Fordított élet 2019. július 30. / Fáy Miklós Ne rutinból vezessen – szólt rám emelt hangon valaha az autóvezetés-oktatóm, és azóta ezerszer (na jó, inkább csak százszor) bebizonyosodott, mennyire igaza van. Az utcák néha megváltoznak, egyirányúból kétirányúvá vagy épp ellentétes irányúvá válnak, és aki csak arra figyel, hogy itt szoktam befordulni, esetleg arra ébred, hogy őrülten villognak és dudálnak rá, figyeld a táblát, idióta. Ne rutinból éljünk, jut eszembe valami házilagos bölcsesség, amikor éppen egy kísérletről számolnak be a rádióban. Többnyelvű környezetben élő gyerekek a kísérlet alanyai, az a feladatuk, hogy vizet merjenek egy medencéből a vödrükbe. A feladat elvégzéséhez különböző segédeszközöket kapnak, vannak, amelyek alkalmasak a feladat elvégzésére, és vannak, amelyek alkalmatlanok. Pohárral lehet vizet mérni, villával nem lehet. A gyerekek néha kapnak segítséget a feladathoz, néha nem. A megfigyelés azt mutatja, hogy a gyerekek maguktól többnyire a megfelelő eszközt választják, viszont változik a helyzet, ha valaki a se­gít­sé­gük­re siet. Mégpedig úgy változik, hogy ha valaki az anyanyelvükön segít nekik, annak könnyebben hisznek, még akkor is, ha a se­gítség éppen nem segítség, alkalmatlan eszközt ajánl a figyelmükbe. Ha az alkalmatlan eszközt a gyermek második nyelvén ajánlják, akkor győz a józan ész, a gyerek egy idő után belátja a villa alkalmatlanságát, és a pohárral kezdi merni a vizet. Ha viszont a gyermek anyanyelvén javasolják a villa használatát, a gyermek hisz a szónak, és kitart a villa mellett, meri és meri a vizet vele, csak épp a vödör nem telik meg. Ne rutinból merd a vizet, mondhatnánk a gyereknek, ne higgy a mézédes szavaknak, csak arra valók, hogy becsapjanak velük. Tulajdonképpen ez is jó tanulság, próbáljuk meg idegen nyelvre fordítani az életünket, minden nyavalyás élethelyzetet, és rögtön látjuk, hol van benne a hamisság, hol akarnak átverni bennünket, hol túlozzuk el a problémát, mennyire átlagos az esetünk, mennyire ugyanaz történik velünk, mint mindenki mással. És mivel a mások baját könnyen átlátjuk, és szívesen adunk is tanácsot, ezt kell tenni, így kell tenni, és minden bajod megoldódik, a legegyszerűbb, ha végre mi vagyunk azok a mások, és magunkat tudjuk jó tanáccsal ellátni. Olyan tanácsokkal, amelyeket meg is fogadunk. Csakhogy nekem a fenti kísérlet mégsem erről szól. Inkább a mézes szavakról, amelyeknek már a gyerek is bedől, és amelynek felnőttként is olyan jó bedőlni. Nem érdemes lefordítani az életünket, ha egyszer akkora boldogság hinni másnak. Akár bedőlni neki. Nagyot koppanhatunk, mint az éji bogár a falon, de legalább a falig repültünk, és nem a földön másztunk.