2019. november 20. / Jónás Ágnes
„Kiszolgáltatott pálya, kemény idegrendszeri játék a színészi, de én minden nehézségével, küzdelmével és boldogságával szeretem” – vallja Györgyi Anna Jászai Mari-díjas színművésznő, aki főszereplője a december 12-én a Rózsavölgyi Szalonban debütáló Végszó című előadásnak,
amelyet Dicső Dániel rendez. A darabban Gálvölgyi János, Bajor Lili és Csiby Gergely is játszanak, a nézők bepillantást nyerhetnek egy színészdinasztia történetén keresztül a színház kulisszatitkaiba.
Színházi kulisszákat megmutató előadás vagy pedig családtörténet a Végszó?
Gy. A.: Mindkettő. Ezúttal nem a színház tart tükröt az életnek, hanem az élet a színháznak. Michael McKeever darabja generációs kérdéseket feszeget, egyszerre kacagtató és szívbemarkoló, beszél a lány-apa, az anya-fiú kapcsolatról, a szülőktől örökölt terhekről. Azért zseniális a darab, mert minden korosztály megtalálhatja benne a számára fontos üzenetet.
Három generáció – egy nagyapa, a lánya és az unoka – viszonyát ismerhetik meg a nézők.
Gy. A.: Edward (Gálvölgyi János) híres és elismert színész, aki életében már minden nagy szerepet eljátszott, egy nap váratlanul beállít a lányához, Malloryhez, a Broadway-sztárhoz azzal, hogy elfogyott a pénze, s hozzá költözne. A színészdinasztia harmadik tagja Mallory fia, Christian (Csiby Gergely), az egykori gyerekszínész, akit végül nem vonzott a színház, sem a film, és a kulisszához csak a családi házban kerül a legközelebb anyja személyi titkáraként. A darab szereplői harcolnak egymással, de főként azért küzdenek, hogy végre megtudják egymástól, hogy szükségük van-e még egymásra.
Gálvölgyi Jánossal játszottál valaha együtt?
Gy. A.: A Madách Színházban voltam kezdő színésznő, ott találkoztunk, de sosem hozta úgy a sors, hogy együtt játsszunk. Egészen mostanáig. A Rózsavölgyi Szalon évadnyitó sajtótájékoztatóján találkoztunk, megörültünk egymásnak.
Mallory fiát, mint említetted, hidegen hagyja a színház, nem vágyik anyja és nagyapja nyomdokaiba. A te lányod, ezzel szemben, a színház felé kacsingat.
Gy. A.: Anna Gizella tavaly felvételizett a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, de a harmadik rostán kiesett, így most a Pesti Magyar Színiakadémián tanul, Pál András osztályában. Elfogultság nélkül állítom, hogy nagyon tehetséges. Ha nem így látnám, valószínűleg megpróbáltam volna lebeszélni a pályáról. Az édesapjával, Kiss Csabával nem sejtettük, hogy érdekli a színház – Anna imádott festeni, rajzolni, így abban a hitben voltunk, hogy képzőművészeti területen tanul tovább. Csodálkoztunk, amikor bejelentette, hogy színész szeretne lenni, kicsit féltettük is, ugyanakkor örültünk, hogy tizenkilenc évesen rátalált valamire, amire fel szeretné tenni az életét. Vannak, akik a harmadik diploma után is még csak gondolkodnak, hogy merre menjenek tovább. A lányunk egyébként roppant reálisan látja a szakmánkat. Pontosan tudja, hogy ez egy küzdelmes pálya.
Nézzük még az általad játszott Malloryt! Milyen ő?
Gy. A.: Ötvenéves, négyszer házasodott, megroppant idegrendszerű díva. Apja szerint kellemetlen, karót nyelt a stílusa, viszont erős a kisugárzása és a női vonzereje, remek a humora, jó öniróniával rendelkezik. A vágy villamosának főszerepe, melyet legutóbb játszott, elgondolkodtatja, s fontolgatni kezdi a visszavonulást.
Nálad volt olyan pont a pályafutásod során, amikor azt mondtad, hogy nem csinálod tovább?
Gy. A.: Hogyne! A főiskolán is volt ilyen időszakom. A második évben nagyon rezgett alattam a léc, a kirúgásom is benne volt a pakliban. A főiskolán Sztankay István volt a beszédtanárunk, aki egy nagyon lehangoló mondatot intézett hozzánk: „Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány olyan szerep van, amiért érdemes ezt csinálni.” Mi pedig ott ültünk a padban, tele lendülettel és lelkesedéssel, és nem értettük, hogy mondhat ilyet. Kiszolgáltatott pálya, kemény idegrendszeri játék a színészi, de én minden nehézségével, küzdelmével és boldogságával szeretem. Harminc évvel ezelőtt az életemet tettem fel rá. Fontos számomra, hogy átadjak valamit a nézőknek a játékomon keresztül, s törekszem arra, hogy megőrizzem a játékkedvem és a szakmába vetett hitem. Az előadásunkban Gálvölgyi Jánosnak van egy mondata, mely tökéletesen megragadja a szakma esszenciáját, s egyúttal mutatja, hogy a szerző, McKeever mennyire mélyen ismeri a színházi világot: „A színház veszélyes hely, minden egyes pillanata megismételhetetlen és örök.”
amelyet Dicső Dániel rendez. A darabban Gálvölgyi János, Bajor Lili és Csiby Gergely is játszanak, a nézők bepillantást nyerhetnek egy színészdinasztia történetén keresztül a színház kulisszatitkaiba.
Színházi kulisszákat megmutató előadás vagy pedig családtörténet a Végszó?
Gy. A.: Mindkettő. Ezúttal nem a színház tart tükröt az életnek, hanem az élet a színháznak. Michael McKeever darabja generációs kérdéseket feszeget, egyszerre kacagtató és szívbemarkoló, beszél a lány-apa, az anya-fiú kapcsolatról, a szülőktől örökölt terhekről. Azért zseniális a darab, mert minden korosztály megtalálhatja benne a számára fontos üzenetet.
Három generáció – egy nagyapa, a lánya és az unoka – viszonyát ismerhetik meg a nézők.
Gy. A.: Edward (Gálvölgyi János) híres és elismert színész, aki életében már minden nagy szerepet eljátszott, egy nap váratlanul beállít a lányához, Malloryhez, a Broadway-sztárhoz azzal, hogy elfogyott a pénze, s hozzá költözne. A színészdinasztia harmadik tagja Mallory fia, Christian (Csiby Gergely), az egykori gyerekszínész, akit végül nem vonzott a színház, sem a film, és a kulisszához csak a családi házban kerül a legközelebb anyja személyi titkáraként. A darab szereplői harcolnak egymással, de főként azért küzdenek, hogy végre megtudják egymástól, hogy szükségük van-e még egymásra.
Gálvölgyi Jánossal játszottál valaha együtt?
Gy. A.: A Madách Színházban voltam kezdő színésznő, ott találkoztunk, de sosem hozta úgy a sors, hogy együtt játsszunk. Egészen mostanáig. A Rózsavölgyi Szalon évadnyitó sajtótájékoztatóján találkoztunk, megörültünk egymásnak.
Mallory fiát, mint említetted, hidegen hagyja a színház, nem vágyik anyja és nagyapja nyomdokaiba. A te lányod, ezzel szemben, a színház felé kacsingat.
Gy. A.: Anna Gizella tavaly felvételizett a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, de a harmadik rostán kiesett, így most a Pesti Magyar Színiakadémián tanul, Pál András osztályában. Elfogultság nélkül állítom, hogy nagyon tehetséges. Ha nem így látnám, valószínűleg megpróbáltam volna lebeszélni a pályáról. Az édesapjával, Kiss Csabával nem sejtettük, hogy érdekli a színház – Anna imádott festeni, rajzolni, így abban a hitben voltunk, hogy képzőművészeti területen tanul tovább. Csodálkoztunk, amikor bejelentette, hogy színész szeretne lenni, kicsit féltettük is, ugyanakkor örültünk, hogy tizenkilenc évesen rátalált valamire, amire fel szeretné tenni az életét. Vannak, akik a harmadik diploma után is még csak gondolkodnak, hogy merre menjenek tovább. A lányunk egyébként roppant reálisan látja a szakmánkat. Pontosan tudja, hogy ez egy küzdelmes pálya.
Nézzük még az általad játszott Malloryt! Milyen ő?
Gy. A.: Ötvenéves, négyszer házasodott, megroppant idegrendszerű díva. Apja szerint kellemetlen, karót nyelt a stílusa, viszont erős a kisugárzása és a női vonzereje, remek a humora, jó öniróniával rendelkezik. A vágy villamosának főszerepe, melyet legutóbb játszott, elgondolkodtatja, s fontolgatni kezdi a visszavonulást.
Nálad volt olyan pont a pályafutásod során, amikor azt mondtad, hogy nem csinálod tovább?
Gy. A.: Hogyne! A főiskolán is volt ilyen időszakom. A második évben nagyon rezgett alattam a léc, a kirúgásom is benne volt a pakliban. A főiskolán Sztankay István volt a beszédtanárunk, aki egy nagyon lehangoló mondatot intézett hozzánk: „Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány olyan szerep van, amiért érdemes ezt csinálni.” Mi pedig ott ültünk a padban, tele lendülettel és lelkesedéssel, és nem értettük, hogy mondhat ilyet. Kiszolgáltatott pálya, kemény idegrendszeri játék a színészi, de én minden nehézségével, küzdelmével és boldogságával szeretem. Harminc évvel ezelőtt az életemet tettem fel rá. Fontos számomra, hogy átadjak valamit a nézőknek a játékomon keresztül, s törekszem arra, hogy megőrizzem a játékkedvem és a szakmába vetett hitem. Az előadásunkban Gálvölgyi Jánosnak van egy mondata, mely tökéletesen megragadja a szakma esszenciáját, s egyúttal mutatja, hogy a szerző, McKeever mennyire mélyen ismeri a színházi világot: „A színház veszélyes hely, minden egyes pillanata megismételhetetlen és örök.”