arról hosszasan beszélgetünk. Ha egy
idegen bejönne a próbáinkra, simán hihetné, hogy csak szórakozunk, pedig pont ellenkezőleg: megpróbáljuk megfogalmazni, hogy adott helyzetekről, témákról vagy szituációkról mi jut eszünkbe.
Milyen látványvilágban gondolkodtatok?
Ifj. V. A.: A látványról nehéz beszélni, mivel itt természetesen nincs tervelfogadás vagy ilyesmi, igazán családiasan, vidékiesen alakulnak a díszleteink. Azt tapasztalom, kicsiből nagyot csinálni sokkal izgalmasabb, nehezebb munka. A Míg fekszem kiterítve című előadásunkhoz tavaly egy minden oldalról nyitott házat építettünk, a váz már készen érkezett, majd az egész csapat dolgozott rajta egy hétig. Azt csak hosszan lehet elmesélni, mik történtek velünk a múlt nyáron, mindenesetre úgy éltünk, dolgoztunk, mint a mesében, néha horrorfilmben. A Míg fekszem többet jelentett nekünk, mint egy előadás. A Vízkereszt helyszíne egy sziget lesz, jövőre pedig vizet, tengert szeretnénk díszletnek, és három év után végre megérkezünk, mivel már lesz egy szigetünk, rajta egy tengerparti házzal.
Ha megkapargatjuk a vígjáték felszínét, bizonyára egy komolyabb üzenetet is találunk…
Ifj. V. A.: A mi előadásunkban a sziget egyfajta elízium, vagyis olyan hely és állapot, ahol az ember vágyai teljesülhetnek. A főhősök hajótörést szenvedve kerülnek ide, s egy zavaros világot hagynak maguk mögött. Azt a világot nem kell és nem is lehet megérteni. Talán „csak” szeretni kell. Ez a szeretet fájdalmas és pusztító tud lenni, mert megérkezni az elízium állapotába rengeteg harccal jár, és valószínűleg nekünk ugyanígy nagy utat kell bejárnunk ma, hogy megszeressük azt, ami minket körülvesz. Elmenekülni ebből a világból csak szerelemmel lehet, erről kell, hogy szóljon a mi előadásunk.
Mit gondoltok, mi a sztalkerség egyik legnagyobb előnye?
P. M.: Az olyasfajta közeg, ahol emberileg és színészileg is őszintén ki lehet tárulkozni, és ahol semmiféle feszültség és széthúzás nincs, nagyon ritka. A Sztalker ilyen. Nincsenek rendelkező próbák és egyéb szigorú keretek, így könnyebben jönnek az ihletek, kötetlen helyzeteket, szituációkat lehet színre vinni, amik új nyelvet, a mi csoportunk nyelvét adják ki. Szívvel-lélekkel csináljuk, igazi elmélyült műhelymunka zajlik, szabad alkotóközösség vagyunk, és nagyon magaménak érzem a projektjeinket.
Ifj. V. A.: Öt éve az Athéni Timon kapcsán fogalmazódott meg a gondolat, hogy létre kellene hozni egy fiatalokból álló alkotóközösséget. A színház hozott minket össze, így azokat öleli magába ez a „képzeletbeli társulat”, akikkel szorosabb viszony alakult ki az évek alatt. Több kisebb szektorból áll a csoport. A látványért Vecsei Kinga Réta felel, de már többször dolgozott velünk díszlettervezőként Pater Sparrow. Zeneszerzőként állandó tagok Kovács Adrián és Mátyássy Szabolcs. Koreográfusként Berecz Pista örök segítségünk, most nyáron pedig csatlakozik hozzánk Nagy Péter István rendező, koreográfus. Vecsei H. Miklós felel a Sztalker Csoport másik nagy szeletéért, a Poket és a Sztalker Suli az ő hatalmas munkája. Osváth Gábor producer pedig segíti az ügyeinket, tervezi előre a projektjeinket. Én a színházi részét képviselem a csoportnak. Amikor tudunk, együtt dolgozunk, még nem tervezünk és nem is látjuk, pontosan mivé növi ki magát a Sztalker. Minket a munka érdekel, és igyekszünk dolgozni, mert ez a legfontosabb.
Akkor jól értem, hogy a munkához nektek tulajdonképpen a munka és a barátság ad erőt? Az egész egy önmagát generáló folyamat?
P. M.: Abszolút!
Nemrégiben a Nemzeti Színház vendége volt Szlava Polunyin bohóc, aki a MITEM keretében lépett fel nagyszabású produkciójával, a SnowShow-val a Fővárosi Nagycirkuszban. Valahol olvastam, hogy nagyon felnéztek az orosz művészre. Mitől lehet ő követendő példa számotokra?
Ifj. V. A.: Örülök ennek a kérdésnek, már csak azért is, mert a Vízkeresztben is azt az állapotot keressük, amelyik Szlava világát, az ő hitvallását jellemzi. Ahol az ember úgy tud létezni, ahogy az zsigerileg, szellemileg és lelkileg jön belőle. Szlava ennek a mestere. A néző, aki beül az előadásaira, előbb-utóbb gyermekké „változik”. A Sztalker Csoport nagy része látta a SnowShow-t. Zseniális volt! Polunyin azt írja, hogy aki késik a próbáról, tortával érkezzen, aki utoljára ér be, aznap este nem játszik, valamint hogy csak azzal dolgozz, akit megölelnél, csak azt csináld, amiben hiszel. Hát ez volna a cél.
totta újra; az előadás középpontjában egy olyan létállapot áll, ahol az ember vágyai teljesülhetnek. Erről a bizonyos elíziumról, a próbafolyamatról, valamint a sztalkerség előnyeiről az előadásban bohócot játszó Patkós Márton színművésszel és a rendezővel beszélgettünk, ők vezettek a láthatóból a láthatatlanba.
Három éve a III. Richárdot állítottad a Gyulai Várszínház színpadára, ezúttal a Vízkereszt, de amúgy mindegy című komédiát viszed színre a Sztalker Csoporttal. Sokan, sok helyütt színre vitték már az angol írózseni e művét. A ti adaptációtok milyen lesz?
Ifj. V. A.: A Sztalker Csoportban vannak beszélgetéseink, melyek során keresünk olyan témákat, amelyekről azt gondoljuk, ma, most nekünk érdemes beszélni, majd azokhoz keresünk anyagot. A III. Richárdnál ragaszkodtunk Shakespeare helyzeteihez, az ő világához, abból indultunk ki. A Míg fekszem kiterítve című előadásunkhoz a Faulkner-művet kiindulópontként használtuk. A Vízkeresztet most valahol a kettő közé tervezzük.
P. M.: Mindig úgy kezdjük az alkotófolyamatot, hogy feldobunk egy témát, és arról hosszasan beszélgetünk. Ha egy
idegen bejönne a próbáinkra, simán hihetné, hogy csak szórakozunk, pedig pont ellenkezőleg: megpróbáljuk megfogalmazni, hogy adott helyzetekről, témákról vagy szituációkról mi jut eszünkbe.Milyen látványvilágban gondolkodtatok?
Ifj. V. A.: A látványról nehéz beszélni, mivel itt természetesen nincs tervelfogadás vagy ilyesmi, igazán családiasan, vidékiesen alakulnak a díszleteink. Azt tapasztalom, kicsiből nagyot csinálni sokkal izgalmasabb, nehezebb munka. A Míg fekszem kiterítve című előadásunkhoz tavaly egy minden oldalról nyitott házat építettünk, a váz már készen érkezett, majd az egész csapat dolgozott rajta egy hétig. Azt csak hosszan lehet elmesélni, mik történtek velünk a múlt nyáron, mindenesetre úgy éltünk, dolgoztunk, mint a mesében, néha horrorfilmben. A Míg fekszem többet jelentett nekünk, mint egy előadás. A Vízkereszt helyszíne egy sziget lesz, jövőre pedig vizet, tengert szeretnénk díszletnek, és három év után végre megérkezünk, mivel már lesz egy szigetünk, rajta egy tengerparti házzal.
Ha megkapargatjuk a vígjáték felszínét, bizonyára egy komolyabb üzenetet is találunk…
Ifj. V. A.: A mi előadásunkban a sziget egyfajta elízium, vagyis olyan hely és állapot, ahol az ember vágyai teljesülhetnek. A főhősök hajótörést szenvedve kerülnek ide, s egy zavaros világot hagynak maguk mögött. Azt a világot nem kell és nem is lehet megérteni. Talán „csak” szeretni kell. Ez a szeretet fájdalmas és pusztító tud lenni, mert megérkezni az elízium állapotába rengeteg harccal jár, és valószínűleg nekünk ugyanígy nagy utat kell bejárnunk ma, hogy megszeressük azt, ami minket körülvesz. Elmenekülni ebből a világból csak szerelemmel lehet, erről kell, hogy szóljon a mi előadásunk.
Mit gondoltok, mi a sztalkerség egyik legnagyobb előnye?
P. M.: Az olyasfajta közeg, ahol emberileg és színészileg is őszintén ki lehet tárulkozni, és ahol semmiféle feszültség és széthúzás nincs, nagyon ritka. A Sztalker ilyen. Nincsenek rendelkező próbák és egyéb szigorú keretek, így könnyebben jönnek az ihletek, kötetlen helyzeteket, szituációkat lehet színre vinni, amik új nyelvet, a mi csoportunk nyelvét adják ki. Szívvel-lélekkel csináljuk, igazi elmélyült műhelymunka zajlik, szabad alkotóközösség vagyunk, és nagyon magaménak érzem a projektjeinket.
Ifj. V. A.: Öt éve az Athéni Timon kapcsán fogalmazódott meg a gondolat, hogy létre kellene hozni egy fiatalokból álló alkotóközösséget. A színház hozott minket össze, így azokat öleli magába ez a „képzeletbeli társulat”, akikkel szorosabb viszony alakult ki az évek alatt. Több kisebb szektorból áll a csoport. A látványért Vecsei Kinga Réta felel, de már többször dolgozott velünk díszlettervezőként Pater Sparrow. Zeneszerzőként állandó tagok Kovács Adrián és Mátyássy Szabolcs. Koreográfusként Berecz Pista örök segítségünk, most nyáron pedig csatlakozik hozzánk Nagy Péter István rendező, koreográfus. Vecsei H. Miklós felel a Sztalker Csoport másik nagy szeletéért, a Poket és a Sztalker Suli az ő hatalmas munkája. Osváth Gábor producer pedig segíti az ügyeinket, tervezi előre a projektjeinket. Én a színházi részét képviselem a csoportnak. Amikor tudunk, együtt dolgozunk, még nem tervezünk és nem is látjuk, pontosan mivé növi ki magát a Sztalker. Minket a munka érdekel, és igyekszünk dolgozni, mert ez a legfontosabb.
Akkor jól értem, hogy a munkához nektek tulajdonképpen a munka és a barátság ad erőt? Az egész egy önmagát generáló folyamat?
P. M.: Abszolút!
Nemrégiben a Nemzeti Színház vendége volt Szlava Polunyin bohóc, aki a MITEM keretében lépett fel nagyszabású produkciójával, a SnowShow-val a Fővárosi Nagycirkuszban. Valahol olvastam, hogy nagyon felnéztek az orosz művészre. Mitől lehet ő követendő példa számotokra?
Ifj. V. A.: Örülök ennek a kérdésnek, már csak azért is, mert a Vízkeresztben is azt az állapotot keressük, amelyik Szlava világát, az ő hitvallását jellemzi. Ahol az ember úgy tud létezni, ahogy az zsigerileg, szellemileg és lelkileg jön belőle. Szlava ennek a mestere. A néző, aki beül az előadásaira, előbb-utóbb gyermekké „változik”. A Sztalker Csoport nagy része látta a SnowShow-t. Zseniális volt! Polunyin azt írja, hogy aki késik a próbáról, tortával érkezzen, aki utoljára ér be, aznap este nem játszik, valamint hogy csak azzal dolgozz, akit megölelnél, csak azt csináld, amiben hiszel. Hát ez volna a cél.