2020. február 15. / Jónás Ágnes
Funtek Frigyes több mint harminc éve Franciaországban él, de rendszeresen dolgozik magyar vidéki színházakban. Hosszú idő óta először rendez Budapesten – ő állítja a József Attila Színház színpadára Bereményi Géza önéletrajzi ihletésű művét, az Eldorádót, mely a mindenkori
rendszerváltozásokkal járó értékvesztésről mesél. A rendező nagyon magáénak érzi a történetet, mint mondja, feldereng benne mindaz a nehézség és fájdalom, ami a fura-gyötrelmes, 1956 utáni időszakban elérte őt és családját.
Február 8-tól látható az Eldorádó a József Attila Színházban. Mi fogta meg a Bereményi-műben?
F. F.: 1960-as években voltam gyerek, ilyetén módon tökéletesen át tudtam érezni mindazt, amiről Bereményi az Eldorádóban írt. A saját gyerekkoráról és a nagyapja történetéről beszél, de a kapcsolatok, melyeket górcső alá vesz, örök érvényűek. Nem laktam a Teleki téren, mint Géza, és apám sem volt kereskedő, de a viszonyok és az életérzés rendkívül ismerős. Elképesztő mennyiségű élményanyag sejlik fel a lelkemben, amikor a sorait olvasom. Feldereng az apám, a nagyapám és az édesanyám, valamint mindaz a nehézség és fájdalom, ami a fura-gyötrelmes, 1956 utáni időszakban elért bennünket. Az Eldorádót nemcsak úgy olvastam, mint egy szanyi kisfiú, hanem mint egy 62 éves ember, aki több mint 30 év után épp visszatérni készül Magyarországra. A kisregényből 1988-ban született film Bereményi rendezésében, mely 1989-ben megnyerte a Magyar Filmszemle fődíját, Párizsban – itt volt szerencsém megnézni az alkotást – Európai Filmdíjat kapott a Legjobb rendező kategóriában, a Magyar Filmkritikusok is az év filmjévé választották. Mindemellett nagyon szeretem Géza írásait, 1976-tól rendszeresen jártam Cseh Tamás-koncertekre (Bereményi Gézát a 70-es években Cseh Tamás dalszövegeinek szerzőjeként is ismerték). Most a szerzővel való kapcsolatom azzal teljesedik ki, hogy az Eldorádót színpadra állíthatom.
Mi ebben a legnagyobb kihívás?
F. F.: Elsősorban az, hogy Budapesten rendezem, tudniillik a vidéki színházakhoz képest itt mindig rövidebb próbaidőszak áll rendelkezésre, illetve van rajtam egyfajta „nyomás”. Tudom, hogy jól kell megcsinálnom. Nem tolhatom el.
Csankó Zoltán vendégként játssza az előadás egyik főszerepét, Monorit, a feleségét pedig Pikali Gerda alakítja Chajnóczki Balázs, Fila Balázs, Kovalik Ágnes és mások társaságában. Csankó Zoltánnal többször is dolgoztak együtt a Győri Nemzeti Színházban, legutóbb 2019 szeptemberében A király beszédében.
F. F.: Előtte pedig a Tótékban, aztán a Moliére, avagy az álszentek összeesküvése című előadásban. Nagyon szeretek vele dolgozni, jól értjük egymást, úgy hiszem.
Viszonylag kevés cikk jelenik meg önről. Színész-rendezőként nem tartja fontosnak az úgynevezett imázsépítést?
F. F.: De igen. Nem zárkózom el az interjúktól. Cikkek és interjúk eddig inkább vidéki színházakban készültek velem, melyek nemigen jutottak el Pestig. Úgy vélem, hogy hozzátartozik a szakmánkhoz, hogy időnként megosszuk a gondolatainkat újságírókkal, ha keresnek bennünket. A Pesti Műsorban például 1992-ben jelent meg cikk velem a Tóték rendezésem kapcsán. Hosszú idő óta most először rendezek Pesten, Nemcsák Károly invitálására.
1988 óta él Franciaországban, sokat forgatott, elsősorban a francia televízióban, játszott párizsi színházban, tanított színjátszást Cannes-ban a balettfőiskolán, kisebb-nagyobb megszakításokkal, de rendszeresen dolgozik Magyarországon is. Mielőtt kitette a székhelyét, azt nyilatkozta egy portálnak: „Nem éltem a saját életemet. A saját életem mellett éltem.”
F. F.: Valóban így volt. Akkoriban folyton bent voltam a színházban, gyakorlatilag nem volt mellette semmi másom. Csakhogy az élet nem a színház. A színházba kell bevinni az életet, az életet pedig élni kell.
Most úgy él, ahogyan szeretne?
F. F.: Igen. Életem harmadik fordulóját élem. Újra Magyarországon fogok élni és dolgozni.
Ez nagyszerű hír! Milyen feladatok várnak önre?
F. F.: Annyi már biztos, hogy májusban Székesfehérvárott rendezek, dolgozom a Győri Nemzeti Színházban is, a többi munkáról azonban még korai lenne beszélni, mert még csak most körvonalazódnak.
rendszerváltozásokkal járó értékvesztésről mesél. A rendező nagyon magáénak érzi a történetet, mint mondja, feldereng benne mindaz a nehézség és fájdalom, ami a fura-gyötrelmes, 1956 utáni időszakban elérte őt és családját.
Február 8-tól látható az Eldorádó a József Attila Színházban. Mi fogta meg a Bereményi-műben?
F. F.: 1960-as években voltam gyerek, ilyetén módon tökéletesen át tudtam érezni mindazt, amiről Bereményi az Eldorádóban írt. A saját gyerekkoráról és a nagyapja történetéről beszél, de a kapcsolatok, melyeket górcső alá vesz, örök érvényűek. Nem laktam a Teleki téren, mint Géza, és apám sem volt kereskedő, de a viszonyok és az életérzés rendkívül ismerős. Elképesztő mennyiségű élményanyag sejlik fel a lelkemben, amikor a sorait olvasom. Feldereng az apám, a nagyapám és az édesanyám, valamint mindaz a nehézség és fájdalom, ami a fura-gyötrelmes, 1956 utáni időszakban elért bennünket. Az Eldorádót nemcsak úgy olvastam, mint egy szanyi kisfiú, hanem mint egy 62 éves ember, aki több mint 30 év után épp visszatérni készül Magyarországra. A kisregényből 1988-ban született film Bereményi rendezésében, mely 1989-ben megnyerte a Magyar Filmszemle fődíját, Párizsban – itt volt szerencsém megnézni az alkotást – Európai Filmdíjat kapott a Legjobb rendező kategóriában, a Magyar Filmkritikusok is az év filmjévé választották. Mindemellett nagyon szeretem Géza írásait, 1976-tól rendszeresen jártam Cseh Tamás-koncertekre (Bereményi Gézát a 70-es években Cseh Tamás dalszövegeinek szerzőjeként is ismerték). Most a szerzővel való kapcsolatom azzal teljesedik ki, hogy az Eldorádót színpadra állíthatom.
Mi ebben a legnagyobb kihívás?
F. F.: Elsősorban az, hogy Budapesten rendezem, tudniillik a vidéki színházakhoz képest itt mindig rövidebb próbaidőszak áll rendelkezésre, illetve van rajtam egyfajta „nyomás”. Tudom, hogy jól kell megcsinálnom. Nem tolhatom el.
Csankó Zoltán vendégként játssza az előadás egyik főszerepét, Monorit, a feleségét pedig Pikali Gerda alakítja Chajnóczki Balázs, Fila Balázs, Kovalik Ágnes és mások társaságában. Csankó Zoltánnal többször is dolgoztak együtt a Győri Nemzeti Színházban, legutóbb 2019 szeptemberében A király beszédében.
F. F.: Előtte pedig a Tótékban, aztán a Moliére, avagy az álszentek összeesküvése című előadásban. Nagyon szeretek vele dolgozni, jól értjük egymást, úgy hiszem.
Viszonylag kevés cikk jelenik meg önről. Színész-rendezőként nem tartja fontosnak az úgynevezett imázsépítést?
F. F.: De igen. Nem zárkózom el az interjúktól. Cikkek és interjúk eddig inkább vidéki színházakban készültek velem, melyek nemigen jutottak el Pestig. Úgy vélem, hogy hozzátartozik a szakmánkhoz, hogy időnként megosszuk a gondolatainkat újságírókkal, ha keresnek bennünket. A Pesti Műsorban például 1992-ben jelent meg cikk velem a Tóték rendezésem kapcsán. Hosszú idő óta most először rendezek Pesten, Nemcsák Károly invitálására.
1988 óta él Franciaországban, sokat forgatott, elsősorban a francia televízióban, játszott párizsi színházban, tanított színjátszást Cannes-ban a balettfőiskolán, kisebb-nagyobb megszakításokkal, de rendszeresen dolgozik Magyarországon is. Mielőtt kitette a székhelyét, azt nyilatkozta egy portálnak: „Nem éltem a saját életemet. A saját életem mellett éltem.”
F. F.: Valóban így volt. Akkoriban folyton bent voltam a színházban, gyakorlatilag nem volt mellette semmi másom. Csakhogy az élet nem a színház. A színházba kell bevinni az életet, az életet pedig élni kell.
Most úgy él, ahogyan szeretne?
F. F.: Igen. Életem harmadik fordulóját élem. Újra Magyarországon fogok élni és dolgozni.
Ez nagyszerű hír! Milyen feladatok várnak önre?
F. F.: Annyi már biztos, hogy májusban Székesfehérvárott rendezek, dolgozom a Győri Nemzeti Színházban is, a többi munkáról azonban még korai lenne beszélni, mert még csak most körvonalazódnak.