2019. szeptember 21. / Bóta Gábor
Az egyik legjobb produkció a Teheránban található Mostaghel Színházé volt az idei Shakespeare Fesztiválon Gyulán. A Szentivánéji álomban a színészek televiháncolják a színpadot, akrobatikus, cirkuszi elemeket is használva, Mostafa Koushki rendezésében. Ő tervezte azt a rendkívül
elmés díszletet is, ami olyan lyukas, mint az ementáli sajt, így se perc alatt fel tudnak bukkanni belőle, vagy el tudnak tűnni benne a szereplők, ami temérdek bohózati helyzetet, meglepetéssel teli szituációt eredményez. Ez jól érzékelteti, hogy itt aztán minden összekavarodik, az örökmozgó, rosszcsont Puck nyelvöltögetően gonoszkodó nyughatatlanságával úgy összekuszálja, amit csak lehet, hogy már senki sem ismeri ki magát. De, ahogy ez egy jó Shakespeare-előadásban dukál, jobban kiismerhető tőle az emberi természet. A fékezhetetlen lendület, a diákos hevület, az ötletes mozgás, a lélekkel teli, ötletdús játék abszolút élvezetessé teszi, amit ezek a tehetséges iráni művészek csinálnak.
A Szabadkai Népszínház Magyar Társulata örömtelien visszatérő vendég Gyulán, ahol idén A vihart adták, Hernyák György némiképp hektikus, de figyelemre méltó rendezésében. Prospero emblematikus szerepét a társulat jeles színésznőjére, Vicei Natáliára osztotta, aki meglehetősen fajsúlyos személyiség. Fiatalabb, mint amilyennek a nagy bölcset, az agyas igazságosztót, akit rútul elüldöztek a hatalomból, játszani szokták, de azért ő is rendet vág. Vicei nem bölcset alakít, hanem inkább vehemenst, aki talán még a régi hatalmát is visszavágyná, és mint a zsinórpadlásról leereszkedő akasztófakötelek mutatják, halálos ítéletekre is hajlamos lenne. Nem elgyengült agg ő, hanem energikus, nyughatatlan ember, nem lemondóan töri szét a pálcáját, inkább egy fenyítésre is alkalmas, már-már furkósbotnak beillő faágat „zúz” ketté, ijesztően dühös mozdulattal. Ha nő formálja meg Prosperót, akkor Ariel, a légi szellem, a hagyománnyal ellentétben, miért is ne lehetne férfi? Pálfi Ervin inkább manós, mint macsós, de kedvessége mögött, amiben van színlelés is, mindinkább nyilvánvalóvá válik, hogy ott a szabadságharc, amit azért vív, hogy végre-valahára ne kelljen szolgálnia Prosperót.
Ifj. Vidnyánszky Attila Vízkereszt, de amúgy mindegy címmel rendezte meg azt a Shakespeare-darabot, amit eddig magyarul leginkább Vízkereszt, vagy amit akartok címmel ismertünk. Jókora őrületet, diákos hevületű ötletparádét, fölöttébb játékos kavalkádot csinálnak, amiben a színészek kiadhatják a „gőzt”, elemükben lehetnek, csillogtathatják a humorukat, virgoncságukat, kedélyüket, miközben azért csak megjelenik a fájdalom, a megcsalatás, a kigúnyolás, az átverés motívuma, de az egész inkább emlékeztet farsangi mókára, mint tragikus mélységekkel is rendelkező vígjátékra, akkor is, ha a vége tragikusra fordul, de ez is inkább tragikomikum. Nagy Péter István koreográfusként egészen egyéni, groteszkbe hajló, akár kitekertnek tűnő, a színészek minden porcikáját „megdolgozó” mozgásrendszert eszelt ki. Ez remekül kifejezi az abszurdnál abszurdabb szituációkat, és igencsak „felfűti”, lázba hozza a színészeket, akik ettől az intenzív „bemelegítéstől” kapásból ezer fokon égnek. Ez amúgy is jellemző a Sztalker Csoport tagjaira, akiken igencsak érződik az „egy vérből valók vagyunk” jellegű szoros összetartás, ahogy érződik a közlésvágy is. Élvezettel mondják Vecsei H. Miklós üde, friss fordítását, ami olyan, mintha Shakespeare mai srácokra, lányokra írta volna a darabot. Vecsei Kinga Réta mostani, lezser cuccokba öltözteti ehhez őket. Fékezhetetlen energiákkal benyargalássza nemcsak a színpadot, hanem a várat is Barta Ágnes, Waskovics Andrea, Rujder Vivien, Kovács Tamás, Herczeg Péter, Mészáros Martin, Dóra Béla, Szabó Sebestyén László, Bordás Roland, Gyöngyösi Zoltán, Böröndi Bence, Patkós Márton, Lestyán Attila. Miközben egyéniségek, meglehetősen jó csapatot alkotnak.
A Sok hűhó semmiért előadása a grúz Nodar Dumbadze Professional State Youth Theatre produkciójában annyiban hasonlít ifj. Vidnyánszky Vízkeresztjére, hogy ez is egy nagy, féktelen, energiadús viháncolás, ötletparádé, ami ugyan sejteti, hogy tragédiába is fordulhatnának a dolgok, de azért tulajdonképpen a játék végtelen, kimeríthetetlen öröméről szól. Arról, hogy milyen jó is színpadon lenni, remek Shakespeare-szöveg által ihletett állapotba kerülni. Nyilván a próbákon tódulhattak az ötletrohamok, és ezeket a rendező, Dimitri Khvtisiashvili „gatyába” rázta, formálgatta, nyesegette, és az egészből lett egy „örömzenélés”, ténylegesen sok zenével, mozgással, minimális díszlettel és jelmezzel, jókora színészi elánnal.
Az idei fesztivál főleg Shakespeare vidám oldalát mutatta, így zárásként volt egy Vidám Shakespeare című produkció is, ami leginkább egyvelegnek nevezhető. Volt ebben minden és mindenki, gyulai és békéscsabai színészek, népzenészek, néptáncosok, egy olasz színház, a Teatro Potlach művészei, köztük egy tizenöt éve ott tag magyar is, Gulyás Zsófia, meg Indiából a Fanatika Theatre színészei. Olasz, angol, magyar nyelven játszottak. A produkció a vár mellett kezdődött, némiképp úgy, mintha műsoros búcsúban járnánk, népviseletbe öltözött lányok énekelték például, hogy Érik a szőlő, hajlik a vessző..., háromtagú zenekar húzta, voltak, akik ropták is, egy lovas pedig fel-alá mászkált szemrevaló paripáján. Számomra ez nem különösebben kapcsolódott Shakespeare-hez. Gyulai, békéscsabai fellépőkhöz viszont igen, az pedig szép gondolat, hogy ők „áruljanak egy gyékényen” olasz és indiai művészekkel, és ez a záró produkció legyen egy népünnepélyre hajazó, nagyszabású „dzsembori”. A várban aztán kicsit vándorlunk is, a „karzaton”, az épület első szintjén nem túl kényelmesen összezsúfolódva, állva szemlélődünk, míg a színészek a nézőtéren tobzódnak, és Shakespeare-szövegekből összehordanak „hetet-havat”. Majd letelepedhetünk, és ekkor már csak a színpadon játszanak, Pino Di Buduo rendezésében, aki a meghajlásnál csaknem cirkuszi számként, külön produkáltat szinte mindenkit. Ekkor egyébként fergeteges hangulatot csinál, maga is tűzbe jön, ezzel zárva az idei fesztivált.
elmés díszletet is, ami olyan lyukas, mint az ementáli sajt, így se perc alatt fel tudnak bukkanni belőle, vagy el tudnak tűnni benne a szereplők, ami temérdek bohózati helyzetet, meglepetéssel teli szituációt eredményez. Ez jól érzékelteti, hogy itt aztán minden összekavarodik, az örökmozgó, rosszcsont Puck nyelvöltögetően gonoszkodó nyughatatlanságával úgy összekuszálja, amit csak lehet, hogy már senki sem ismeri ki magát. De, ahogy ez egy jó Shakespeare-előadásban dukál, jobban kiismerhető tőle az emberi természet. A fékezhetetlen lendület, a diákos hevület, az ötletes mozgás, a lélekkel teli, ötletdús játék abszolút élvezetessé teszi, amit ezek a tehetséges iráni művészek csinálnak.
A Szabadkai Népszínház Magyar Társulata örömtelien visszatérő vendég Gyulán, ahol idén A vihart adták, Hernyák György némiképp hektikus, de figyelemre méltó rendezésében. Prospero emblematikus szerepét a társulat jeles színésznőjére, Vicei Natáliára osztotta, aki meglehetősen fajsúlyos személyiség. Fiatalabb, mint amilyennek a nagy bölcset, az agyas igazságosztót, akit rútul elüldöztek a hatalomból, játszani szokták, de azért ő is rendet vág. Vicei nem bölcset alakít, hanem inkább vehemenst, aki talán még a régi hatalmát is visszavágyná, és mint a zsinórpadlásról leereszkedő akasztófakötelek mutatják, halálos ítéletekre is hajlamos lenne. Nem elgyengült agg ő, hanem energikus, nyughatatlan ember, nem lemondóan töri szét a pálcáját, inkább egy fenyítésre is alkalmas, már-már furkósbotnak beillő faágat „zúz” ketté, ijesztően dühös mozdulattal. Ha nő formálja meg Prosperót, akkor Ariel, a légi szellem, a hagyománnyal ellentétben, miért is ne lehetne férfi? Pálfi Ervin inkább manós, mint macsós, de kedvessége mögött, amiben van színlelés is, mindinkább nyilvánvalóvá válik, hogy ott a szabadságharc, amit azért vív, hogy végre-valahára ne kelljen szolgálnia Prosperót.
Ifj. Vidnyánszky Attila Vízkereszt, de amúgy mindegy címmel rendezte meg azt a Shakespeare-darabot, amit eddig magyarul leginkább Vízkereszt, vagy amit akartok címmel ismertünk. Jókora őrületet, diákos hevületű ötletparádét, fölöttébb játékos kavalkádot csinálnak, amiben a színészek kiadhatják a „gőzt”, elemükben lehetnek, csillogtathatják a humorukat, virgoncságukat, kedélyüket, miközben azért csak megjelenik a fájdalom, a megcsalatás, a kigúnyolás, az átverés motívuma, de az egész inkább emlékeztet farsangi mókára, mint tragikus mélységekkel is rendelkező vígjátékra, akkor is, ha a vége tragikusra fordul, de ez is inkább tragikomikum. Nagy Péter István koreográfusként egészen egyéni, groteszkbe hajló, akár kitekertnek tűnő, a színészek minden porcikáját „megdolgozó” mozgásrendszert eszelt ki. Ez remekül kifejezi az abszurdnál abszurdabb szituációkat, és igencsak „felfűti”, lázba hozza a színészeket, akik ettől az intenzív „bemelegítéstől” kapásból ezer fokon égnek. Ez amúgy is jellemző a Sztalker Csoport tagjaira, akiken igencsak érződik az „egy vérből valók vagyunk” jellegű szoros összetartás, ahogy érződik a közlésvágy is. Élvezettel mondják Vecsei H. Miklós üde, friss fordítását, ami olyan, mintha Shakespeare mai srácokra, lányokra írta volna a darabot. Vecsei Kinga Réta mostani, lezser cuccokba öltözteti ehhez őket. Fékezhetetlen energiákkal benyargalássza nemcsak a színpadot, hanem a várat is Barta Ágnes, Waskovics Andrea, Rujder Vivien, Kovács Tamás, Herczeg Péter, Mészáros Martin, Dóra Béla, Szabó Sebestyén László, Bordás Roland, Gyöngyösi Zoltán, Böröndi Bence, Patkós Márton, Lestyán Attila. Miközben egyéniségek, meglehetősen jó csapatot alkotnak.
A Sok hűhó semmiért előadása a grúz Nodar Dumbadze Professional State Youth Theatre produkciójában annyiban hasonlít ifj. Vidnyánszky Vízkeresztjére, hogy ez is egy nagy, féktelen, energiadús viháncolás, ötletparádé, ami ugyan sejteti, hogy tragédiába is fordulhatnának a dolgok, de azért tulajdonképpen a játék végtelen, kimeríthetetlen öröméről szól. Arról, hogy milyen jó is színpadon lenni, remek Shakespeare-szöveg által ihletett állapotba kerülni. Nyilván a próbákon tódulhattak az ötletrohamok, és ezeket a rendező, Dimitri Khvtisiashvili „gatyába” rázta, formálgatta, nyesegette, és az egészből lett egy „örömzenélés”, ténylegesen sok zenével, mozgással, minimális díszlettel és jelmezzel, jókora színészi elánnal.
Az idei fesztivál főleg Shakespeare vidám oldalát mutatta, így zárásként volt egy Vidám Shakespeare című produkció is, ami leginkább egyvelegnek nevezhető. Volt ebben minden és mindenki, gyulai és békéscsabai színészek, népzenészek, néptáncosok, egy olasz színház, a Teatro Potlach művészei, köztük egy tizenöt éve ott tag magyar is, Gulyás Zsófia, meg Indiából a Fanatika Theatre színészei. Olasz, angol, magyar nyelven játszottak. A produkció a vár mellett kezdődött, némiképp úgy, mintha műsoros búcsúban járnánk, népviseletbe öltözött lányok énekelték például, hogy Érik a szőlő, hajlik a vessző..., háromtagú zenekar húzta, voltak, akik ropták is, egy lovas pedig fel-alá mászkált szemrevaló paripáján. Számomra ez nem különösebben kapcsolódott Shakespeare-hez. Gyulai, békéscsabai fellépőkhöz viszont igen, az pedig szép gondolat, hogy ők „áruljanak egy gyékényen” olasz és indiai művészekkel, és ez a záró produkció legyen egy népünnepélyre hajazó, nagyszabású „dzsembori”. A várban aztán kicsit vándorlunk is, a „karzaton”, az épület első szintjén nem túl kényelmesen összezsúfolódva, állva szemlélődünk, míg a színészek a nézőtéren tobzódnak, és Shakespeare-szövegekből összehordanak „hetet-havat”. Majd letelepedhetünk, és ekkor már csak a színpadon játszanak, Pino Di Buduo rendezésében, aki a meghajlásnál csaknem cirkuszi számként, külön produkáltat szinte mindenkit. Ekkor egyébként fergeteges hangulatot csinál, maga is tűzbe jön, ezzel zárva az idei fesztivált.