2019. november 19. / Bóta Gábor
A 70 éves Budapest Bábszínházat, amely nemzetközi bábfesztivállal ünnepelte a jubileumát, 25 esztendeje igazgatja Meczner János, aki jelentősen megújította a teátrumot.
Milyen céllal jöttél a Bábszínházba?
M. J.: Mielőtt idejöttem, az Arany János Színházban voltam igazgató, de a Fővárosi Önkormányzat úgy határozott, hogy nem akarja tovább működtetni a gyerekeknek játszó együttest. A Bábszínházban éppen igazgatóválság volt. Azt gondoltam, hogy bábszínházat vezetni ugyanolyan, mint bármely másik színházat, azzal a feltétellel, ha valaki az Operaházban van, kell, hogy értsen a zenéhez, ha kabarészínházban, akkor ahhoz, ha bábszínházban, szerencsés, ha a bábhoz és a gyerekekhez is ért. A második feltételnek megfeleltem, ez a fajta tudásom megvolt, a bábozáshoz egyáltalán nem értettem. Ez újdonság volt számomra. Meg kellett tanulnom. Úgy gondoltam, ha megismerem, és megtetszik, szívesen foglalkozom vele.
Ifjú tagokkal frissítetted a társulatot, mert akkoriban alakult a Kolibri Színház, és oda főleg a fiatalok mentek át.
M. J.: Kétségtelenül volt generációs probléma abból, hogy az akkori Állami Bábszínház társulatából a fiatalok elszerződtek a Kolibri Színházba, az idősebbek zömmel itt maradtak. Ők a klasszikus bábművészetet tökéletesen ismerték. Főleg azt a vonalat képviselték, ami a megelőző, kiváló korszaka volt a társulatnak.
Amikor, a kivételeket leszámítva, inkább elrejtőzve játszottak a bábszínészek.
M. J.: Voltak korábban is más törekvések. Hiszen ha például két fadarabbal vagy kődarabbal az ősemberek játszottak, tárgyiasították, megszemélyesítették ezeket, már az is bábozás volt. A bábjátszásnak az is a sajátja, hogy rendkívül sok technikája létezik. Ezek között akad olyan, ami mögött látszik a mozgató, de a jellemző kétségen kívül a „titokszínház”.
Ez a trend aztán megfordult.
M. J.: Igen. Amikor idejöttem, egyrészt azt tapasztaltam, hogy fiatalítani kell. Ez mindenkor feladata a színháznak, ha nem is olyan drasztikusan, mint amennyire itt szükség volt. Ahogy kezdtem megismerni a műfajt, láttam, hogy nem kell mereven ragaszkodni csak a paraván mögötti színjátszáshoz. Lehet bővíteni, szélesíteni a palettát. Szerencsés volt, hogy abban az időben az elsősorban a szóra épülő, realista-naturalista színház éppen nagy változáson ment át. Fontosabbá vált a vizualitás, a képi megjelenítés, a társművészetekkel való közös együtt dolgozás. Ebben a báb rendkívül jó partnernek bizonyult.
Az egykori Állami Bábszínház eléggé zárt intézmény volt, egy nagy korszakkal, igencsak sok külföldi turnéval. És rengeteg tájelőadással, mert Szilágyi Dezső igazgató lényegében országos hegemóniára törekedett, úgy, hogy azokon kívül, akik állásban voltak, nemigen jutott szóhoz nála más. Te ehhez képest nyitottál, az amatőr mozgalomból, más színházakból is hívtál művészeket dolgozni, támogattad a megyeszékhelyeken régóta dolgozó együttesek hivatásossá válását. Megteremtetted a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a bábszínész, majd a bábrendező képzést.
M. J.: Az előbb említett okokból azt gondoltam, szerencsés, hogy akiknek ilyen fajta érdeklődésük van a jó színházrendezők közül, próbálják ki ők is, hogy milyen nálunk dolgozni. Többségük nagyon bevált, és visszavitte a saját munkahelyére az itt szerzett tapasztalatokat. Nem ritkán bábos megoldásokat is beépítenek a készülő produkcióikba. Hívtam külföldi kollégákat is, és ahogy az egyetemen elindult a bábszínész, aztán a bábrendező képzés, az ott végzettek szintén fokozatosan beépültek a társulatunk munkájába. Természetesen mindig a művészi kvalitás volt a legfontosabb, és nem az, hogy milyen technikát alkalmazzunk. Ugyanakkor törekszünk arra, hogy valamennyi technikát használjuk, és akár keverjük is egy produkción belül. Ezért nálunk a színészek sokoldalúak, frissen játszanak, mert szinte naponta más technikájú bábbal lépnek színpadra.
Megfogalmazható, hogy 25 év alatt mire jutottál?
M. J.: Új szemléletű, a korra reflektáló, a különböző korosztályokat foglalkoztató kérdéseket felvető bábszínház alakult ki. Nekünk szinte minden darabunk új magyar darab. Például Az ember tragédiáját is adaptálni kellett bábszínpadra, ahogy A varázsfuvolát, A vihart vagy A kaukázusi krétakört is. És ugyanez a helyzet a mesékkel. Rendszerint nem bábdarabokat írnak az írók, hanem mi alakítjuk ezeket bábossá. Ez érdekes feladat, de minden alkalommal kihívást jelent. Ugyanakkor a műsortervben szempont az is, hogy milyen technikák vannak, és melyik korosztálynak készül a produkció.
Ebben a jubileumi szezonban csak fiatalok rendeznek.
M. J.: Nem gondolom, hogy feltétlenül törekedni kell erre, de ebben az évadban kétségtelenül csak olyanok rendeznek, akik már a Színház- és Filmművészeti Egyetem báb tanszakán végeztek.
Az évadkezdő egyik nagy bemutató a Holdbeli csónakos volt, Hoffer Károly rendezésében, tervezésében.
M. J.: Lesz még Esti Kornél a felnőtteknek, amit Szilágyi Bálint állít színpadra. A Szabadesés nagyon jó adaptáció egy ausztrál szerző, John Boyne darabjából, a produkció Lázár Helga irányításával készül. A Rügyek és gyökerek előadása Markó-Valentyik Anna elképzelései szerint jön létre. A Rumcájszt pedig Schneider Jankó rendezi.
Nem pályázol újra, március 1-től nem leszel igazgató. Kineveltél egy utódot, Ellinger Edina személyében, akit szeretnél magad helyett.
M. J.: Úgy érzem, hogy erre a feladatra ő tökéletesen alkalmas. Helyzeti előnye, hogy ő eleve bábos. Színész és rendező, aki már több éve igazgatóhelyettesként segíti munkámat.
Milyen céllal jöttél a Bábszínházba?
M. J.: Mielőtt idejöttem, az Arany János Színházban voltam igazgató, de a Fővárosi Önkormányzat úgy határozott, hogy nem akarja tovább működtetni a gyerekeknek játszó együttest. A Bábszínházban éppen igazgatóválság volt. Azt gondoltam, hogy bábszínházat vezetni ugyanolyan, mint bármely másik színházat, azzal a feltétellel, ha valaki az Operaházban van, kell, hogy értsen a zenéhez, ha kabarészínházban, akkor ahhoz, ha bábszínházban, szerencsés, ha a bábhoz és a gyerekekhez is ért. A második feltételnek megfeleltem, ez a fajta tudásom megvolt, a bábozáshoz egyáltalán nem értettem. Ez újdonság volt számomra. Meg kellett tanulnom. Úgy gondoltam, ha megismerem, és megtetszik, szívesen foglalkozom vele.
Ifjú tagokkal frissítetted a társulatot, mert akkoriban alakult a Kolibri Színház, és oda főleg a fiatalok mentek át.
M. J.: Kétségtelenül volt generációs probléma abból, hogy az akkori Állami Bábszínház társulatából a fiatalok elszerződtek a Kolibri Színházba, az idősebbek zömmel itt maradtak. Ők a klasszikus bábművészetet tökéletesen ismerték. Főleg azt a vonalat képviselték, ami a megelőző, kiváló korszaka volt a társulatnak.
Amikor, a kivételeket leszámítva, inkább elrejtőzve játszottak a bábszínészek.
M. J.: Voltak korábban is más törekvések. Hiszen ha például két fadarabbal vagy kődarabbal az ősemberek játszottak, tárgyiasították, megszemélyesítették ezeket, már az is bábozás volt. A bábjátszásnak az is a sajátja, hogy rendkívül sok technikája létezik. Ezek között akad olyan, ami mögött látszik a mozgató, de a jellemző kétségen kívül a „titokszínház”.
Ez a trend aztán megfordult.
M. J.: Igen. Amikor idejöttem, egyrészt azt tapasztaltam, hogy fiatalítani kell. Ez mindenkor feladata a színháznak, ha nem is olyan drasztikusan, mint amennyire itt szükség volt. Ahogy kezdtem megismerni a műfajt, láttam, hogy nem kell mereven ragaszkodni csak a paraván mögötti színjátszáshoz. Lehet bővíteni, szélesíteni a palettát. Szerencsés volt, hogy abban az időben az elsősorban a szóra épülő, realista-naturalista színház éppen nagy változáson ment át. Fontosabbá vált a vizualitás, a képi megjelenítés, a társművészetekkel való közös együtt dolgozás. Ebben a báb rendkívül jó partnernek bizonyult.
Az egykori Állami Bábszínház eléggé zárt intézmény volt, egy nagy korszakkal, igencsak sok külföldi turnéval. És rengeteg tájelőadással, mert Szilágyi Dezső igazgató lényegében országos hegemóniára törekedett, úgy, hogy azokon kívül, akik állásban voltak, nemigen jutott szóhoz nála más. Te ehhez képest nyitottál, az amatőr mozgalomból, más színházakból is hívtál művészeket dolgozni, támogattad a megyeszékhelyeken régóta dolgozó együttesek hivatásossá válását. Megteremtetted a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a bábszínész, majd a bábrendező képzést.
M. J.: Az előbb említett okokból azt gondoltam, szerencsés, hogy akiknek ilyen fajta érdeklődésük van a jó színházrendezők közül, próbálják ki ők is, hogy milyen nálunk dolgozni. Többségük nagyon bevált, és visszavitte a saját munkahelyére az itt szerzett tapasztalatokat. Nem ritkán bábos megoldásokat is beépítenek a készülő produkcióikba. Hívtam külföldi kollégákat is, és ahogy az egyetemen elindult a bábszínész, aztán a bábrendező képzés, az ott végzettek szintén fokozatosan beépültek a társulatunk munkájába. Természetesen mindig a művészi kvalitás volt a legfontosabb, és nem az, hogy milyen technikát alkalmazzunk. Ugyanakkor törekszünk arra, hogy valamennyi technikát használjuk, és akár keverjük is egy produkción belül. Ezért nálunk a színészek sokoldalúak, frissen játszanak, mert szinte naponta más technikájú bábbal lépnek színpadra.
Megfogalmazható, hogy 25 év alatt mire jutottál?
M. J.: Új szemléletű, a korra reflektáló, a különböző korosztályokat foglalkoztató kérdéseket felvető bábszínház alakult ki. Nekünk szinte minden darabunk új magyar darab. Például Az ember tragédiáját is adaptálni kellett bábszínpadra, ahogy A varázsfuvolát, A vihart vagy A kaukázusi krétakört is. És ugyanez a helyzet a mesékkel. Rendszerint nem bábdarabokat írnak az írók, hanem mi alakítjuk ezeket bábossá. Ez érdekes feladat, de minden alkalommal kihívást jelent. Ugyanakkor a műsortervben szempont az is, hogy milyen technikák vannak, és melyik korosztálynak készül a produkció.
Ebben a jubileumi szezonban csak fiatalok rendeznek.
M. J.: Nem gondolom, hogy feltétlenül törekedni kell erre, de ebben az évadban kétségtelenül csak olyanok rendeznek, akik már a Színház- és Filmművészeti Egyetem báb tanszakán végeztek.
Az évadkezdő egyik nagy bemutató a Holdbeli csónakos volt, Hoffer Károly rendezésében, tervezésében.
M. J.: Lesz még Esti Kornél a felnőtteknek, amit Szilágyi Bálint állít színpadra. A Szabadesés nagyon jó adaptáció egy ausztrál szerző, John Boyne darabjából, a produkció Lázár Helga irányításával készül. A Rügyek és gyökerek előadása Markó-Valentyik Anna elképzelései szerint jön létre. A Rumcájszt pedig Schneider Jankó rendezi.
Nem pályázol újra, március 1-től nem leszel igazgató. Kineveltél egy utódot, Ellinger Edina személyében, akit szeretnél magad helyett.
M. J.: Úgy érzem, hogy erre a feladatra ő tökéletesen alkalmas. Helyzeti előnye, hogy ő eleve bábos. Színész és rendező, aki már több éve igazgatóhelyettesként segíti munkámat.