2020. március 13. / Pavlovics Ágota
Gyakran állunk értetlenül életünk huppanóinál, nem beszélve az igazi tragédiákról, amik bekövetkezte gyakran megmagyarázhatatlan számunkra. A tatabányai Jászai Mari Színház február 22-i bemutatója, Andrew Bovell ausztrál író Ha elállt az eső című drámája 2039-ben indul,
de aztán hol az ötvenes évek végén, hol 1988-ban, hol pedig 2013-ban járunk, és az idősíkokat váltogatva két kontinensen át követi a dráma egy család négy generációjának sorsát. A The New York Times kritikusa szerint az elismert dráma- és forgatókönyvíró 2008-ban bemutatott darabja az egyik legjobb kortárs családdráma. A több irodalmi és színházi díjjal kitüntetett darabot Guelmino Sándor állította színpadra, akit mindig izgalmas hallgatni. A rendre erőteljes érzelmek nyomában járó rendezővel a darab próbafolyamatának második felében beszélgettünk.
Ritka madár az ausztrál dráma hazai színházakban, mi fogta meg leginkább ebben a számos súlyos témát felvető, összetett történetben?
G. S.: Az első impresszióm az volt, hogy beszippantott olvasás közben a darab. Kíváncsivá váltam, hova fut ki, mert kicsit olyan, mint egy krimi. Remélem, a nézőink is úgy élik majd meg, hogy egy titokzatos történetet látnak, aminek az összefüggéseire szeretnének rájönni. A darab különböző idősíkokban játszódik. Eleinte nem feltétlenül érti a néző, kik a szereplők. Aztán szép lassan megérti, hogy egy többgenerációs családtörténetet lát, amiből kiderül, hogy befolyásolják az ősök tettei az utódok életét. A darab az elejétől kezdve tele van feszült, drámai pillanatokkal, és minden szereplőnek megvan a maga érzelmi csúcspontja, élettörténetük általában tragikusan zárul le. A darab hangulata is különleges, költői nyelvezete van, ilyennel ritkán találkozik az ember. Nyolcvan év történéseit fogja át, ami szintén szokatlan. Az utolsó jelenetek 2039-ben már a világ végét vetítik előre, tönkretettük a bolygónkat, egy másodpercre vagyunk az összeomlástól. Sok izgalom és kihívás van a darabban, ami megmozgatta a fantáziámat. Az is fontos volt számomra, hogy a darab nagyszerű szerepeket ad a társulatnak.
Hogy jelenik meg a színpadon a két kontinensen, öt idősíkban, nagy földrajzi távolságokra játszódó cselekmény?
G. S.: Nyilván először a reális helyszínekből indul ki az ember, de persze ezek színpadon megvalósíthatatlanok, meg minek is kellene őket egy az egyben megvalósítani egy ilyen szimbolikus darabban. Olyan mikrouniverzumot szerettünk volna megteremteni a díszlettervezőmmel, Fekete Annával, amiben a szobában játszódó jelenetek is megélnek, de a néző bele tudja képzelni a tengerpartot éppúgy, mint a híres ausztrál hegyet, az Ulurut. Végül egy olyan lakásdíszlet mellett döntöttünk, amiben a tárgyak, bútorok „át tudnak lényegülni” más helyszínekké, mégis ugyanabban a térben bolyonganak a szereplők végig, bejárva kálváriájuk állomásait. A darabban hangsúlyos, hogy állandóan esik az eső, ami a Föld pusztulásának vagy egyfajta égi büntetésnek a jelképe. Kérdés, hogyan ábrázolja az ember? Arra jutottunk Annával, hogy eső helyett homokot használunk. Így egyrészt nem áztatjuk el a színpadot és a szereplőket, másrészt egy még összetettebb szimbólumot használunk. Egy homokkal elárasztott lakás a környezeti katasztrófákat szépen képezi le, a folyamatosan pergő homokról az Idő óhatatlanul eszébe jut az embernek, a homok alól kibukkanó tárgyakkal kapcsolatban pedig a mű másik fontos motívumát, az eltemetett, szőnyeg alá sepert titkokat szerettük volna megragadni.
Mi okozza a legtöbb fejtörést a színpadra állítás során?
G. S.: Ezt most a darab összetettsége, szokatlansága miatt sokkal nehezebb megítélni, mint korábban bármikor. A szereplőket mindenesetre nagyon izgatja a darab, de azt nem merném megjósolni, hogyan fog hatni a nézőkre. Kaland a társulat számára, engem is beleértve, annyira nem hasonlít semmire, amit eddig csináltam. Remélem, valami jót fog eredményezni.
A szereplőgárda a szokásos remek jászais csapat, Figeczky Bence, Szakács Hajnalka, Crespo Rodrigo, Bakonyi Csilla, Egri Márta, Honti György, Végh Péter, Dévai Balázs, akik ezúttal kiegészültek egy rendkívüli színésznővel. Hogy került a képbe Ráckevei Anna?
G. S.: Minden szerep jó és egyenrangú a darabban, ezért Gabrielle York szerepe is kulcsszerep, abból a szempontból is, hogy a fiatal és az érettebb Gabrielle-t is látjuk színpadon. Olyan erős, drámai színésznőt kellett tehát találnunk, akiről elhiszem, hogy Szakács Hajni érettebb korú kiadása. Mivel a társulatban eleve nincs ilyen életkorú színésznőnk, eszünkbe jutott Ráckevei Anna, akivel régóta szerettem volna együtt dolgozni. A dolog pikantériája, hogy Hajni Debrecenből szerződött hozzánk, ahol Anna volt az igazgató, és ők ketten különösen jó kapcsolatban voltak egymással. A köztük meglévő jó kapcsolat azért is fontos, mert egymásra kell rímeltetni két idősíkon az általuk megformált két alakot. Anna nagy elánnal vetette bele magát a munkába, ami példaértékű a társulat számára is. Jól illik a csapatba. Az első hét olyan volt, mintha öt külön darabot próbálnék, hiszen öt idősík van. Amikor a szereplők találkoztak Annával a próbán, rácsodálkoztak, és igazi rajongóivá váltak.
Ha arra kérem, egy mondatban fogalmazza meg a darab gondolati magját, mit mondana?
G. S.: Semmi nincs következmények nélkül az életünkben, viszont nagyon változatosan tudjuk tönkretenni, megmérgezni a gyerekeink életét és életterét.
Pályakezdőként az abszurd vonzotta, amit úgy tűnik a szélsőséges emberi érzések – Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból, A mi osztályunk, Szutyok – megmutatása váltott fel. Hogy látja, tovább járja ezt az utat?
G. S.: Hogy egy ilyen darab stílusa, nyelvezete milyen, az a hab a tortán. Mindig az a kihívás, hogy az ezeknek megfelelő formát megtaláljam. De engem érdeklő tartalom híján a puszta forma önmagában nyilván érdektelen. Ha viszont a tartalom érdekes, a forma pedig szokatlan, mint jelen esetben, akkor az ember úgy érzi, hogy értelmes dolgot csinál, és igen, így és ezért érdemes színházzal foglalkozni.
de aztán hol az ötvenes évek végén, hol 1988-ban, hol pedig 2013-ban járunk, és az idősíkokat váltogatva két kontinensen át követi a dráma egy család négy generációjának sorsát. A The New York Times kritikusa szerint az elismert dráma- és forgatókönyvíró 2008-ban bemutatott darabja az egyik legjobb kortárs családdráma. A több irodalmi és színházi díjjal kitüntetett darabot Guelmino Sándor állította színpadra, akit mindig izgalmas hallgatni. A rendre erőteljes érzelmek nyomában járó rendezővel a darab próbafolyamatának második felében beszélgettünk.
Ritka madár az ausztrál dráma hazai színházakban, mi fogta meg leginkább ebben a számos súlyos témát felvető, összetett történetben?
G. S.: Az első impresszióm az volt, hogy beszippantott olvasás közben a darab. Kíváncsivá váltam, hova fut ki, mert kicsit olyan, mint egy krimi. Remélem, a nézőink is úgy élik majd meg, hogy egy titokzatos történetet látnak, aminek az összefüggéseire szeretnének rájönni. A darab különböző idősíkokban játszódik. Eleinte nem feltétlenül érti a néző, kik a szereplők. Aztán szép lassan megérti, hogy egy többgenerációs családtörténetet lát, amiből kiderül, hogy befolyásolják az ősök tettei az utódok életét. A darab az elejétől kezdve tele van feszült, drámai pillanatokkal, és minden szereplőnek megvan a maga érzelmi csúcspontja, élettörténetük általában tragikusan zárul le. A darab hangulata is különleges, költői nyelvezete van, ilyennel ritkán találkozik az ember. Nyolcvan év történéseit fogja át, ami szintén szokatlan. Az utolsó jelenetek 2039-ben már a világ végét vetítik előre, tönkretettük a bolygónkat, egy másodpercre vagyunk az összeomlástól. Sok izgalom és kihívás van a darabban, ami megmozgatta a fantáziámat. Az is fontos volt számomra, hogy a darab nagyszerű szerepeket ad a társulatnak.
Hogy jelenik meg a színpadon a két kontinensen, öt idősíkban, nagy földrajzi távolságokra játszódó cselekmény?
G. S.: Nyilván először a reális helyszínekből indul ki az ember, de persze ezek színpadon megvalósíthatatlanok, meg minek is kellene őket egy az egyben megvalósítani egy ilyen szimbolikus darabban. Olyan mikrouniverzumot szerettünk volna megteremteni a díszlettervezőmmel, Fekete Annával, amiben a szobában játszódó jelenetek is megélnek, de a néző bele tudja képzelni a tengerpartot éppúgy, mint a híres ausztrál hegyet, az Ulurut. Végül egy olyan lakásdíszlet mellett döntöttünk, amiben a tárgyak, bútorok „át tudnak lényegülni” más helyszínekké, mégis ugyanabban a térben bolyonganak a szereplők végig, bejárva kálváriájuk állomásait. A darabban hangsúlyos, hogy állandóan esik az eső, ami a Föld pusztulásának vagy egyfajta égi büntetésnek a jelképe. Kérdés, hogyan ábrázolja az ember? Arra jutottunk Annával, hogy eső helyett homokot használunk. Így egyrészt nem áztatjuk el a színpadot és a szereplőket, másrészt egy még összetettebb szimbólumot használunk. Egy homokkal elárasztott lakás a környezeti katasztrófákat szépen képezi le, a folyamatosan pergő homokról az Idő óhatatlanul eszébe jut az embernek, a homok alól kibukkanó tárgyakkal kapcsolatban pedig a mű másik fontos motívumát, az eltemetett, szőnyeg alá sepert titkokat szerettük volna megragadni.
Mi okozza a legtöbb fejtörést a színpadra állítás során?
G. S.: Ezt most a darab összetettsége, szokatlansága miatt sokkal nehezebb megítélni, mint korábban bármikor. A szereplőket mindenesetre nagyon izgatja a darab, de azt nem merném megjósolni, hogyan fog hatni a nézőkre. Kaland a társulat számára, engem is beleértve, annyira nem hasonlít semmire, amit eddig csináltam. Remélem, valami jót fog eredményezni.
A szereplőgárda a szokásos remek jászais csapat, Figeczky Bence, Szakács Hajnalka, Crespo Rodrigo, Bakonyi Csilla, Egri Márta, Honti György, Végh Péter, Dévai Balázs, akik ezúttal kiegészültek egy rendkívüli színésznővel. Hogy került a képbe Ráckevei Anna?
G. S.: Minden szerep jó és egyenrangú a darabban, ezért Gabrielle York szerepe is kulcsszerep, abból a szempontból is, hogy a fiatal és az érettebb Gabrielle-t is látjuk színpadon. Olyan erős, drámai színésznőt kellett tehát találnunk, akiről elhiszem, hogy Szakács Hajni érettebb korú kiadása. Mivel a társulatban eleve nincs ilyen életkorú színésznőnk, eszünkbe jutott Ráckevei Anna, akivel régóta szerettem volna együtt dolgozni. A dolog pikantériája, hogy Hajni Debrecenből szerződött hozzánk, ahol Anna volt az igazgató, és ők ketten különösen jó kapcsolatban voltak egymással. A köztük meglévő jó kapcsolat azért is fontos, mert egymásra kell rímeltetni két idősíkon az általuk megformált két alakot. Anna nagy elánnal vetette bele magát a munkába, ami példaértékű a társulat számára is. Jól illik a csapatba. Az első hét olyan volt, mintha öt külön darabot próbálnék, hiszen öt idősík van. Amikor a szereplők találkoztak Annával a próbán, rácsodálkoztak, és igazi rajongóivá váltak.
Ha arra kérem, egy mondatban fogalmazza meg a darab gondolati magját, mit mondana?
G. S.: Semmi nincs következmények nélkül az életünkben, viszont nagyon változatosan tudjuk tönkretenni, megmérgezni a gyerekeink életét és életterét.
Pályakezdőként az abszurd vonzotta, amit úgy tűnik a szélsőséges emberi érzések – Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból, A mi osztályunk, Szutyok – megmutatása váltott fel. Hogy látja, tovább járja ezt az utat?
G. S.: Hogy egy ilyen darab stílusa, nyelvezete milyen, az a hab a tortán. Mindig az a kihívás, hogy az ezeknek megfelelő formát megtaláljam. De engem érdeklő tartalom híján a puszta forma önmagában nyilván érdektelen. Ha viszont a tartalom érdekes, a forma pedig szokatlan, mint jelen esetben, akkor az ember úgy érzi, hogy értelmes dolgot csinál, és igen, így és ezért érdemes színházzal foglalkozni.