2020. március 06. / GK
Címével ellentétben Ladj Ly filmje, a Nyomorultak nem kosztümös irodalmi adaptáció, hanem nagyon is friss látlelet a rendőri erőszakról, a párizsi külvárosokban uralkodó mindennapos feszültségekről. A Cannes-ban díjazott, Golden Globe-ra és Oscarra is jelölt film főszereplőivel, a
Damien Bonnard, Alexis Manenti és Djebril Zonga alkotta trióval Párizsban beszélgettünk. A Nyomorultak március 12-én kerül a mozikba, de előtte már látható a 10. Frankofón Filmnapokon.
A 2005-ös párizsi zavargások ihlették a filmet. Hasonlóan robbanásveszélyes a hangulat a külvárosokban most is?
Alexis Manenti: A legnagyobb különbség, hogy 2005-ben a párizsi külvárosokat uraló feszültség robbant be, de most szinte az egész ország forrong, a nagyvárosok éppúgy, mint a vidék.
Van személyes kötődésük is ahhoz a külvárosi környékhez, ahol a film játszódik?
Djebril Zonga: Én pont ott nőttem fel. Békés gyerekkor volt, nem hasonlított a filmben látottakra, de azóta sokat romlott a helyzet. Clichy-sous-Bois-ban gyerekeskedtem, Ladj Ly (a film rendezője – a szerk.) viszont Montfermeil-ben nőtt fel, ami nagyon kemény környéknek számított abban az időben. De mostanra megváltozott a helyzet, Montfermeil lecsendesedett, és Clichy-sous-Bois-ból lett kemény környék.
A saját bőrükön is megtapasztalták a rendőri erőszakot?
Djebril Zonga: Része volt az életünknek.
Ma milyen a közhangulat Franciaországban a rendőrökkel szemben?
Djebril Zonga: Feszült a hangulat. És ez nemcsak a túlkapások, az erőszak miatt van, hanem mert a bocsánatkérés rendre elmarad. Következmények nélkül marad az esetek nagy része. Emiatt egyre nő a harag a rendőrökkel szemben.
Damien Bonnard: Ugyanakkor vannak változások is. A párizsi terrortámadások idején sok jó pontot szereztek, de a közelmúlt eseményei miatt megint megnőtt az ellenszenv irántuk. De az, hogy valami nagyon nincs rendben, a saját soraikban is érezhető: az utóbbi időkben több mint harminc rendőr követett el öngyilkosságot a saját fegyverével.
Alexis Manenti: 25 év telt el Mathieu Kassovitz filmje, A gyűlölet óta. És nem sok változott. A feszültség a külvárosok utcáin ugyanaz. Ez hajtja a Nyomorultakat is.
Volt helye improvizációnak a forgatáson?
Damien Bonnard: Az első felvétel rendszerint szigorúan a forgatókönyv szerint zajlott, de utána sok mindent kipróbálhattunk. Persze előfordult, hogy már az elején elszakadtunk a leírtaktól, csak hogy megvicceljük a rendezőnket. De nem csak rajtunk múlott, mi kerül a filmbe, sokszor a véletlenek összjátéka döntött. Ladj Ly mindig nyitott volt ezekre.
Mondana erre egy példát?
Damien Bonnard: Így került a filmbe egy kis rap-performance. Mindenkit váratlanul ért, sem a rendező, sem más nem volt beavatva. Az egyik szereplő improvizálta a kamera előtt, szerintem a film legszebb része, kis darab költészet. Miközben csak annyi szerepelt a forgatókönyvben, hogy összefutunk az utcán egy alakkal, akit korábban mi kaptunk el és küldtünk börtönbe. De ő egyszer csak elkezdett rappelni, Ladj pedig benne hagyta a filmben.
Olvasták magát a Victor Hugo-klasszikust?
Damien Bonnard: Suliban kötelező volt, és feltett szándékom volt, hogy a forgatás kezdetéig újraolvasom, de aztán olyan gyorsan követték egymást az események, hogy nem jutottam el a végéig. Természetesen nem a regény rövidített változatát vettem magamhoz, fel nem foghatom, miért csinálnak ilyeneket, hanem az eredetit. De nem Hugo, inkább a Serpico volt a fő inspirációnk. Sidney Lumet klasszikusa. És Denzel Washington zsarufilmje, a Kiképzés.
Damien Bonnard, Alexis Manenti és Djebril Zonga alkotta trióval Párizsban beszélgettünk. A Nyomorultak március 12-én kerül a mozikba, de előtte már látható a 10. Frankofón Filmnapokon.
A 2005-ös párizsi zavargások ihlették a filmet. Hasonlóan robbanásveszélyes a hangulat a külvárosokban most is?
Alexis Manenti: A legnagyobb különbség, hogy 2005-ben a párizsi külvárosokat uraló feszültség robbant be, de most szinte az egész ország forrong, a nagyvárosok éppúgy, mint a vidék.
Van személyes kötődésük is ahhoz a külvárosi környékhez, ahol a film játszódik?
Djebril Zonga: Én pont ott nőttem fel. Békés gyerekkor volt, nem hasonlított a filmben látottakra, de azóta sokat romlott a helyzet. Clichy-sous-Bois-ban gyerekeskedtem, Ladj Ly (a film rendezője – a szerk.) viszont Montfermeil-ben nőtt fel, ami nagyon kemény környéknek számított abban az időben. De mostanra megváltozott a helyzet, Montfermeil lecsendesedett, és Clichy-sous-Bois-ból lett kemény környék.
A saját bőrükön is megtapasztalták a rendőri erőszakot?
Djebril Zonga: Része volt az életünknek.
Ma milyen a közhangulat Franciaországban a rendőrökkel szemben?
Djebril Zonga: Feszült a hangulat. És ez nemcsak a túlkapások, az erőszak miatt van, hanem mert a bocsánatkérés rendre elmarad. Következmények nélkül marad az esetek nagy része. Emiatt egyre nő a harag a rendőrökkel szemben.
Damien Bonnard: Ugyanakkor vannak változások is. A párizsi terrortámadások idején sok jó pontot szereztek, de a közelmúlt eseményei miatt megint megnőtt az ellenszenv irántuk. De az, hogy valami nagyon nincs rendben, a saját soraikban is érezhető: az utóbbi időkben több mint harminc rendőr követett el öngyilkosságot a saját fegyverével.
Alexis Manenti: 25 év telt el Mathieu Kassovitz filmje, A gyűlölet óta. És nem sok változott. A feszültség a külvárosok utcáin ugyanaz. Ez hajtja a Nyomorultakat is.
Volt helye improvizációnak a forgatáson?
Damien Bonnard: Az első felvétel rendszerint szigorúan a forgatókönyv szerint zajlott, de utána sok mindent kipróbálhattunk. Persze előfordult, hogy már az elején elszakadtunk a leírtaktól, csak hogy megvicceljük a rendezőnket. De nem csak rajtunk múlott, mi kerül a filmbe, sokszor a véletlenek összjátéka döntött. Ladj Ly mindig nyitott volt ezekre.
Mondana erre egy példát?
Damien Bonnard: Így került a filmbe egy kis rap-performance. Mindenkit váratlanul ért, sem a rendező, sem más nem volt beavatva. Az egyik szereplő improvizálta a kamera előtt, szerintem a film legszebb része, kis darab költészet. Miközben csak annyi szerepelt a forgatókönyvben, hogy összefutunk az utcán egy alakkal, akit korábban mi kaptunk el és küldtünk börtönbe. De ő egyszer csak elkezdett rappelni, Ladj pedig benne hagyta a filmben.
Olvasták magát a Victor Hugo-klasszikust?
Damien Bonnard: Suliban kötelező volt, és feltett szándékom volt, hogy a forgatás kezdetéig újraolvasom, de aztán olyan gyorsan követték egymást az események, hogy nem jutottam el a végéig. Természetesen nem a regény rövidített változatát vettem magamhoz, fel nem foghatom, miért csinálnak ilyeneket, hanem az eredetit. De nem Hugo, inkább a Serpico volt a fő inspirációnk. Sidney Lumet klasszikusa. És Denzel Washington zsarufilmje, a Kiképzés.