2020. március 14. / Jónás Ágnes
Március 31-én mutatja be a Rózsavölgyi Szalon Magyarországon először Jérome Tonnerre Intim vallomások című darabját. A szereplők Bánfalvi Eszter, Pál András, Sipos Vera és Rátóti Zoltán, aki egyben rendezője is az előadásnak. A humorral átitatott történet a kisember esendőségével
és a bizalom kérdésével szembesít; a szereplőket arra készteti, hogy merjék feltárni egymás előtt örömüket, fájdalmukat, kétségbeesésüket, elfojtásaikat, rettegéseiket és szorongásaikat. Bánfalvi Eszter – akinek a Szalon nem idegen, hiszen a nézők láthatták már a Szorul a hurokban is – avat be az előadás kulisszáiba.
Mondhatjuk, hogy Jérome Tonnerre Intim vallomások című művének kulcsszava a félreértés?
B. E.: És a bizalom. A bizalom, amivel manapság csínján bánunk, hiszen sokszor még a
legközelebbi hozzátartozónkban sem merünk megbízni teljes mértékben. Rejtőzködünk, szőnyeg alá söprünk. Márpedig a titkolózás, a begubózás és az elhallgatás hosszú távon megmételyezheti a kapcsolatokat. Az Intim vallomásokban az általam játszott Anna összeszedi minden erejét és bizalmat szavaz egy számára teljesen ismeretlen férfinak. Egy pszichológusnak, mert megoldást akar találni gyötrelmes problémájára. Csak tévedésből egy másik ajtón kopogtat be. Willam Faber pénzügyi tanácsadó lakásán köt ki. Jobban mondva beviharzik az irodájába, és onnantól kezdve sodródnak. Akarva-akaratlanul egymásra kapcsolódnak, és lassan kinyílnak az ajtók. Noha a véletlennek köszönhetően a bizalom nem annak a kezébe kerül, akiébe kellene, a darab szereplői nem tudják kivonni magukat a változás, a változtatás alól. Minden, ami megszokott, repedezni kezd. Hatnak egymásra, kipukkadnak hosszú évek óta túlfeszített lufik. Talán mondhatom, hogy hétköznapi emberekről szól, a mindennapi kínlódásaikról, remélhetőleg sok humorral.
Azt már tudjuk, hogy a te Annád amolyan beviharzós. Milyen jelzők illenek még rá?
B. E.: Jó értelemben véve egyszerű. Hoz egy döntést, hogy kinyitja a régóta elzárt csapot, hogy rendbe tegye az életét. És elmegy a falig. Gyakran zavarba ejtően őszinte és naiv egyszerre. Bírom benne, hogy nem játszmázik, hanem megéli a dolgokat, úgy ahogy vannak.
Verebes István mondta egyszer, hogy ha egy színész nem azt keresi, hogy miképp tépheti fel sebeit, miképp enged belátást titkaiba, miképp él meg olyat, amiből a néző a saját sebeire, titkaira ismer, nincs értelme az egésznek. Vagyis talán pont a színész az, aki a legtöbb „intim vallomást” adja ki magából élete során.
B. E.: A mi dolgunk a mindenkori emberről beszélni, gondolkodni. Nincs helye szemérmeskedésnek. Az valami nagyon álságoshoz vezetne. Köztem és a néző között – jó esetben – minden este ott van az a bizonyos csatorna, amelyen keresztül megpróbálok kapcsolatot teremtetni velük. Az persze kérdés, hogy a közönség antennái mennyire vevők minderre. A színházban mi azért játszunk, a nézők meg azért jönnek be, mert kíváncsiak vagyunk magunkra, az emberre. Ez egy erős közösségteremtő dolog, ami klassz.
Sipos Vera, Pál András és Rátóti Zoltán a partnereid. Játszottál már valamelyikükkel együtt korábban?
B. E.: Sipos Vera eggyel fölöttem járt a színművészetin, meg együtt voltunk stúdiósok az Új Színházban, de azóta nem dolgoztunk együtt, szóval örülök, hogy végre újra összesodort bennünket az élet. Rátóti Zoltán pár évig kollégám volt a Nemzetiben. Pál Andrással régóta jó barátságot ápolok, nagyon szeretem, amit színészként csinál. A Radnóti Színházban beugrottam a Futótűz című előadásba, de ott nem volt közös jelenetünk, most, a Rózsavölgyi Szalonban viszont lesz bőven. Nagy boldogság nekem, hogy vele dolgozhatok.
Szerinted mi az a plusz a Rózsavölgyi Szalonban, ami számodra élvezhetővé, izgalmassá teszi a játékot?
B. E.: A nézők közelsége. Kihívás. Van helye a finomabb megnyilvánulásnak, az apróbb rezdüléseknek. És hát nem igazán éri meg sumákolni, mert gyorsan lebukik az ember…
Társulati tag voltál a Nemzeti Színházban, a 2014/15-ös évadtól 2018-ig a szombathelyi Weöres Sándor Színház csapatát erősítetted, két éve döntöttél a szabadúszás mellett. A gyermeked születése volt ennek az oka, vagy valami teljesen más?
B. E.: Régóta érlelődött bennem a döntés, mert szerettem volna színészként többféle projektben kipróbálni magam. Nagyobb szabadságra vágytam, ráadásul – bármennyire is szerettem Szombathelyen lenni – elő-előbújt belőlem a kozmopolita, elkezdett nagyon hiányozni Budapest. Vágytam a város forgatagára, az itteni szakmai találkozásokra, a nyüzsgésére.
és a bizalom kérdésével szembesít; a szereplőket arra készteti, hogy merjék feltárni egymás előtt örömüket, fájdalmukat, kétségbeesésüket, elfojtásaikat, rettegéseiket és szorongásaikat. Bánfalvi Eszter – akinek a Szalon nem idegen, hiszen a nézők láthatták már a Szorul a hurokban is – avat be az előadás kulisszáiba.
Mondhatjuk, hogy Jérome Tonnerre Intim vallomások című művének kulcsszava a félreértés?
B. E.: És a bizalom. A bizalom, amivel manapság csínján bánunk, hiszen sokszor még a
legközelebbi hozzátartozónkban sem merünk megbízni teljes mértékben. Rejtőzködünk, szőnyeg alá söprünk. Márpedig a titkolózás, a begubózás és az elhallgatás hosszú távon megmételyezheti a kapcsolatokat. Az Intim vallomásokban az általam játszott Anna összeszedi minden erejét és bizalmat szavaz egy számára teljesen ismeretlen férfinak. Egy pszichológusnak, mert megoldást akar találni gyötrelmes problémájára. Csak tévedésből egy másik ajtón kopogtat be. Willam Faber pénzügyi tanácsadó lakásán köt ki. Jobban mondva beviharzik az irodájába, és onnantól kezdve sodródnak. Akarva-akaratlanul egymásra kapcsolódnak, és lassan kinyílnak az ajtók. Noha a véletlennek köszönhetően a bizalom nem annak a kezébe kerül, akiébe kellene, a darab szereplői nem tudják kivonni magukat a változás, a változtatás alól. Minden, ami megszokott, repedezni kezd. Hatnak egymásra, kipukkadnak hosszú évek óta túlfeszített lufik. Talán mondhatom, hogy hétköznapi emberekről szól, a mindennapi kínlódásaikról, remélhetőleg sok humorral. Azt már tudjuk, hogy a te Annád amolyan beviharzós. Milyen jelzők illenek még rá?
B. E.: Jó értelemben véve egyszerű. Hoz egy döntést, hogy kinyitja a régóta elzárt csapot, hogy rendbe tegye az életét. És elmegy a falig. Gyakran zavarba ejtően őszinte és naiv egyszerre. Bírom benne, hogy nem játszmázik, hanem megéli a dolgokat, úgy ahogy vannak.
Verebes István mondta egyszer, hogy ha egy színész nem azt keresi, hogy miképp tépheti fel sebeit, miképp enged belátást titkaiba, miképp él meg olyat, amiből a néző a saját sebeire, titkaira ismer, nincs értelme az egésznek. Vagyis talán pont a színész az, aki a legtöbb „intim vallomást” adja ki magából élete során.
B. E.: A mi dolgunk a mindenkori emberről beszélni, gondolkodni. Nincs helye szemérmeskedésnek. Az valami nagyon álságoshoz vezetne. Köztem és a néző között – jó esetben – minden este ott van az a bizonyos csatorna, amelyen keresztül megpróbálok kapcsolatot teremtetni velük. Az persze kérdés, hogy a közönség antennái mennyire vevők minderre. A színházban mi azért játszunk, a nézők meg azért jönnek be, mert kíváncsiak vagyunk magunkra, az emberre. Ez egy erős közösségteremtő dolog, ami klassz.
Sipos Vera, Pál András és Rátóti Zoltán a partnereid. Játszottál már valamelyikükkel együtt korábban?
B. E.: Sipos Vera eggyel fölöttem járt a színművészetin, meg együtt voltunk stúdiósok az Új Színházban, de azóta nem dolgoztunk együtt, szóval örülök, hogy végre újra összesodort bennünket az élet. Rátóti Zoltán pár évig kollégám volt a Nemzetiben. Pál Andrással régóta jó barátságot ápolok, nagyon szeretem, amit színészként csinál. A Radnóti Színházban beugrottam a Futótűz című előadásba, de ott nem volt közös jelenetünk, most, a Rózsavölgyi Szalonban viszont lesz bőven. Nagy boldogság nekem, hogy vele dolgozhatok.
Szerinted mi az a plusz a Rózsavölgyi Szalonban, ami számodra élvezhetővé, izgalmassá teszi a játékot?
B. E.: A nézők közelsége. Kihívás. Van helye a finomabb megnyilvánulásnak, az apróbb rezdüléseknek. És hát nem igazán éri meg sumákolni, mert gyorsan lebukik az ember…
Társulati tag voltál a Nemzeti Színházban, a 2014/15-ös évadtól 2018-ig a szombathelyi Weöres Sándor Színház csapatát erősítetted, két éve döntöttél a szabadúszás mellett. A gyermeked születése volt ennek az oka, vagy valami teljesen más?
B. E.: Régóta érlelődött bennem a döntés, mert szerettem volna színészként többféle projektben kipróbálni magam. Nagyobb szabadságra vágytam, ráadásul – bármennyire is szerettem Szombathelyen lenni – elő-előbújt belőlem a kozmopolita, elkezdett nagyon hiányozni Budapest. Vágytam a város forgatagára, az itteni szakmai találkozásokra, a nyüzsgésére.