2019. szeptember 06. / Jónás Ágnes
A Nemzeti Színház 2019 őszén mutatja be a Rocco és fivérei című drámát, mely egy család történetén keresztül világít rá a vidéki és városi létezés árnyoldalaira, s azt feszegeti, hogy meg lehet-e őrizni a magunkkal hozott értékeket egy nagyváros dzsungelében. A főbb szerepekben
Berettyán Nándort, Bordás Rolandot, Mészáros Martint, Berettyán Sándort, Bánsági Ildikót, Tóth Augusztát és Barta Ágnest láthatják a nézők, az előadás szeptember végén a szentpétervári színházi olimpián képviseli a színházat. Luchino Visconti nagy hatású filmjének szövegkönyvéből a színház vezető dramaturgja, zeneszerzője, az immár Németh Antal-díjas Verebes Ernő készített színpadi változatot, akit a szakma kihívásairól, korábbi projektekről és új munkáiról is kérdeztünk.
Amikor világossá vált, hogy a Rocco és fivéreiről fogunk beszélgetni, eltöprengtem, hogy vajon hogyan tudja a történet megszólítani a ma emberét. Mi az ön meglátása?
V. E.: A Vidnyánszky Attila rendezésében készülő előadásunk a vidéki életre, hagyományainak tisztaságára és a nagyvárosi létforma küzdelmeire világít rá egy család, nevezetesen a Parondi fivérek történetén keresztül, s olyan kérdéseket vet fel, mint hogy meg tudjuk-e őrizni a magunkkal hozott értékeket egy nagyváros dzsungelében. A szerelem és a harc, pontosabban az ökölvívás is fontos szerepet játszanak a darabban, hiszen a főszereplő, Rocco, azon kívül, hogy egy nemes lélekkel megáldott Miskin hercegi figura, végül a ringben is sikeres lesz. Jóság és küzdés párosul ebben az emberben, mert egyedül így lehet helytállni egy állandóan változó világban. Az előadáshoz főleg a Visconti-film által alkalmazott szövegkönyvet használtuk, de a darabban olyan szövegek is találhatók, melyek ráerősítenek az elidegenedettség érzésére, mintegy ellenpontozva, értelmezve az eredeti történetet. Ezek a 20. századi modernizmus sajátos gondolkodásmódját idézik fel, az egyes monológok különböző művészeti irányzatok (dadaizmus, szürrealizmus, a konceptuális művészet) kiáltványaiból, manifesztumaiból vett idézetek, szövegrészletek.
A Nemzeti Színházban számos előadás és egyéb projekt fűződik a nevéhez. Kiemelhetünk néhány olyat, amelyekre különösen büszke?
V. E.: A Nemzeti Színház 2015-ben mutatta be a Don Quijotét, ami gyakorlatilag saját szövegkönyvre épül, s melyet Cervantes regénye alapján írtam. Úgy érzem, erre büszke lehetek, de különleges helyet foglal el a szívemben Krúdy Gyula Szindbád-adaptációja is. A Krúdy mondatain úsztatott történet eleven képet szeretne adni a téren és időn át utazó Szindbádról, aki mellesleg többször is meghal, hogy újra feltámadhasson. Életszeretet, romantika és örök titkok keverednek ebben a szövegben. Sajnos azóta egyik előadás sincs repertoáron, de remélem, a nekik szánt utat bejárták.
Hogyan fogalmazná meg a dramaturgi munka lényegét?
V. E.: Nehéz kérdés, mert a lényeg darabról darabra változik. Szerintem a mi munkánk egy teremtő transzformáció, mely a sokrétűsége miatt folyamatos kihívás. A szöveg és az értelmezhetőségi háttér a legfontosabb aspektusunk; a szövegbe kell tudni életet lehelni úgy, hogy az mind a rendező, mind pedig a többi alkotó számára elfogadható legyen. A mi szakmánk olyan, mint a fordítás, csak nem egyik nyelvről a másikra, hanem műfajról műfajra fordítunk. Ha az ember dramaturgként vesz részt egy születő darab létrejöttében, akkor mindenekelőtt a szöveggel foglalkozik, kezdve az adott drámai szöveg meghúzásától egészen addig, hogy egy prózai szöveget drámává kell átírni, ami már jóval összetettebb feladat. Jelekkel, motívumokkal, rendszerekkel dolgozunk, melyek minden művészeti ágban ugyanúgy megtalálhatók. A színházhoz egyébként a zene felől közelítettem, elsődleges szakmám, hogy zeneszerző vagyok. A zenei forma szerintem nagyon lényegre törő, noha a szöveg is viselkedhet úgy, mint a zene. A zenei gondolkodás segítheti a forma kibontását, az érzelmek megfelelő adagolását, természetesen egy jóval bonyolultabb színpadi kompozíció logikájára szétterítve.
Úgy tudom, hogy Vidnyánszky Attilával régre nyúlik vissza a szakmai kapcsolatuk.
V. E.: 1991 óta dolgozom Vidnyánszky Attilával, számos magyarországi és határon túli színház produkciójában vettem részt „külsősként”. A Nemzeti Színházba is ő hívott engem, ami nagy megtiszteltetés és egyben kihívás volt a számomra.
Milyen munkák várnak még önre ősztől?
V. E.: A Tizenhárom almafa munkacímmel készülő előadást a tervek szerint 2020-ban, télen láthatja a közönség. Az előadás Wass Albert azonos című kisregénye, szövegei, valamint korabeli dokumentumszövegek alapján készül, Trianont több szempontból világítja meg, ezzel együtt az első világháborútól napjainkig tartó időszakot veszi górcső alá. Azt boncolgatja, vajon hogyan tudtak a székelyek, a magyarok minden trauma ellenére újra és újra talpra állni, pontosabban állva maradni. Témájában illeszkedik abba a sorba, amit a Tóth Ilonkával, a Fekete ég – A fehér felhővel és az Isten ostorával elkezdett a Nemzeti Színház.
Idén önnek ítélte oda a Nemzeti Színház a Németh Antal-díjat. Mire sarkallja mindez?
V. E.: Nagyon meglepődtem, amikor kiderült, hogy én kapom a díjat, és ezt nem illendőségből mondom. A színházban négyen vagyunk dramaturgok (Kozma András, Rideg Zsófia és Kulcsár Edit), és noha mindannyian másképp működünk, más munkamódszerrel dolgozunk, vagy másféle habitust képviselünk, egy csapat vagyunk. Hálás vagyok, hogy idén engem részesítettek az elismerésben. Ez a többiek eredménye is. Az irántam való bizalom az eddigieknél is keményebb munkára ösztönöz, újra szembesít magammal.
Berettyán Nándort, Bordás Rolandot, Mészáros Martint, Berettyán Sándort, Bánsági Ildikót, Tóth Augusztát és Barta Ágnest láthatják a nézők, az előadás szeptember végén a szentpétervári színházi olimpián képviseli a színházat. Luchino Visconti nagy hatású filmjének szövegkönyvéből a színház vezető dramaturgja, zeneszerzője, az immár Németh Antal-díjas Verebes Ernő készített színpadi változatot, akit a szakma kihívásairól, korábbi projektekről és új munkáiról is kérdeztünk.
Amikor világossá vált, hogy a Rocco és fivéreiről fogunk beszélgetni, eltöprengtem, hogy vajon hogyan tudja a történet megszólítani a ma emberét. Mi az ön meglátása?
V. E.: A Vidnyánszky Attila rendezésében készülő előadásunk a vidéki életre, hagyományainak tisztaságára és a nagyvárosi létforma küzdelmeire világít rá egy család, nevezetesen a Parondi fivérek történetén keresztül, s olyan kérdéseket vet fel, mint hogy meg tudjuk-e őrizni a magunkkal hozott értékeket egy nagyváros dzsungelében. A szerelem és a harc, pontosabban az ökölvívás is fontos szerepet játszanak a darabban, hiszen a főszereplő, Rocco, azon kívül, hogy egy nemes lélekkel megáldott Miskin hercegi figura, végül a ringben is sikeres lesz. Jóság és küzdés párosul ebben az emberben, mert egyedül így lehet helytállni egy állandóan változó világban. Az előadáshoz főleg a Visconti-film által alkalmazott szövegkönyvet használtuk, de a darabban olyan szövegek is találhatók, melyek ráerősítenek az elidegenedettség érzésére, mintegy ellenpontozva, értelmezve az eredeti történetet. Ezek a 20. századi modernizmus sajátos gondolkodásmódját idézik fel, az egyes monológok különböző művészeti irányzatok (dadaizmus, szürrealizmus, a konceptuális művészet) kiáltványaiból, manifesztumaiból vett idézetek, szövegrészletek.
A Nemzeti Színházban számos előadás és egyéb projekt fűződik a nevéhez. Kiemelhetünk néhány olyat, amelyekre különösen büszke?
V. E.: A Nemzeti Színház 2015-ben mutatta be a Don Quijotét, ami gyakorlatilag saját szövegkönyvre épül, s melyet Cervantes regénye alapján írtam. Úgy érzem, erre büszke lehetek, de különleges helyet foglal el a szívemben Krúdy Gyula Szindbád-adaptációja is. A Krúdy mondatain úsztatott történet eleven képet szeretne adni a téren és időn át utazó Szindbádról, aki mellesleg többször is meghal, hogy újra feltámadhasson. Életszeretet, romantika és örök titkok keverednek ebben a szövegben. Sajnos azóta egyik előadás sincs repertoáron, de remélem, a nekik szánt utat bejárták.
Hogyan fogalmazná meg a dramaturgi munka lényegét?
V. E.: Nehéz kérdés, mert a lényeg darabról darabra változik. Szerintem a mi munkánk egy teremtő transzformáció, mely a sokrétűsége miatt folyamatos kihívás. A szöveg és az értelmezhetőségi háttér a legfontosabb aspektusunk; a szövegbe kell tudni életet lehelni úgy, hogy az mind a rendező, mind pedig a többi alkotó számára elfogadható legyen. A mi szakmánk olyan, mint a fordítás, csak nem egyik nyelvről a másikra, hanem műfajról műfajra fordítunk. Ha az ember dramaturgként vesz részt egy születő darab létrejöttében, akkor mindenekelőtt a szöveggel foglalkozik, kezdve az adott drámai szöveg meghúzásától egészen addig, hogy egy prózai szöveget drámává kell átírni, ami már jóval összetettebb feladat. Jelekkel, motívumokkal, rendszerekkel dolgozunk, melyek minden művészeti ágban ugyanúgy megtalálhatók. A színházhoz egyébként a zene felől közelítettem, elsődleges szakmám, hogy zeneszerző vagyok. A zenei forma szerintem nagyon lényegre törő, noha a szöveg is viselkedhet úgy, mint a zene. A zenei gondolkodás segítheti a forma kibontását, az érzelmek megfelelő adagolását, természetesen egy jóval bonyolultabb színpadi kompozíció logikájára szétterítve.
Úgy tudom, hogy Vidnyánszky Attilával régre nyúlik vissza a szakmai kapcsolatuk.
V. E.: 1991 óta dolgozom Vidnyánszky Attilával, számos magyarországi és határon túli színház produkciójában vettem részt „külsősként”. A Nemzeti Színházba is ő hívott engem, ami nagy megtiszteltetés és egyben kihívás volt a számomra.
Milyen munkák várnak még önre ősztől?
V. E.: A Tizenhárom almafa munkacímmel készülő előadást a tervek szerint 2020-ban, télen láthatja a közönség. Az előadás Wass Albert azonos című kisregénye, szövegei, valamint korabeli dokumentumszövegek alapján készül, Trianont több szempontból világítja meg, ezzel együtt az első világháborútól napjainkig tartó időszakot veszi górcső alá. Azt boncolgatja, vajon hogyan tudtak a székelyek, a magyarok minden trauma ellenére újra és újra talpra állni, pontosabban állva maradni. Témájában illeszkedik abba a sorba, amit a Tóth Ilonkával, a Fekete ég – A fehér felhővel és az Isten ostorával elkezdett a Nemzeti Színház.
Idén önnek ítélte oda a Nemzeti Színház a Németh Antal-díjat. Mire sarkallja mindez?
V. E.: Nagyon meglepődtem, amikor kiderült, hogy én kapom a díjat, és ezt nem illendőségből mondom. A színházban négyen vagyunk dramaturgok (Kozma András, Rideg Zsófia és Kulcsár Edit), és noha mindannyian másképp működünk, más munkamódszerrel dolgozunk, vagy másféle habitust képviselünk, egy csapat vagyunk. Hálás vagyok, hogy idén engem részesítettek az elismerésben. Ez a többiek eredménye is. Az irántam való bizalom az eddigieknél is keményebb munkára ösztönöz, újra szembesít magammal.