MUK 2020. március 05. / Fáy Miklós Miért a március? Miért érezzük azt, hogy talán mégis újra kellene kezdenünk? Vagy végre el­kez­de­nünk azt, amit januárra terveztünk, de rögtön el is kezdtük halasztgatni, ma még új év van, még nem pihentem ki a tegnapot, még várjunk egy cseppet, nem eszik olyan forrón a kását. A kása meg szép lassan kihűlt. De itt a március, Mars hava, harcos hónap, még egyszer szem­be­száll­hatunk a régi önmagunkkal. Hiszen valaha ez volt az év első hónapja, amire ma már csak az őszi-téli hónapok meglehetősen fantáziátlan elnevezése emlékeztet: szeptember, október, november, december. Hetedik, nyolcadik, kilencedik, tizedik. Március meg ott áll, fél lábbal a múlt jeges pocsolyájában, de a másik lába a levegőben van, indulna előre, a jövő felé – ámbár a jövő elérkezik magától is, télre tavasz jön, fölösleges ebből akkora ügyet kreálni. Azért újrakezdjük. Ezt mondták 1956-ban, meg is lett az eredménye, gyorsan megalapították a mun­kásőr­séget, nem fog itt változni semmi. Az akkori márciust nyílván az 1848-as ihlette, hogy rabok tovább nem leszünk. Hogy az a március kapcsolatban volt-e a majd’ kétezer évvel korábbival, amikor Rómában mon­do­gat­ták, hogy nem lesznek rabok, és az összeesküvők Julius Caesart szurkálták halálra, azt nem tudom. Mi már tudjuk, hogy a történelmet nem lehet egyszerű késszúrásokkal jobb belátásra téríteni. Akár le is vonhatnánk itt és most a tanulságot: hiába a nekibuzdulás, tényleg nem változik semmi. Vagy semmi sem tőlünk változik, hanem valami mástól. De a vágy azért bennünk van. Ha a világot megjobbítani nem lehet, magunkkal azért csak kezdhetnénk valamit. Olyan ez, mint a saját testsúlyos edzés: nem az számít, mekkora a súlyzó, az az igazán erős, aki önmagát meg tudja emelni, föl tudja húzni segítség nélkül, saját izomzattal. Nem is vagyunk teljesen segítség nélkül, tele a világ rendes emberrel, akik nem mi vagyunk, tele van művekkel, amelyek puszta létezésükkel azt mondják: hú, de hitvány vagy. Nem akarsz ezen vál­toz­tatni? Tudom, minden reggel új nap indul, de azért naponta csak nem tudunk megújulni. Viszont évente há­rom­szor is új évet kezdünk. Szeptemberben, amikor kezdenek a színházak, indul az új koncertévad. Januárban, amikor más évszámot kell írnunk, ha dátumozunk valamit, és márciusban, amikor a természet kezd el bizseregni, nekiindul az új köznek, rügyek, levelek, virágok, és így tovább. Ma már, persze, illik gondolnunk a déli féltekére, lehet, hogy náluk ez az újrakezdési vágy nincs meg, ők épp elteszik magukat télire. Mi viszont mégis itt élünk, elégedetlenkedünk a világgal, és közben sejtjük, hogy nem a világgal vagyunk elégedetlenek, hanem saját magunkkal. Nem azok vagyunk, akiknek képzeltük magunkat, amikor megkérdezték: mi leszel, ha nagy leszel. Nem ez, az biztos. Na de MUK, márciusban újrakezdjük, meg­pró­bál­juk megközelíteni vágyott önmagunkat. Ha nem sikerül, akkor majd SZUK, szeptemberben kezdjük újra.