2020. január 04. / Jónás Ágnes
Gálvölgyi János az egyik főszereplője a december 12-én a Rózsavölgyi Szalonban debütáló Végszó című előadásnak, amelyet Michael McKeever írt és Dicső Dániel rendez, s amely generációs kérdéseket feszeget, bepillantást engedve egy színészdinasztia történetén keresztül a
színészet kulisszáiba. Az egyszerre kacagtató és szívbemarkoló előadásról a Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművésszel, Érdemes Művésszel beszélgettünk, aki egyúttal saját életének kulisszáiba is engedett némi bepillantást.
Színházi kulisszákat megmutató előadás vagy pedig családtörténet a Végszó?
G. J.: Mindkettő. Három generáció – egy nagyapa, a lánya és unoka – viszonyát ismerhetik meg a nézők. Az általam játszott Edward szerint „az élet olyan, mint a színház, csak jobbak a fények”. Híres és elismert színész, aki életében már minden nagy szerepet eljátszott, de időközben ellinkeskedte az életét. Iszik, elherdálja a pénzét, hét házasságon van túl (a figura persze nagyon el van túlozva). Egy nap váratlanul beállít lányához, Malloryhez, a Broadway-sztárhoz (Györgyi Anna) azzal, hogy elfogyott a pénze, s hozzá költözne.
Mallory fiát (Csiby Gergely) hidegen hagyja a színház, nem vágyik anyja és nagyapja nyomdokaiba. Önnek a való életben két lánya van. Örült volna, ha a színészi pályát választják?
G. J.: Mindkettő szemezett egy rövid ideig a pályával. Dorka például artistaiskolába járt, ugyanis nekem – hangsúlyozom: nekem – az volt a vágyam, hogy híres bohóc váljék belőle. Az az igazság, hogy nehéz szakma a színészet, és nem is mindenkinek való. Meg lehet tanulni bizonyos fogásokat, el lehet járni beszédtechnikaórákra is, de ahhoz, hogy ezt az ember úgy istenigazából művelje, egy kicsit őrültnek kell lenni. Lehet izgalmas életformának tekinteni, hogy az ember reggel hat helyett tízre megy be dolgozni, s hogy inkább este él, de ha valaki ezt nem teljes odaadással és szenvedéllyel űzi, s nem érzi azt, hogy ez a mindene – még akkor is, ha a dolog a családdal eltöltött idő rovására megy –, akkor azt megette a fene. Az én apósom, Rodolfo reggeltől estig Rodolfo volt. Imádta a hivatását.
Mi ebben a hivatásban a legnehezebb?
G. J.: Az egész. Reggeltől estig borzasztóan nehéz, emberpróbáló feladat. Az ember azt hiszi az első pályán töltött öt-hat év után, hogy húsz év múlva már akkora rutinja lesz, hogy csak úgy beröppen a színpadra. Elárulom, hogy a röppenés sose fog könnyen menni. Én is egyre nehezebben röppenek. Pályakezdőként még nem kell túlizgulni a dolgokat, hiszen az embert a közönség kevésbé ismeri. Később, amikor az embert már ismerik, erőteljes nyomás nehezedik rá a szakma és a közönség részéről.
Nehéz (volt) színészszülőnek lenni?
G. J.: Fiatal apaként úgy képzeltem, hogy vasárnaponként, miután felkelek, elsétálok a két lányommal az Állatkertbe. De mivel sokat dolgoztam, volt, hogy Állatkert helyett inkább otthon maradtam pihenni. Karriert csináltam, s mire észbe kaptam, már elszaladt az élet. Az előadásunk is megpendíti ezt a témát.
Bizonyára a kisujjában van a szövegtanulás, csakúgy, mint a Végszóban Edwardnak.
G. J.: Annak idején Kiss Manyi mondta, amikor kérdezték, hogy hogyan készül egy szerepre, hogy „hát, megkapom, megtanulom, és eljátszom”. Én is hasonlóan vagyok ezzel. Sokáig tartom magamnál a szövegem, a próbákon is rápillantok. Aztán leteszem, és rászánok egy-két napot arra, hogy szó szerint megtanuljam.
A tapsnak és a sikereknek ugyanúgy tud örülni, mint ötven évvel ezelőtt?
G. J.: Soha életemben nem próbáltam ki semmiféle tudatmódosító szert, de amikor a színpadon állok, és siker meg vastaps van, akkor az nekem olyan, mint másnak a kábítószer. Az is nagyon jólesik, amikor egy idegen azt mondja nekem az utcán, hogy látott harminc éve ebben és ebben a darabban, és emlékszik rám. Van az a klisé, hogy az ilyen apró örömökért érdemes ezt csinálni. Tényleg így van. Örülök, ha valami megmarad belőlem az embereknek.
színészet kulisszáiba. Az egyszerre kacagtató és szívbemarkoló előadásról a Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművésszel, Érdemes Művésszel beszélgettünk, aki egyúttal saját életének kulisszáiba is engedett némi bepillantást.
Színházi kulisszákat megmutató előadás vagy pedig családtörténet a Végszó?
G. J.: Mindkettő. Három generáció – egy nagyapa, a lánya és unoka – viszonyát ismerhetik meg a nézők. Az általam játszott Edward szerint „az élet olyan, mint a színház, csak jobbak a fények”. Híres és elismert színész, aki életében már minden nagy szerepet eljátszott, de időközben ellinkeskedte az életét. Iszik, elherdálja a pénzét, hét házasságon van túl (a figura persze nagyon el van túlozva). Egy nap váratlanul beállít lányához, Malloryhez, a Broadway-sztárhoz (Györgyi Anna) azzal, hogy elfogyott a pénze, s hozzá költözne.
Mallory fiát (Csiby Gergely) hidegen hagyja a színház, nem vágyik anyja és nagyapja nyomdokaiba. Önnek a való életben két lánya van. Örült volna, ha a színészi pályát választják?
G. J.: Mindkettő szemezett egy rövid ideig a pályával. Dorka például artistaiskolába járt, ugyanis nekem – hangsúlyozom: nekem – az volt a vágyam, hogy híres bohóc váljék belőle. Az az igazság, hogy nehéz szakma a színészet, és nem is mindenkinek való. Meg lehet tanulni bizonyos fogásokat, el lehet járni beszédtechnikaórákra is, de ahhoz, hogy ezt az ember úgy istenigazából művelje, egy kicsit őrültnek kell lenni. Lehet izgalmas életformának tekinteni, hogy az ember reggel hat helyett tízre megy be dolgozni, s hogy inkább este él, de ha valaki ezt nem teljes odaadással és szenvedéllyel űzi, s nem érzi azt, hogy ez a mindene – még akkor is, ha a dolog a családdal eltöltött idő rovására megy –, akkor azt megette a fene. Az én apósom, Rodolfo reggeltől estig Rodolfo volt. Imádta a hivatását.
Mi ebben a hivatásban a legnehezebb?
G. J.: Az egész. Reggeltől estig borzasztóan nehéz, emberpróbáló feladat. Az ember azt hiszi az első pályán töltött öt-hat év után, hogy húsz év múlva már akkora rutinja lesz, hogy csak úgy beröppen a színpadra. Elárulom, hogy a röppenés sose fog könnyen menni. Én is egyre nehezebben röppenek. Pályakezdőként még nem kell túlizgulni a dolgokat, hiszen az embert a közönség kevésbé ismeri. Később, amikor az embert már ismerik, erőteljes nyomás nehezedik rá a szakma és a közönség részéről.
Nehéz (volt) színészszülőnek lenni?
G. J.: Fiatal apaként úgy képzeltem, hogy vasárnaponként, miután felkelek, elsétálok a két lányommal az Állatkertbe. De mivel sokat dolgoztam, volt, hogy Állatkert helyett inkább otthon maradtam pihenni. Karriert csináltam, s mire észbe kaptam, már elszaladt az élet. Az előadásunk is megpendíti ezt a témát.
Bizonyára a kisujjában van a szövegtanulás, csakúgy, mint a Végszóban Edwardnak.
G. J.: Annak idején Kiss Manyi mondta, amikor kérdezték, hogy hogyan készül egy szerepre, hogy „hát, megkapom, megtanulom, és eljátszom”. Én is hasonlóan vagyok ezzel. Sokáig tartom magamnál a szövegem, a próbákon is rápillantok. Aztán leteszem, és rászánok egy-két napot arra, hogy szó szerint megtanuljam.
A tapsnak és a sikereknek ugyanúgy tud örülni, mint ötven évvel ezelőtt?
G. J.: Soha életemben nem próbáltam ki semmiféle tudatmódosító szert, de amikor a színpadon állok, és siker meg vastaps van, akkor az nekem olyan, mint másnak a kábítószer. Az is nagyon jólesik, amikor egy idegen azt mondja nekem az utcán, hogy látott harminc éve ebben és ebben a darabban, és emlékszik rám. Van az a klisé, hogy az ilyen apró örömökért érdemes ezt csinálni. Tényleg így van. Örülök, ha valami megmarad belőlem az embereknek.