2019. október 23. / Bóta Gábor
Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház direktora várja, hogy jófajta vitákat támasszanak.
Már csak két produkciót rendezel ebben az évadban a Nemzetiben. Korábban mondtad, hogy el akarod ezt érni…
V. A.: Igen, és jövőre csak egyet rendezek. Közel félszáz címből áll a repertoárunk, komoly feladat ennek az életben tartása. Ha néhány évig egyetlen premiert sem tartanánk, akkor is ki tudnánk szolgálni a közönséget, olyan nagy nézői előjegyzés van például az Egri csillagok, a Bánk bán, a Tragédia, a János vitéz, a Woyzeck előadásaira. De gazdag a jövő évi kínálatunk is.
Hová jutott el mostanra a Nemzeti?
V. A.: A lényeg: „nemzeti” színház lettünk. A működési rendünk alapvetően tér el más színházakétól, és ez adja meg a választ arra a kérdésre, hogy mitől nemzeti a Nemzeti. Hat pillérre épül a működésünk. Az első a saját repertoár. Szoktak azon gúnyolódni, hogy ezekből mennyi bevételünk van, és vattának nevezik azokat a gyerekeket, akik a „Nemzeti a diákokért” program keretében ingyen jönnek, mert máskülönben nem engedhetnék meg maguknak a családok ezt a „luxust”. Emellett 80-100 közötti határon túli, vidéki, nemzetiségi előadást látunk vendégül, tehát befogadó színház is vagyunk. Ugyanilyen fontos az utazás, a mindenütt jelenlevés: a vidéki városokba és a külhoni, magyarlakta területekre az évadonkénti harminc-negyven turné megszervezése rendkívüli feladat. Jó pár fesztiválon is megfordultunk már Tel-Avivtól a POSZT-on át Moszkváig. Most készülünk a Színházi Olimpiára, Szentpétervárra. A MITEM-en tucatnyi ország legjobb társulatait fogadjuk, Budapest jegyzett pont az európai színházfesztiválok térképén. Oktatási intézmény is vagyunk – minden évben egy kaposvári színészosztály végzi nálunk a gyakorlatát. Az idén a Bozsik Yvette-é, a tavalyi Cserhalmi-osztály pedig már 21-szer játszotta iskolákban a Bánk bán missziót, a felét vidéken, Balassagyarmattól Zalaegerszegig. Természetesen ingyen!
Most rád sokan haragudnak amiatt, hogy a Nemzeti a TAO helyett adott támogatásból az ötszörösét kapta, mint amennyi TAO-ja lett volna. Míg más színházak esetleg csak a 30%-át.
V. A.: Nem rám, hanem magukra kellene haragudniuk, mert mindenki a magyar színházi élet legnagyobb gazemberségéhez asszisztált évekig. Én is. Utánajárt már valaki annak például, hogy mennyit fizettek ki magánszínházak a TAO megszerzéséért közvetítőknek? Neked van vállalkozásod?
Van egy Bt.-m.
V. A.: Mennyi állami támogatást kapsz évente?
Persze semmit, de a színházak esetében azt ígérték, hogy aki tényleg dolgozik, megkapja a TAO összegének megfelelő állami támogatást. És azt is be kell kalkulálni, hogy amikor a TAO megszületett, az önkormányzatok ennek megfelelően sok pénzt elvontak a támogatásból. A színházak a TAO-val megtervezték a szezonjukat, és ezután derült ki, hogy jaj, még sincs. Maximum azt lehetett volna mondani, hogy a következő szezonra ezzel már ne számoljanak.
V. A.: Többször összeültünk a színházi szakma képviselőivel, kétszer itt a Nemzetiben is, azért, hogy hátha sikerül egy ellenőrzési rendszert kitalálni, amivel a gazemberségeket ki lehet szűrni. De kiderült, ha bezárunk egy kiskaput, másik nyílik helyette. Megjavíthatatlannak bizonyult ez a rendszer. Tízmilliárdos volt a lopás, aminek a 95%-a kőszínházi struktúrán kívül történt.
Ezt honnan veszed?
V. A.: Tudom. Már többször lenyilatkoztam. Cáfolta valaki?
Nyilván a sport területén is vannak ilyen visszaélések, ott mégsem szűnt meg a TAO. Akiket ti is megneveztetek, hogy csaltak, azokat miért nem vonták felelősségre?
V. A.: Az az ördögi ebben, hogy igen ügyes emberek találták ki, és nem lehetett törvényileg megfogni a kiskapukat. Ha valakinek két színésze, táncosa benne van egy franciaországi szuperprodukcióban, akkor jogilag ez minősülhet közös produkciónak, miközben érzed zsigerileg, hogy nagy gazemberség. De például, ha a Rómeó és Júliáról van szó, és ők a két címszereplő, akkor már megint más a megítélés. És a sor még hosszan folytatható – elképesztő trükközések voltak.
Jónak tartod, hogy a létük, nem létük határára kerültek bizonyos színházak?
V. A.: A kőszínházak jobban jártak, a kritikus hangvételűek is: a Katona, az Örkény, a Radnóti. A többiről pedig az év végéig kiderül, hogy milyen a mérleg, mert az „alanyi jogon” járó támogatáson kívül soha nem látott mennyiségű pályázatot írtak ki.
Miért a Rocco és fivéreit rendezed első bemutatóként idén a Nemzetiben?
V. A.: Évekig hordozok magamban egy-egy történetet, és most eljött az ideje, hogy belevágjunk a vidék-főváros összeütközéséről, a jelen-jövő nagy kérdéseiről szóló gyönyörű mesébe. Mind fontosabb számomra, hogy legyen egy történet, amin végig lehet menni, és legyenek szereplők, akikkel azonosulni lehet. Sok olyan sorsú színész van a társulatban, aki vidékről került a nagyvárosba, és sikerült az itteni nyüzsgésben otthonra találnia.
Már Visconti filmje is olyan kisemberekről szól, akik igyekeznek megkapaszkodni a nagyvárosban, de többségüknek nem sikerül.
V. A.: Ilyen is van. De Roccóból sztár lesz, nagy bokszoló. A magánélete kétségkívül kisiklik ebben, de hát ez így van: az első generáció általában rámegy a változásra.
Ez valamennyire a saját történeted is? Hiszen egy kisvárosból jöttél.
V. A.: És a határon túlról! Minden, amit rendezek, a saját történetem is. A szarvassá változott fiú a szülőföldre visszaérés lehetetlenségéről szól, a Rocco a városban való megkapaszkodás gyötrelmeiről.
A világirodalom klasszikusait, a Médeiát, a Tratuffe-öt, A vihart is műsorra tűzitek. Mindhármat külföldi rendező állítja színpadra.
V. A.: Szeretem visszahívni azokat, akik megtalálták a hangot a társulattal. Doiasvili sajátos színt hozott, a Szentivánéji álom öt éve van repertoáron. Az Andrzej Bubien rendezte Operetthez egyik legkomolyabb sikerünk, a Gombrowicz Fesztivál fődíja fűződik. A Médeiát Eirik Stubo rendezi, akihez hasonló eleganciával nálunk nem csinálnak előadásokat.
A második produkció, amit rendezel, Vass Albert műve, emiatt nyilván előre tudod, hogy megint viták kereszttüzébe kerülsz, hiszen van, aki isteníti, van, aki azt mondja, hogy bizonyos tettei, nézetei miatt vállalhatatlan.
V. A.: Majd összegyűjtöm azoknak a magyar íróknak a tetteit, akiket bizonyos cselekedeteik ellenére mégis istenítünk. Trianon megéléséről jobb szöveget nem tudsz találni Vass Alberténél. A zsigeri fájdalom hitelességéhez, az élmény frissességéhez, ahogy ő leírja a döbbenetet, a sokkot, a katarzist a bécsi döntés után, nem fér kétség, és fontos: a tragédia bemutatásához megcsillantja a derűt is. A jövőről, az életlehetőségeinkről beszélek majd a Tizenhárom almafa előadásával. Várom, hogy jófajta vitákat is támasszunk, mert a téma mindannyiunkat érint, és remélem, az előadás igazolni fogja, miért döntöttem így.
Már csak két produkciót rendezel ebben az évadban a Nemzetiben. Korábban mondtad, hogy el akarod ezt érni…
V. A.: Igen, és jövőre csak egyet rendezek. Közel félszáz címből áll a repertoárunk, komoly feladat ennek az életben tartása. Ha néhány évig egyetlen premiert sem tartanánk, akkor is ki tudnánk szolgálni a közönséget, olyan nagy nézői előjegyzés van például az Egri csillagok, a Bánk bán, a Tragédia, a János vitéz, a Woyzeck előadásaira. De gazdag a jövő évi kínálatunk is.
Hová jutott el mostanra a Nemzeti?
V. A.: A lényeg: „nemzeti” színház lettünk. A működési rendünk alapvetően tér el más színházakétól, és ez adja meg a választ arra a kérdésre, hogy mitől nemzeti a Nemzeti. Hat pillérre épül a működésünk. Az első a saját repertoár. Szoktak azon gúnyolódni, hogy ezekből mennyi bevételünk van, és vattának nevezik azokat a gyerekeket, akik a „Nemzeti a diákokért” program keretében ingyen jönnek, mert máskülönben nem engedhetnék meg maguknak a családok ezt a „luxust”. Emellett 80-100 közötti határon túli, vidéki, nemzetiségi előadást látunk vendégül, tehát befogadó színház is vagyunk. Ugyanilyen fontos az utazás, a mindenütt jelenlevés: a vidéki városokba és a külhoni, magyarlakta területekre az évadonkénti harminc-negyven turné megszervezése rendkívüli feladat. Jó pár fesztiválon is megfordultunk már Tel-Avivtól a POSZT-on át Moszkváig. Most készülünk a Színházi Olimpiára, Szentpétervárra. A MITEM-en tucatnyi ország legjobb társulatait fogadjuk, Budapest jegyzett pont az európai színházfesztiválok térképén. Oktatási intézmény is vagyunk – minden évben egy kaposvári színészosztály végzi nálunk a gyakorlatát. Az idén a Bozsik Yvette-é, a tavalyi Cserhalmi-osztály pedig már 21-szer játszotta iskolákban a Bánk bán missziót, a felét vidéken, Balassagyarmattól Zalaegerszegig. Természetesen ingyen!
Most rád sokan haragudnak amiatt, hogy a Nemzeti a TAO helyett adott támogatásból az ötszörösét kapta, mint amennyi TAO-ja lett volna. Míg más színházak esetleg csak a 30%-át.
V. A.: Nem rám, hanem magukra kellene haragudniuk, mert mindenki a magyar színházi élet legnagyobb gazemberségéhez asszisztált évekig. Én is. Utánajárt már valaki annak például, hogy mennyit fizettek ki magánszínházak a TAO megszerzéséért közvetítőknek? Neked van vállalkozásod?
Van egy Bt.-m.
V. A.: Mennyi állami támogatást kapsz évente?
Persze semmit, de a színházak esetében azt ígérték, hogy aki tényleg dolgozik, megkapja a TAO összegének megfelelő állami támogatást. És azt is be kell kalkulálni, hogy amikor a TAO megszületett, az önkormányzatok ennek megfelelően sok pénzt elvontak a támogatásból. A színházak a TAO-val megtervezték a szezonjukat, és ezután derült ki, hogy jaj, még sincs. Maximum azt lehetett volna mondani, hogy a következő szezonra ezzel már ne számoljanak.
V. A.: Többször összeültünk a színházi szakma képviselőivel, kétszer itt a Nemzetiben is, azért, hogy hátha sikerül egy ellenőrzési rendszert kitalálni, amivel a gazemberségeket ki lehet szűrni. De kiderült, ha bezárunk egy kiskaput, másik nyílik helyette. Megjavíthatatlannak bizonyult ez a rendszer. Tízmilliárdos volt a lopás, aminek a 95%-a kőszínházi struktúrán kívül történt.
Ezt honnan veszed?
V. A.: Tudom. Már többször lenyilatkoztam. Cáfolta valaki?
Nyilván a sport területén is vannak ilyen visszaélések, ott mégsem szűnt meg a TAO. Akiket ti is megneveztetek, hogy csaltak, azokat miért nem vonták felelősségre?
V. A.: Az az ördögi ebben, hogy igen ügyes emberek találták ki, és nem lehetett törvényileg megfogni a kiskapukat. Ha valakinek két színésze, táncosa benne van egy franciaországi szuperprodukcióban, akkor jogilag ez minősülhet közös produkciónak, miközben érzed zsigerileg, hogy nagy gazemberség. De például, ha a Rómeó és Júliáról van szó, és ők a két címszereplő, akkor már megint más a megítélés. És a sor még hosszan folytatható – elképesztő trükközések voltak.
Jónak tartod, hogy a létük, nem létük határára kerültek bizonyos színházak?
V. A.: A kőszínházak jobban jártak, a kritikus hangvételűek is: a Katona, az Örkény, a Radnóti. A többiről pedig az év végéig kiderül, hogy milyen a mérleg, mert az „alanyi jogon” járó támogatáson kívül soha nem látott mennyiségű pályázatot írtak ki.
Miért a Rocco és fivéreit rendezed első bemutatóként idén a Nemzetiben?
V. A.: Évekig hordozok magamban egy-egy történetet, és most eljött az ideje, hogy belevágjunk a vidék-főváros összeütközéséről, a jelen-jövő nagy kérdéseiről szóló gyönyörű mesébe. Mind fontosabb számomra, hogy legyen egy történet, amin végig lehet menni, és legyenek szereplők, akikkel azonosulni lehet. Sok olyan sorsú színész van a társulatban, aki vidékről került a nagyvárosba, és sikerült az itteni nyüzsgésben otthonra találnia.
Már Visconti filmje is olyan kisemberekről szól, akik igyekeznek megkapaszkodni a nagyvárosban, de többségüknek nem sikerül.
V. A.: Ilyen is van. De Roccóból sztár lesz, nagy bokszoló. A magánélete kétségkívül kisiklik ebben, de hát ez így van: az első generáció általában rámegy a változásra.
Ez valamennyire a saját történeted is? Hiszen egy kisvárosból jöttél.
V. A.: És a határon túlról! Minden, amit rendezek, a saját történetem is. A szarvassá változott fiú a szülőföldre visszaérés lehetetlenségéről szól, a Rocco a városban való megkapaszkodás gyötrelmeiről.
A világirodalom klasszikusait, a Médeiát, a Tratuffe-öt, A vihart is műsorra tűzitek. Mindhármat külföldi rendező állítja színpadra.
V. A.: Szeretem visszahívni azokat, akik megtalálták a hangot a társulattal. Doiasvili sajátos színt hozott, a Szentivánéji álom öt éve van repertoáron. Az Andrzej Bubien rendezte Operetthez egyik legkomolyabb sikerünk, a Gombrowicz Fesztivál fődíja fűződik. A Médeiát Eirik Stubo rendezi, akihez hasonló eleganciával nálunk nem csinálnak előadásokat.
A második produkció, amit rendezel, Vass Albert műve, emiatt nyilván előre tudod, hogy megint viták kereszttüzébe kerülsz, hiszen van, aki isteníti, van, aki azt mondja, hogy bizonyos tettei, nézetei miatt vállalhatatlan.
V. A.: Majd összegyűjtöm azoknak a magyar íróknak a tetteit, akiket bizonyos cselekedeteik ellenére mégis istenítünk. Trianon megéléséről jobb szöveget nem tudsz találni Vass Alberténél. A zsigeri fájdalom hitelességéhez, az élmény frissességéhez, ahogy ő leírja a döbbenetet, a sokkot, a katarzist a bécsi döntés után, nem fér kétség, és fontos: a tragédia bemutatásához megcsillantja a derűt is. A jövőről, az életlehetőségeinkről beszélek majd a Tizenhárom almafa előadásával. Várom, hogy jófajta vitákat is támasszunk, mert a téma mindannyiunkat érint, és remélem, az előadás igazolni fogja, miért döntöttem így.