2020. március 13. / Jónás Ágnes
Kiss Gergely Máté a színészettel a debreceni Egyetemi Színpadon ismerkedett meg, később a KonzervArtaudrium Színházi Műhelyben dolgozott, négy évig volt a Vojtina Bábszínház tagja,
majd a debreceni Csokonai Színházhoz igazolt, s több mint 10 éven át játszott a tiszántúli deszkákon. A 2019/2020-as évadtól erősíti a Vígszínház társulatát, ennek apropóján beszélgettünk vele víges szerepekről és „modern” rendezésről.
A Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karán végeztél történelem szakon, de bölcsész tanulmányaid mellett mindig ott voltak a színészi szárnypróbálgatások is.
K. G. M.: Igen, elkezdtem járni az egyetem színházi műhelyébe, ahol hozzám hasonló színházőrültek keresték az útjukat. Voltam tagja a Vojtina Bábszínháznak, majd tizenhárom szép és tartalmas évet töltöttem a debreceni Csokonai Színháznál. Életem meghatározó időszaka volt ez. Viszonylag későn, huszonnégy évesen jelentkeztem a színművészetire, és így utólag nagyon örülök, hogy a színház útján haladtam tovább. Ez az út persze sok nehézséget adott, de sikerült minden tapasztalatból erőt merítenem. Büszkeséggel tölt el, hogy a színészetet választottam.
A 2019/2020-as évadot már a Vígben kezdted. Milyen ebben a társulatban dolgozni? Sikerült teljesen beilleszkedni?
K. G. M.: Megtisztelő, hogy egy ilyen országos hírű, tekintélyes intézmény tagja lehetek. Fél év még nem elegendő idő ahhoz, hogy az ember teljesen beilleszkedjen – sok közös idő kell, hogy mélyebb kapcsolatok alakuljanak ki a kollégákkal, de ez idő alatt is sok bátorítást kaptam, a társulat tagjai nyitottak irányomban. A kezdeti zárkózottabb, megilletődöttebb periódus után – ami szerencsére a próbafolyamatokra és az előadásaimra nem hatott ki – most egy oldottabb időszak következhet.
Rögtön négy szerep is megtalált: az Anna Kareninában Levint, a II. Richárdban Aumerle-t játszod, beugrottál Leo szerepére a Premierbe, illetve Boyet gróf és az udvarmester szerepébe a Rudolf Péter rendezte Lóvátett lovagokba.
K. G. M.: Levin szerepe nagyon közel áll hozzám. Nemcsak azért, mert ő is vidékről utazott fel a fővárosba (Moszkvába), hanem mert a házassági történettel gondolatilag és érzelmileg nagyon könnyen tudok azonosulni, s számos ponton vélek felfedezni hasonlóságot a saját magánéletemmel, házasságommal. A Lóvátett lovagokban Rudolf Péter sokat segített abban, hogy maximálisan átlényegülhessek, a Premierben pedig a kollégák odaadó hozzáállásáért vagyok rendkívül hálás.
A Lóvátett lovagokban úgy tűnik, mintha a férfiak legnagyobb félelme az érzelmek felvállalása, a szerelembe esés, az elköteleződés lenne, akárcsak 2020-ban.
K. G. M.: Én fordítva éreztem: a fináléra a férfiak már odaadták magukat, és a nőkben láttam bizalmatlanságot, így a darab furcsa beteljesületlenség-érzéssel zárul. De abban egyetértek veled, hogy sok a félelem a kapcsolatépítésben. Én is féltem élni, felelősséget vállalni, elmerülni az érzelmekben. Amikor a jövendőbeli feleségemmel randevúzni kezdtem, az én fejemben sem fordult meg sokáig, hogy komolyabb szintre lépjek. Kellett egy nő, aki játszmázás és taktikázás nélkül válaszhelyzet elé állított, és a sarkamra állhattam. A házasságkötést és a gyermekvállalást azóta is a legjobb döntésemnek tartom.
Van, akinek feláll a szőr a hátán, ha „modernizálnak”, átírnak egy klasszikus színdarabot, és van, aki szereti, sőt, szükségesnek is tartja a „beavatkozásokat”. Te hogy vagy ezzel?
K. G. M.: Nyitottnak érzem magam. Ugyanakkor szerintem léteznek örök témák és gondolatok. Ezek a gondolatok a darabok nélkül is léteznek. A színház csak egy újabb forma, ami megpróbálja ezeket a gondolatokat – az „Igét” – minél szélesebb körben kibontani. Ha az átírás, fordítás ezt a kibontást segíti, akkor semmi bajom a „modernizálással”, sőt a klasszikus szövegek is megváltoztathatók, roncsolhatók, ha így nyer minél erősebb érvényt egy eredeti gondolat. Vannak persze művek, melyek igénylik azt, hogy a darab korába helyezett szövegmiliőben játszódjon a történet, ilyenek szerintem például Molnár Ferenc művei, ugyanakkor vannak darabok, amelyeknek kifejezetten jól áll egy új köntös, egy mai forma.
Szerinted milyen egy jó rendező? Milyen rendezőtípus szárnyai alatt érzed igazán jól magad színészként?
K. G. M.: Szeretem azt hinni, hogy hallgatok a rendezőkre, figyelem, ahogyan gondolkodnak, és megpróbálok teljes mértékben alkalmazkodni, de történt már olyan is, hogy már a második próbán én kértem, hogy cseréljen le a rendező, mert nem én leszek az ő embere. Végül sikerült meggyőznie és maradtam, s bár nem volt könnyű a közös munka, de nem bántam meg, hogy így kellett megtanulnom valami újat magamról. Van rendező, akinél az elsődleges feladat az, hogy belebújjunk az általa elképzelt formákba, szerepekbe, ilyen volt Roman Polák, aki, mivel már rendezte az Anna Kareninát, kész tervekkel érkezett a próbákra, s van olyan rendező, aki a színészek ötleteire, karakterére is nagyban épít. Ilyen Sardar Tagirovsky, akivel a debreceni Csokonai Színházban az Idióta című előadásban dolgoztam együtt. Megvolt az alapgondolata, de olyan energiákat mozgatott meg a színészeiben, amelyek hatására intenzívebbé válhatott a befogadói élmény. Mindkét rendezői stílussal szívesen azonosulok, más-más értelemben kihívás a közös munka. Szeretem, ha bedobnak a mély vízbe, úszni is úgy tanultam meg, hogy édesapám belökött a medencébe. Hálás vagyok a nagy bizalmakért és a kockázatokért, mert ezektől válik egyre jobbá egy színész, és bár az egyik feled ilyenkor megsemmisül picit, születhet valami új is.
majd a debreceni Csokonai Színházhoz igazolt, s több mint 10 éven át játszott a tiszántúli deszkákon. A 2019/2020-as évadtól erősíti a Vígszínház társulatát, ennek apropóján beszélgettünk vele víges szerepekről és „modern” rendezésről.
A Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karán végeztél történelem szakon, de bölcsész tanulmányaid mellett mindig ott voltak a színészi szárnypróbálgatások is.
K. G. M.: Igen, elkezdtem járni az egyetem színházi műhelyébe, ahol hozzám hasonló színházőrültek keresték az útjukat. Voltam tagja a Vojtina Bábszínháznak, majd tizenhárom szép és tartalmas évet töltöttem a debreceni Csokonai Színháznál. Életem meghatározó időszaka volt ez. Viszonylag későn, huszonnégy évesen jelentkeztem a színművészetire, és így utólag nagyon örülök, hogy a színház útján haladtam tovább. Ez az út persze sok nehézséget adott, de sikerült minden tapasztalatból erőt merítenem. Büszkeséggel tölt el, hogy a színészetet választottam.
A 2019/2020-as évadot már a Vígben kezdted. Milyen ebben a társulatban dolgozni? Sikerült teljesen beilleszkedni?
K. G. M.: Megtisztelő, hogy egy ilyen országos hírű, tekintélyes intézmény tagja lehetek. Fél év még nem elegendő idő ahhoz, hogy az ember teljesen beilleszkedjen – sok közös idő kell, hogy mélyebb kapcsolatok alakuljanak ki a kollégákkal, de ez idő alatt is sok bátorítást kaptam, a társulat tagjai nyitottak irányomban. A kezdeti zárkózottabb, megilletődöttebb periódus után – ami szerencsére a próbafolyamatokra és az előadásaimra nem hatott ki – most egy oldottabb időszak következhet.
Rögtön négy szerep is megtalált: az Anna Kareninában Levint, a II. Richárdban Aumerle-t játszod, beugrottál Leo szerepére a Premierbe, illetve Boyet gróf és az udvarmester szerepébe a Rudolf Péter rendezte Lóvátett lovagokba.
K. G. M.: Levin szerepe nagyon közel áll hozzám. Nemcsak azért, mert ő is vidékről utazott fel a fővárosba (Moszkvába), hanem mert a házassági történettel gondolatilag és érzelmileg nagyon könnyen tudok azonosulni, s számos ponton vélek felfedezni hasonlóságot a saját magánéletemmel, házasságommal. A Lóvátett lovagokban Rudolf Péter sokat segített abban, hogy maximálisan átlényegülhessek, a Premierben pedig a kollégák odaadó hozzáállásáért vagyok rendkívül hálás.
A Lóvátett lovagokban úgy tűnik, mintha a férfiak legnagyobb félelme az érzelmek felvállalása, a szerelembe esés, az elköteleződés lenne, akárcsak 2020-ban.
K. G. M.: Én fordítva éreztem: a fináléra a férfiak már odaadták magukat, és a nőkben láttam bizalmatlanságot, így a darab furcsa beteljesületlenség-érzéssel zárul. De abban egyetértek veled, hogy sok a félelem a kapcsolatépítésben. Én is féltem élni, felelősséget vállalni, elmerülni az érzelmekben. Amikor a jövendőbeli feleségemmel randevúzni kezdtem, az én fejemben sem fordult meg sokáig, hogy komolyabb szintre lépjek. Kellett egy nő, aki játszmázás és taktikázás nélkül válaszhelyzet elé állított, és a sarkamra állhattam. A házasságkötést és a gyermekvállalást azóta is a legjobb döntésemnek tartom.
Van, akinek feláll a szőr a hátán, ha „modernizálnak”, átírnak egy klasszikus színdarabot, és van, aki szereti, sőt, szükségesnek is tartja a „beavatkozásokat”. Te hogy vagy ezzel?
K. G. M.: Nyitottnak érzem magam. Ugyanakkor szerintem léteznek örök témák és gondolatok. Ezek a gondolatok a darabok nélkül is léteznek. A színház csak egy újabb forma, ami megpróbálja ezeket a gondolatokat – az „Igét” – minél szélesebb körben kibontani. Ha az átírás, fordítás ezt a kibontást segíti, akkor semmi bajom a „modernizálással”, sőt a klasszikus szövegek is megváltoztathatók, roncsolhatók, ha így nyer minél erősebb érvényt egy eredeti gondolat. Vannak persze művek, melyek igénylik azt, hogy a darab korába helyezett szövegmiliőben játszódjon a történet, ilyenek szerintem például Molnár Ferenc művei, ugyanakkor vannak darabok, amelyeknek kifejezetten jól áll egy új köntös, egy mai forma.
Szerinted milyen egy jó rendező? Milyen rendezőtípus szárnyai alatt érzed igazán jól magad színészként?
K. G. M.: Szeretem azt hinni, hogy hallgatok a rendezőkre, figyelem, ahogyan gondolkodnak, és megpróbálok teljes mértékben alkalmazkodni, de történt már olyan is, hogy már a második próbán én kértem, hogy cseréljen le a rendező, mert nem én leszek az ő embere. Végül sikerült meggyőznie és maradtam, s bár nem volt könnyű a közös munka, de nem bántam meg, hogy így kellett megtanulnom valami újat magamról. Van rendező, akinél az elsődleges feladat az, hogy belebújjunk az általa elképzelt formákba, szerepekbe, ilyen volt Roman Polák, aki, mivel már rendezte az Anna Kareninát, kész tervekkel érkezett a próbákra, s van olyan rendező, aki a színészek ötleteire, karakterére is nagyban épít. Ilyen Sardar Tagirovsky, akivel a debreceni Csokonai Színházban az Idióta című előadásban dolgoztam együtt. Megvolt az alapgondolata, de olyan energiákat mozgatott meg a színészeiben, amelyek hatására intenzívebbé válhatott a befogadói élmény. Mindkét rendezői stílussal szívesen azonosulok, más-más értelemben kihívás a közös munka. Szeretem, ha bedobnak a mély vízbe, úszni is úgy tanultam meg, hogy édesapám belökött a medencébe. Hálás vagyok a nagy bizalmakért és a kockázatokért, mert ezektől válik egyre jobbá egy színész, és bár az egyik feled ilyenkor megsemmisül picit, születhet valami új is.