2020. június 05. / Nagy Klaudia
A Magyar Művészeti Akadémia kezdeményezésére 2014 óta a Műcsarnokban komoly szakmai és közönségérdeklődés mellett, műfajonkénti elosztásban valósultak meg az egyes művészeti ágak friss teljesítményét bemutató Nemzeti Szalonok. A Szabadjáték / II. Képzőművészeti Nemzeti
Szalon kiállításon mintegy 200 alkotó új, az utóbbi öt évben készült munkái – festmények, szobrok, grafikák, videóművek és installációs alkotások – mutatkoznak be, melyeket a fennálló járványügyi veszélyhelyzetre tekintettel egyelőre virtuálisan lehet megtekinteni március 28-tól a Műcsarnok honlapján. A Munkácsy-díjas Szurcsik József képzőművésszel, a Magyar Képzőművészeti Egyetem Grafika Tanszékének vezetőjével, az MMA rendes tagjával arról beszélgettünk, kurátorként melyek voltak a legfontosabb feladatai, illetve hogyan élte meg a veszélyhelyzet miatt kialakult hirtelen változást.
Milyen volt kurátorként együttműködni a Magyar Művészeti Akadémiával?
Sz. J.: A feladatra Szegő György, a Műcsarnok igazgatója kért fel, és mindenféle prekoncepció nélkül, teljes szabadságban dolgozhattam, gyakorlatilag szabad kezet kaptam. Nem voltak elvárások, sem diktátumok vagy prioritások, nem voltak tabuk. A Magyar Művészeti Akadémia élesztette újjá ezt a szalonkiállítás-sorozatot, de már teljesen más tartalommal, mint amilyen 19. században volt.
198 művésztől 256 alkotás állítottak ki. Milyen szempontok alapján dől el, mely alkotások lesznek a tárlat részei?
Sz. J.: Ezt az új típusú szalonkiállítást a mi szakmánk tekintetében kurátori válogatás szerint lehetett megoldani. Magyarországon több ezer képzőművész él és dolgozik hivatásszerűen. Ennyi alkotást egy időben, egy helyen képtelenség lenne bemutatni. Már az öt évvel ezelőtti szalonkiállításnál megvalósult ez a fajta válogatás, amelynek N. Mészáros Júlia volt a kurátora. Annyiban változott most, hogy én gyakorló képzőművész vagyok, nem művészettörténész vagy elméleti szakember. Ebben a tekintetben a kurátorválasztás a londoni Royal Academy of Arts Nyári kiállításához (Summer Exhibition) hasonlatos, mivel ott is időről időre egy kortárs művészt kérnek fel a kurátori feladat ellátására. Ennek az lehet az oka, hogy mi máshogy válogatunk, mint egy teoretikus. Talán azért is, mert máshogy tekintünk a szakmánkra, hiszen benne élünk. Szinte teljesen szabadon járunk ki-be alkotóműhelyekbe, jól ismerjük egymás műveit. Én a Képzőművészeti Egyetemen tanítok és tanszéket is vezetek, ott vagyok, amikor a művek születnek. Amikor megkaptam a felkérést, egy délután összeírtam 800 nevet, akiket kiváló művésznek tartok, de ennyi művet képtelenség az adott kondíciók mellett megmutatni. Borzasztó helyzetbe kerültem, le kellett feleznem a listát 400-ra, ettől már aludni sem tudtam. Innentől kezdve vált még fájdalmasabbá, mert kiderült, a Műcsarnok egy részét használhatjuk csak, ezért 400 művész munkája sem férne ki. A 400-ból kellett készíteni egy 200-as listát, ami maga volt a kínszenvedés. Több szempontot is figyelembe kívántam venni, be akartam mutatni, milyenek is vagyunk mi. Milyen gazdag, sokszínű a jelenkori művészet, ami éppen manapság született meg Magyarországon. A többgenerációs megjelenést is célul tűztem ki. A kiállítók közül a legidősebb mester 89 éves, a legfiatalabb 27, és természetesen ott vannak a középgeneráció képviselői. Határon túlról 36 művész szerepel a „Szabadjáték” tárlaton, köztük olyan itt élő külföldiek is, akik bár nem magyar nemzetiségűek, mégis fontos számukra a velünk való közös megmutatkozás, mert közel érzik magukhoz a magyar képzőművészetet. Ugyanígy a szakmai bontás is fontos volt, hogy legyenek szobrászok, festők, grafikusok, intermédia-művészek, azaz a lehető legtöbb művészeti ág képviseltesse magát, ami nagyon jellemző arra, hogy mi történik ma Magyarországon a képzőművészet területén. Amikor az általam felkért művészek munkáiból válogattam, e sokféleség, különbözőség megmutatása mellett arra is törekedtem, hogy olyan műveket hívjak meg, amelyek jól tudnak egymással „együttműködni”. De hangsúlyozom, hogy sokkal több művet tartok fontosnak, mint amennyit ki tudtunk állítani. A Szabadjáték / II. Képzőművészeti Nemzeti Szalon 2020 egy több akkordból, több felvonásból álló képzőművészeti eseménysorozat első része lett volna. Csak hát közbejött ez a helyzet, a zárlat, amiben ma élünk. Az volt a terv, hogy miután a Derkovits-ösztöndíjasok pályázati kiállítása együtt fut a Szalonnal egy hónapig, ezt követően felszabadul majd három terem, és ide újabb művészeket hívtam volna meg, megvan a listám, hogy kiket. Még három ilyen típusú kiállítást terveztem, tehát a jelenlegi Szalon három további kiállítással bővült volna.
Az eredeti elképzelést ezek szerint teljesen felülírta a járványhelyzet.
Sz. J.: Nagy fájdalom, mert a járványhelyzet miatt sokan kimaradnak, körülbelül ugyanannyian, mint amennyit jelenleg be tudtunk mutatni. Megállt a tudományunk, csak a jelenlegi kiállítással van módunk foglalkozni, nem tudunk tervezni.
Hogyan éli meg ezt az új helyzetet alkotóként, kurátorként? A többi kiállító, hogy viseli?
Sz. J.: A zárlat és elcsendesülés, az ezáltal létrejövő nyugalom és elmélyülés alkalmas volna a munkára, de a szorongások biztosan felerősödnek az alkotókban is. Mint kurátort a beszűkülő időhatár állított szokatlan helyzet elé. A felkészüléssel, szervezéssel töltött idő eleve nagyon rövid volt, hiszen tudomásunkra jutott, hamarosan bezár a Műcsarnok, és fel fogják újítani. Innentől kezdve még az is kétséges volt, hogy egyáltalán a szalonkiállítást meg tudjuk-e tartani. Amikor belekezdtünk a szervezésbe, az átlagosnál eleve sokkal rövidebb idő állt a rendelkezésünkre. Ilyen méretű kiállítás megszervezése optimális esetben másfél-két év. Itt pedig volt egy-két hónapunk. A művészek legutóbbi 5 évben készült munkáiból terveztem a válogatást, de volt olyan művész is, aki új művet készített. Éjt nappallá téve dolgozott azon, hogy kész legyen, beszállítottuk, elkezdtünk fizikailag építeni a kiállítást, és akkor jöttek a hírek, hogy mi van a világban, be kellett zárnunk. Szegő György, a Műcsarnok igazgatója nem azt mondta, hogy álljunk le, hagyjuk abba, hanem azt, hogy minél előbb fejezzük be. Készítsük el a kiállítást tokkal-vonóval, minden szög kerüljön a helyére, ha feloldják a korlátozást, abban a pillanatban meg tudjunk nyitni. Be van világítva, minden a helyén van, nagyon vagány az egész. Egyébként van szimbolikus jelentése is. Rengeteg energiával összeadódó, kreatív művészi robbanások és nagy nyugalmak vannak ebben a tárlatban. Létrejön, meg is nyitjuk, de zárt kapuk mellett. Létezik, de mégsem. Hihetetlenül érdekes. Szabadjáték a címe. Pont ez a szabadság, ez a szabad lendület, áramlás a zárt kapuk miatt most teljesen lehetetlen. A homo ludens – a játékos ember – nem tud kiteljesedni, ha zárva vannak a terek. Ez fantasztikus furcsaság. Kurátorként nap mint nap gondolok rá, hogy bárcsak sok ember láthatná. Ha a tárlat megnyit, akár húsz-harmincezres nézőszámra is számítottunk volna. Nagyon szíven ütött minket. De nem adjuk fel! Készülnek újabb anyagok, videók, interjúk, tárlatvezetések stb., a virtuális bejárást is pontosítjuk, finomítjuk. És amíg tart a kiállítás – papírforma szerint június 28-ig, de azt követően is – a mucsarnok.hu/szabadjatek link alatt elérhető a virtuális séta, videófelvételek és további információk a kiállításról. Számítunk arra, hogy a nézők támogatnak majd minket, ellátogatnak a honlapra, és reméljük, hogy ajánlják majd egymásnak, hogy nézzék meg, mi minden látható, ami jellemző a jelenkor magyar művészetére.
Mennyire fogja megváltoztatni a közönség szokásait az új virtuális lehetőség?
Sz. J.: A virtuális környezetnek ebben a helyzetben most nagyon fontos a szerepe, sokat segít a túlélésben. Bizonyos értelemben ad mintákat is, de nem elhanyagolható, mennyi tanulsággal jár. A tárgyalkotó művészetnél kénytelenek vagyunk körbejárni vagy jó esetben meg is tapintani a műveket. Egy egyszemű optika nem tudja helyettesíteni az ember jelenlétét. Nagyon fontos, hogy a művészet és közönsége közötti kapcsolat vissza tudjon állni a korábbi formájára. Az is biztos, hogy sok mindenben változni fog. Bízom benne, hogy jó irányba. Lehet, hogy sok felesleges dologtól meg fog szabadulni a világ, de új valóságok is születnek, amelyek nem feltétlenül a virtuális tér közelében léteznek majd. Szerintem felértékelődik a fizikai közelség.
Szalon kiállításon mintegy 200 alkotó új, az utóbbi öt évben készült munkái – festmények, szobrok, grafikák, videóművek és installációs alkotások – mutatkoznak be, melyeket a fennálló járványügyi veszélyhelyzetre tekintettel egyelőre virtuálisan lehet megtekinteni március 28-tól a Műcsarnok honlapján. A Munkácsy-díjas Szurcsik József képzőművésszel, a Magyar Képzőművészeti Egyetem Grafika Tanszékének vezetőjével, az MMA rendes tagjával arról beszélgettünk, kurátorként melyek voltak a legfontosabb feladatai, illetve hogyan élte meg a veszélyhelyzet miatt kialakult hirtelen változást.
Milyen volt kurátorként együttműködni a Magyar Művészeti Akadémiával?
Sz. J.: A feladatra Szegő György, a Műcsarnok igazgatója kért fel, és mindenféle prekoncepció nélkül, teljes szabadságban dolgozhattam, gyakorlatilag szabad kezet kaptam. Nem voltak elvárások, sem diktátumok vagy prioritások, nem voltak tabuk. A Magyar Művészeti Akadémia élesztette újjá ezt a szalonkiállítás-sorozatot, de már teljesen más tartalommal, mint amilyen 19. században volt.
198 művésztől 256 alkotás állítottak ki. Milyen szempontok alapján dől el, mely alkotások lesznek a tárlat részei?
Sz. J.: Ezt az új típusú szalonkiállítást a mi szakmánk tekintetében kurátori válogatás szerint lehetett megoldani. Magyarországon több ezer képzőművész él és dolgozik hivatásszerűen. Ennyi alkotást egy időben, egy helyen képtelenség lenne bemutatni. Már az öt évvel ezelőtti szalonkiállításnál megvalósult ez a fajta válogatás, amelynek N. Mészáros Júlia volt a kurátora. Annyiban változott most, hogy én gyakorló képzőművész vagyok, nem művészettörténész vagy elméleti szakember. Ebben a tekintetben a kurátorválasztás a londoni Royal Academy of Arts Nyári kiállításához (Summer Exhibition) hasonlatos, mivel ott is időről időre egy kortárs művészt kérnek fel a kurátori feladat ellátására. Ennek az lehet az oka, hogy mi máshogy válogatunk, mint egy teoretikus. Talán azért is, mert máshogy tekintünk a szakmánkra, hiszen benne élünk. Szinte teljesen szabadon járunk ki-be alkotóműhelyekbe, jól ismerjük egymás műveit. Én a Képzőművészeti Egyetemen tanítok és tanszéket is vezetek, ott vagyok, amikor a művek születnek. Amikor megkaptam a felkérést, egy délután összeírtam 800 nevet, akiket kiváló művésznek tartok, de ennyi művet képtelenség az adott kondíciók mellett megmutatni. Borzasztó helyzetbe kerültem, le kellett feleznem a listát 400-ra, ettől már aludni sem tudtam. Innentől kezdve vált még fájdalmasabbá, mert kiderült, a Műcsarnok egy részét használhatjuk csak, ezért 400 művész munkája sem férne ki. A 400-ból kellett készíteni egy 200-as listát, ami maga volt a kínszenvedés. Több szempontot is figyelembe kívántam venni, be akartam mutatni, milyenek is vagyunk mi. Milyen gazdag, sokszínű a jelenkori művészet, ami éppen manapság született meg Magyarországon. A többgenerációs megjelenést is célul tűztem ki. A kiállítók közül a legidősebb mester 89 éves, a legfiatalabb 27, és természetesen ott vannak a középgeneráció képviselői. Határon túlról 36 művész szerepel a „Szabadjáték” tárlaton, köztük olyan itt élő külföldiek is, akik bár nem magyar nemzetiségűek, mégis fontos számukra a velünk való közös megmutatkozás, mert közel érzik magukhoz a magyar képzőművészetet. Ugyanígy a szakmai bontás is fontos volt, hogy legyenek szobrászok, festők, grafikusok, intermédia-művészek, azaz a lehető legtöbb művészeti ág képviseltesse magát, ami nagyon jellemző arra, hogy mi történik ma Magyarországon a képzőművészet területén. Amikor az általam felkért művészek munkáiból válogattam, e sokféleség, különbözőség megmutatása mellett arra is törekedtem, hogy olyan műveket hívjak meg, amelyek jól tudnak egymással „együttműködni”. De hangsúlyozom, hogy sokkal több művet tartok fontosnak, mint amennyit ki tudtunk állítani. A Szabadjáték / II. Képzőművészeti Nemzeti Szalon 2020 egy több akkordból, több felvonásból álló képzőművészeti eseménysorozat első része lett volna. Csak hát közbejött ez a helyzet, a zárlat, amiben ma élünk. Az volt a terv, hogy miután a Derkovits-ösztöndíjasok pályázati kiállítása együtt fut a Szalonnal egy hónapig, ezt követően felszabadul majd három terem, és ide újabb művészeket hívtam volna meg, megvan a listám, hogy kiket. Még három ilyen típusú kiállítást terveztem, tehát a jelenlegi Szalon három további kiállítással bővült volna.
Az eredeti elképzelést ezek szerint teljesen felülírta a járványhelyzet.
Sz. J.: Nagy fájdalom, mert a járványhelyzet miatt sokan kimaradnak, körülbelül ugyanannyian, mint amennyit jelenleg be tudtunk mutatni. Megállt a tudományunk, csak a jelenlegi kiállítással van módunk foglalkozni, nem tudunk tervezni.
Hogyan éli meg ezt az új helyzetet alkotóként, kurátorként? A többi kiállító, hogy viseli?
Sz. J.: A zárlat és elcsendesülés, az ezáltal létrejövő nyugalom és elmélyülés alkalmas volna a munkára, de a szorongások biztosan felerősödnek az alkotókban is. Mint kurátort a beszűkülő időhatár állított szokatlan helyzet elé. A felkészüléssel, szervezéssel töltött idő eleve nagyon rövid volt, hiszen tudomásunkra jutott, hamarosan bezár a Műcsarnok, és fel fogják újítani. Innentől kezdve még az is kétséges volt, hogy egyáltalán a szalonkiállítást meg tudjuk-e tartani. Amikor belekezdtünk a szervezésbe, az átlagosnál eleve sokkal rövidebb idő állt a rendelkezésünkre. Ilyen méretű kiállítás megszervezése optimális esetben másfél-két év. Itt pedig volt egy-két hónapunk. A művészek legutóbbi 5 évben készült munkáiból terveztem a válogatást, de volt olyan művész is, aki új művet készített. Éjt nappallá téve dolgozott azon, hogy kész legyen, beszállítottuk, elkezdtünk fizikailag építeni a kiállítást, és akkor jöttek a hírek, hogy mi van a világban, be kellett zárnunk. Szegő György, a Műcsarnok igazgatója nem azt mondta, hogy álljunk le, hagyjuk abba, hanem azt, hogy minél előbb fejezzük be. Készítsük el a kiállítást tokkal-vonóval, minden szög kerüljön a helyére, ha feloldják a korlátozást, abban a pillanatban meg tudjunk nyitni. Be van világítva, minden a helyén van, nagyon vagány az egész. Egyébként van szimbolikus jelentése is. Rengeteg energiával összeadódó, kreatív művészi robbanások és nagy nyugalmak vannak ebben a tárlatban. Létrejön, meg is nyitjuk, de zárt kapuk mellett. Létezik, de mégsem. Hihetetlenül érdekes. Szabadjáték a címe. Pont ez a szabadság, ez a szabad lendület, áramlás a zárt kapuk miatt most teljesen lehetetlen. A homo ludens – a játékos ember – nem tud kiteljesedni, ha zárva vannak a terek. Ez fantasztikus furcsaság. Kurátorként nap mint nap gondolok rá, hogy bárcsak sok ember láthatná. Ha a tárlat megnyit, akár húsz-harmincezres nézőszámra is számítottunk volna. Nagyon szíven ütött minket. De nem adjuk fel! Készülnek újabb anyagok, videók, interjúk, tárlatvezetések stb., a virtuális bejárást is pontosítjuk, finomítjuk. És amíg tart a kiállítás – papírforma szerint június 28-ig, de azt követően is – a mucsarnok.hu/szabadjatek link alatt elérhető a virtuális séta, videófelvételek és további információk a kiállításról. Számítunk arra, hogy a nézők támogatnak majd minket, ellátogatnak a honlapra, és reméljük, hogy ajánlják majd egymásnak, hogy nézzék meg, mi minden látható, ami jellemző a jelenkor magyar művészetére.
Mennyire fogja megváltoztatni a közönség szokásait az új virtuális lehetőség?
Sz. J.: A virtuális környezetnek ebben a helyzetben most nagyon fontos a szerepe, sokat segít a túlélésben. Bizonyos értelemben ad mintákat is, de nem elhanyagolható, mennyi tanulsággal jár. A tárgyalkotó művészetnél kénytelenek vagyunk körbejárni vagy jó esetben meg is tapintani a műveket. Egy egyszemű optika nem tudja helyettesíteni az ember jelenlétét. Nagyon fontos, hogy a művészet és közönsége közötti kapcsolat vissza tudjon állni a korábbi formájára. Az is biztos, hogy sok mindenben változni fog. Bízom benne, hogy jó irányba. Lehet, hogy sok felesleges dologtól meg fog szabadulni a világ, de új valóságok is születnek, amelyek nem feltétlenül a virtuális tér közelében léteznek majd. Szerintem felértékelődik a fizikai közelség.