A múltak üteme 2020. január 09. / Fáy Miklós A Szépművészeti Múzeum Rubens-kiállításán futottam össze a neves karmesterrel, el is kezdtünk nagy örömünkben társalogni. Mivel foglalkozik, miféle szerzők foglalkoztatják. A minap volt Leopold Mozart háromszázadik születésnapja – és semmi. Nem kezdték el játszani a műveit, nem méltatták, hogy micsoda nagyszerű ember volt, milyen korán észrevette a gyermeke tehetségét, mennyire nagy lélek kell hozzá, hogy az ember le tudjon mondani a saját dicsőségéről, hogy az utána következő útját egyengesse. És a Hegedűiskola! Csupa olyan gondolat, amely aztán a 20. században köszön vissza. Most játszottuk a Missa brevist, nagyszerű zene, rövid, mint a neve is mutatja, de nagy tehetséggel és szaktudással megírt darab. Egy perc, és már benne is vagyunk az elfeledett szerzők magasztalásában. Alessandro Scarlatti, ő is mennyire tehetséges és termékeny volt, huszonhárom évesen már nápolyi udvari zeneszerző, azért ahhoz csak kellett valamit tudni. Mégis mindenki a fia, Domenico műveit játssza. (Ha játssza – teszem hozzá gyorsan.) Így van. Hogy állandóan csak a legnagyobbak művei vannak műsoron, Bach, Mozart, Beethoven, mintha az olyan természetes volna, hogy ilyen zsenik éltek a földön, éltek és alkottak. De hogyan vehetnénk észre a zsenialitásukat, az újító erejüket, ha nem tudjuk, mi volt abban a korban a zenei köznyelv, mihez és kihez képest voltak zsenik ezek a komponisták. Buzgón bólogatok, és csak egy perc múlva jut az eszembe, hogy hiszen mi is most a Rubens-kiállításon találkoztunk, ugyanúgy a kimagasló tehetségek vonzanak, mint bárki mást, hosszabb időt töltünk el Rubens és Van Dyck festményei előtt, mint, mondjuk Jacob Jordaens képei előtt. Nyilván csak így lehet kibírni, csak így lehet feldolgozni a művészetet. Olyan zsenitúltengésben és remekműözönben élünk, hogy csak a kiválasztottakra juthat elegendő figyelem. Vagy rájuk sem. Solti György mondta, talán hatvanéves korában: úgy halok meg, hogy Bach kantátáinak túlnyomó többségét nem hallottam. Feltételezem, hogy be is tartotta a szavát. Mit tehetnének azok, akiknek nem is ez a főfoglalkozásuk, munka után, hétvégi pihenésként mennek el a koncertre, színházba, múzeumba. Természetes, hogy ragaszkodnak a kipróbált szerzőkhöz, Shakespeare, Mozart, Michelangelo. Csak épp ez a tájékozódási pont, a beváltság vagy kipróbáltság hiányzik, ha kortárs szerzőkről van szó. Aki tegnap zseni volt, ma dilettáns, holnap unalmas, pedig esetleg ugyanazt mondja. Van, akit ez az ingoványosság, veszélyesség vonz, élvezi, hogy nem tudja, mit is kell gondolnia egy műről, de nyilván többen vannak, akik nem szeretnének bolondot csinálni magukból, öt órán át ülni egy ese­mé­nyen, amiről másnap megtudják, hogy nyugodtan otthagyhatták volna az első perc után. Őket óhatatlanul löki a világ a régi lángelmék karjaiba, ne félj, fiam, Schubert nem tévedett. Az ember csak ember, ugyanaz fájt neki ezer éve, mint neked tegnap. A kortársak meg csak harcoljanak az utókor szeretetéért.