2019. október 24. / Jónás Ágnes
Latin dallamok, havannai romantika, féltékenység, házasság – ezekkel kecsegtet a Turay Ida Színházban október 5-én debütáló Salsa, szivar, szerelem című zenés vígjáték, melynek főszerepeit Détár Enikő, Kurkó J. Kristóf, Bódi Barbara, Bodor Szabina, Pásztor Máté és Győri Péter
játsszák. Szerepe kihívásairól és nagy Ő-dilemmákról a színház színművésznője, Détár Enikő nyilatkozott lapunknak.
Mennyire áll közel hozzád a salsa?
D. E.: Társastáncot ezelőtt még sosem táncoltam, habár szeretek táncolni, van egyfajta ösztönös ritmusérzékem. A főiskolai táncórákon a kezdő csoportba kerültem, aztán gyors ütemben
fejlődtem, huszonkilenc évesen álltam a balettrúdhoz. Mindig is szerettem mozogni: úsztam, futottam, aerobicoztam, edzőterembe jártam… Mostanában nagyon érzem, hogy jó lenne elmenni valahova társastáncot tanulni a párommal, csak hát az eltérő időbeosztásunk miatt ezt meglehetősen nehéz megszervezni… A Salsa, szivar, szerelem című előadásban sokat kell táncolni – Borbély Krisztina, a Turay Ida Színház állandó koreográfusa tanít bennünket mérhetetlen türelemmel. Ezerszer megmutatja a mozdulatokat, mert hát valljuk be, nem mindig vagyunk ügyesek és koncentráltak.
Minden jó vígjáték rejt komoly mondanivalót, olyat, amin el lehet rágódni a színházból hazafelé menet. Ez esetben mi lehet a mondanivaló, s milyen kérdések merülhetnek fel a nézőkben?
D. E.: Győri Péter – állandó turays partnerem – mondja az előadásban, hogy „ha megtaláltad az igazit, ne engedd el!” Ez lehet az egyik üzenet, illetve az, hogy a szerelem olyan, mint egy virág: tudni kell ápolni. Természetesen nehéz megmondani, hogy ki lehet számunkra az igazi. Véleményem szerint néha csak életünk végéhez közeledve jövünk rá, hogy ki volt a nagy Ő. Az előadásunkban Alejandro (Kurkó J. Kristóf) egy igazi férfiideál, minden nő álma. A darabbeli lányom, Carolina is odavan érte, sőt, mindössze öthetes ismeretség után úgy dönt, hogy hozzámegy feleségül. A nászra Havannában kerül sor, ahová sok vendéget várnak, köztük a leendő ifjú ara nővérét, Ariannát is (aki évek óta Amerikában tanul), hogy segítsen készülődni az esküvőre. Ekkor kezdődnek a bonyodalmak… Egyébként Kurkó J. Kristóffal a Hello, Dolly! című előadásban és Az angyalok nem sírnak című drámában is játszottunk már együtt. Akkor is remek volt a közös munka!
A Nők (is) a fejükre estek! című, Sztárek Andrea rendezte előadásban a szókimondó, energikus, szenvedélyes Petrát alakítod. Könnyű volt azonosulni a szereppel?
D. E.: Van néhány dolog, amiben Petra karaktere hasonlít rám, igen. Mindig igyekszem önmagamból dolgozni, beletenni a magam boldogságát, emlékeit, fájdalmait. Ha nem így tennék, nem lenne hiteles az általam játszott figura. Évekkel ezelőtt olvastam egy híres és elismert magyar színésznővel készült interjút valamelyik lapban. Kérdezgették, hogyan él, mit csinál, mire ő azt felelte: „Ne azt kérdezzék, hogyan élek, inkább nézzék meg, amiket játszom, ugyanis a színpadi szerepeimből minden kiderül rólam!” Ezzel a mondattal mélyen egyetértek. Szerintem az általam játszott karakterek olyanok a közönségnek, mint egy röntgenfelvétel vagy CT.
Az emberiség időről időre felteszi a kérdést: mi a jó párkapcsolat titka. Szerinted?
D. E.: A bizalom. De arra, hogy mitől tart sokáig és mitől működhet jól egy párkapcsolat, nincs recept. Azt vallom, hogy az a legjobb, ha az ember a szívére hallgat. Mert a szülők és a barátok nem biztos, hogy mindent jól látnak, még akkor sem, ha a legjobb szándék vezeti őket. Merni kell belevágni egy kapcsolatba, nem szabad megvárni, hogy elszaladjanak a lehetőségek, és az idősek otthonában döbbenjünk rá, hogy hibáztunk, amikor túltöprengtük a dolgokat. Ha pedig egy kapcsolat kifullad, merni kell váltani. Kicsit sajnálom a mai fiatalokat, mert egyrészt a legtöbben elvált szülők mellett nevelkednek, másrészt mert a lecserélhetőség korában élnek (gyakrabban váltogatják a partnereiket, mint a mi generációnk tette), és azt látom, hogy túlmatekozzák a magánéletüket, nem mernek teljesen bevonódni érzelmileg. Megkockáztatom, hogy minél értelmesebb, intelligensebb valaki, annál inkább „zsilipel”, zár.
2013 óta vagy tagja a Turay Ida Színháznak. Volt olyan szereped itt, ami a szokottnál is jobban igénybe vett lelkileg és fizikailag?
D. E.: A Koltay Gábor rendezte Zilahy Lajos-darab, Az utolsó szerep ilyen volt, melyet többek között Pásztor Mátéval, Győri Péterrel, Benkő Péterrel és Sztárek Andreával játszottam. Ebben a drámában a nyílt színen halok meg, és én tényleg egy kicsit belehaltam ebbe a szerepbe. Az általam játszott szereppel sok volt a hasonlóság, s bőven tudtam meríteni önmagamból – gyerekkoromtól kezdve jó párszor úsztam meg életveszélyes helyzeteket. Ezekre azóta Fentről kapott „figyelmezetésként” gondolok.
Fiatalon orvos akartál lenni. Mi vagy ki volt rád akkora hatással, hogy mégis inkább a színészet felé kanyarodtál?
D. E.: Hamar rájöttem, hogy az orvosi pálya nem az én utam, de mindig vonzott, hogy emberekkel foglalkozzak, s hogy valamilyen formában segítsek nekik. Tímár Éva nagyon inspirált, noha a mai napig nem játszottunk együtt, sajnos. Egyetlenegyszer volt közös munkánk, szinkronstúdióban. Fiatalon volt bennem egyfajta boldog tudatlanság. Fogalmam sem volt, hogy pontosan miről szól ez a szakma. Meg voltam győződve arról, hogy drámai szerepeket kapok és filmszínésznő leszek, aztán valahogy úgy alakult, hogy a filmezésből lett kevesebb, volt jó pár drámai szerepem, de túlnyomórészt vígjátékokban és zenés darabokban játszottam.
Hogyan tanulsz szöveget?
D. E.: Könnyen tanulok, de képtelen vagyok egy helyben megülni. Órákon át gubbasztani a szövegkönyv fölött egyszerűen nem megy – ezt sokáig szégyelltem bevallani. Memorizálok tíz percen keresztül, közben főzök és lábsúllyal edzek. Igyekszem gyorsan tanulni, mert képtelen vagyok példánnyal próbálni, súgóval is csak az utóbbi években tanultam meg játszani. Általában összeolvasom a szöveget a kollégákkal vagy a párommal, Péterrel, emellett van egy tuti módszerem: a fiam kiírja CD-re a hangzó szöveget, s miközben a dugóban araszolok, ahelyett, hogy idegeskednék a forgalom miatt, lelkesen memorizálok.
játsszák. Szerepe kihívásairól és nagy Ő-dilemmákról a színház színművésznője, Détár Enikő nyilatkozott lapunknak.
Mennyire áll közel hozzád a salsa?
D. E.: Társastáncot ezelőtt még sosem táncoltam, habár szeretek táncolni, van egyfajta ösztönös ritmusérzékem. A főiskolai táncórákon a kezdő csoportba kerültem, aztán gyors ütemben
fejlődtem, huszonkilenc évesen álltam a balettrúdhoz. Mindig is szerettem mozogni: úsztam, futottam, aerobicoztam, edzőterembe jártam… Mostanában nagyon érzem, hogy jó lenne elmenni valahova társastáncot tanulni a párommal, csak hát az eltérő időbeosztásunk miatt ezt meglehetősen nehéz megszervezni… A Salsa, szivar, szerelem című előadásban sokat kell táncolni – Borbély Krisztina, a Turay Ida Színház állandó koreográfusa tanít bennünket mérhetetlen türelemmel. Ezerszer megmutatja a mozdulatokat, mert hát valljuk be, nem mindig vagyunk ügyesek és koncentráltak. Minden jó vígjáték rejt komoly mondanivalót, olyat, amin el lehet rágódni a színházból hazafelé menet. Ez esetben mi lehet a mondanivaló, s milyen kérdések merülhetnek fel a nézőkben?
D. E.: Győri Péter – állandó turays partnerem – mondja az előadásban, hogy „ha megtaláltad az igazit, ne engedd el!” Ez lehet az egyik üzenet, illetve az, hogy a szerelem olyan, mint egy virág: tudni kell ápolni. Természetesen nehéz megmondani, hogy ki lehet számunkra az igazi. Véleményem szerint néha csak életünk végéhez közeledve jövünk rá, hogy ki volt a nagy Ő. Az előadásunkban Alejandro (Kurkó J. Kristóf) egy igazi férfiideál, minden nő álma. A darabbeli lányom, Carolina is odavan érte, sőt, mindössze öthetes ismeretség után úgy dönt, hogy hozzámegy feleségül. A nászra Havannában kerül sor, ahová sok vendéget várnak, köztük a leendő ifjú ara nővérét, Ariannát is (aki évek óta Amerikában tanul), hogy segítsen készülődni az esküvőre. Ekkor kezdődnek a bonyodalmak… Egyébként Kurkó J. Kristóffal a Hello, Dolly! című előadásban és Az angyalok nem sírnak című drámában is játszottunk már együtt. Akkor is remek volt a közös munka!
A Nők (is) a fejükre estek! című, Sztárek Andrea rendezte előadásban a szókimondó, energikus, szenvedélyes Petrát alakítod. Könnyű volt azonosulni a szereppel?
D. E.: Van néhány dolog, amiben Petra karaktere hasonlít rám, igen. Mindig igyekszem önmagamból dolgozni, beletenni a magam boldogságát, emlékeit, fájdalmait. Ha nem így tennék, nem lenne hiteles az általam játszott figura. Évekkel ezelőtt olvastam egy híres és elismert magyar színésznővel készült interjút valamelyik lapban. Kérdezgették, hogyan él, mit csinál, mire ő azt felelte: „Ne azt kérdezzék, hogyan élek, inkább nézzék meg, amiket játszom, ugyanis a színpadi szerepeimből minden kiderül rólam!” Ezzel a mondattal mélyen egyetértek. Szerintem az általam játszott karakterek olyanok a közönségnek, mint egy röntgenfelvétel vagy CT.
Az emberiség időről időre felteszi a kérdést: mi a jó párkapcsolat titka. Szerinted?
D. E.: A bizalom. De arra, hogy mitől tart sokáig és mitől működhet jól egy párkapcsolat, nincs recept. Azt vallom, hogy az a legjobb, ha az ember a szívére hallgat. Mert a szülők és a barátok nem biztos, hogy mindent jól látnak, még akkor sem, ha a legjobb szándék vezeti őket. Merni kell belevágni egy kapcsolatba, nem szabad megvárni, hogy elszaladjanak a lehetőségek, és az idősek otthonában döbbenjünk rá, hogy hibáztunk, amikor túltöprengtük a dolgokat. Ha pedig egy kapcsolat kifullad, merni kell váltani. Kicsit sajnálom a mai fiatalokat, mert egyrészt a legtöbben elvált szülők mellett nevelkednek, másrészt mert a lecserélhetőség korában élnek (gyakrabban váltogatják a partnereiket, mint a mi generációnk tette), és azt látom, hogy túlmatekozzák a magánéletüket, nem mernek teljesen bevonódni érzelmileg. Megkockáztatom, hogy minél értelmesebb, intelligensebb valaki, annál inkább „zsilipel”, zár.
2013 óta vagy tagja a Turay Ida Színháznak. Volt olyan szereped itt, ami a szokottnál is jobban igénybe vett lelkileg és fizikailag?
D. E.: A Koltay Gábor rendezte Zilahy Lajos-darab, Az utolsó szerep ilyen volt, melyet többek között Pásztor Mátéval, Győri Péterrel, Benkő Péterrel és Sztárek Andreával játszottam. Ebben a drámában a nyílt színen halok meg, és én tényleg egy kicsit belehaltam ebbe a szerepbe. Az általam játszott szereppel sok volt a hasonlóság, s bőven tudtam meríteni önmagamból – gyerekkoromtól kezdve jó párszor úsztam meg életveszélyes helyzeteket. Ezekre azóta Fentről kapott „figyelmezetésként” gondolok.
Fiatalon orvos akartál lenni. Mi vagy ki volt rád akkora hatással, hogy mégis inkább a színészet felé kanyarodtál?
D. E.: Hamar rájöttem, hogy az orvosi pálya nem az én utam, de mindig vonzott, hogy emberekkel foglalkozzak, s hogy valamilyen formában segítsek nekik. Tímár Éva nagyon inspirált, noha a mai napig nem játszottunk együtt, sajnos. Egyetlenegyszer volt közös munkánk, szinkronstúdióban. Fiatalon volt bennem egyfajta boldog tudatlanság. Fogalmam sem volt, hogy pontosan miről szól ez a szakma. Meg voltam győződve arról, hogy drámai szerepeket kapok és filmszínésznő leszek, aztán valahogy úgy alakult, hogy a filmezésből lett kevesebb, volt jó pár drámai szerepem, de túlnyomórészt vígjátékokban és zenés darabokban játszottam.
Hogyan tanulsz szöveget?
D. E.: Könnyen tanulok, de képtelen vagyok egy helyben megülni. Órákon át gubbasztani a szövegkönyv fölött egyszerűen nem megy – ezt sokáig szégyelltem bevallani. Memorizálok tíz percen keresztül, közben főzök és lábsúllyal edzek. Igyekszem gyorsan tanulni, mert képtelen vagyok példánnyal próbálni, súgóval is csak az utóbbi években tanultam meg játszani. Általában összeolvasom a szöveget a kollégákkal vagy a párommal, Péterrel, emellett van egy tuti módszerem: a fiam kiírja CD-re a hangzó szöveget, s miközben a dugóban araszolok, ahelyett, hogy idegeskednék a forgalom miatt, lelkesen memorizálok.