2020. szeptember 09. / Nagy Klaudia
2000-ben végzett a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rendező szakán. Magyarországon számos színházban megfordult, Budapesten, Debrecenben, Kecskeméten, de rendezett már többek között Bukarestben, Nagyszebenben, Temesváron, Székelyudvarhelyen, Nagyváradon, Szerbiában,
Németországban és az Egyesült Államokban is. Márai Sándor A kassai polgárok című drámáját állítja színpadra a Gyulai Várszínház és a Nemzeti Színház közös produkciójaként, amely szeptember 20-án debütál a Nemzetiben. Szabó K. István színházrendezővel legújabb rendezése kapcsán beszélgettünk.
Mi fogott meg a műben, amikor elolvastad?
Sz. K. I.: Az alkotó ember magányának megfogalmazása. A hitelességért való küzdelem drámai játéka, az áldozathozatal keserű igazsága. Az önmaga elől is menekülő János mester a szabadság bajnokává válik, majd mindent elveszít. Nem egy happy end, de valamire mégis tanít: hallgatni, figyelni, megérteni a lélekfaragás titkát.
Az előadás formanyelve a darabhoz hasonlóan stilizált?
Sz. K. I.: A dráma a XIV. században játszódik, történelmi háttere az 1311-es zendülés, amikor Kassa város polgársága szembefordul a feudális hatalmasságokkal korábban kivívott jogaiért, de ebben az előadásban mégsem a történelmi tabló naturalisztikus megjelenítése a tét, sokkal inkább az események központjában lévő művész lelki válsága, saját felszabadító harca tehetetlensége szorításából, mely mintegy hiperbolizált formában bontakozik ki a városért vívott küzdelemben. Ami a színpadi formanyelvet illeti, a költői színház eszközeivel élünk, egy arasszal a föld felett járunk, idézőjelbe téve a realizmust. A Márai által sokat emlegetett „titok” mindvégig evidenciaként ott áll előttünk, mégsem lehet kimondani. És az elhallgatás fájdalmas következményekkel jár. Most meg kéne nevezzem, de nem fogom lelőni a poént, aki kíváncsi rá, nézze meg az előadást, és nem, nem a követ kell megkérdezni. Itt szúrta el a dráma hőse is.
A dráma középpontjában a polgári lét és a művészlét konfliktusa áll. Kizárja egymást a kettő?
Sz. K. I.: Nem gondolom, hogy a polgári lét és a művészlét összeférhetetlenek. De a polgári morál egy bejáratott, egyértelműen definiált erkölcsi magatartás, mely néha, szerencsétlen módon, szemben találja magát a művész szabadságigényével. Márpedig az alkotás megköveteli az őszinte jelenlétet, a „hűséges kivitelezést”, és ami előfeltétele a valódi alkotásnak, a szenvedélyt. János mesterünk tudatában van ennek, mi több, a vágy titokzatos megtestesítője is segítené őt a munkájában, de ez a szenvedély bűnös eredetű, az ihletforrást unokahúgában, Genovévában találta meg. Ez egy partikuláris helyzet, melyben nehezen egyeztethető össze a polgári szerep a művészi szárnyalással. Az egyéni dráma egy társadalmi próbatételbe van beágyazva, mely a polgári kötelességről és felelősségvállalásról szól: mi a művész feladata háború idején. Márai szerencsésen megúszta a sorozást, munkájába temetkezett, ezzel maga részéről meg is válaszolta a kérdést. János mester is kihátrálna, nem látja értelmét az ellenállásnak, mégis zaklatottságában belekeveredik, mi több, ölni kényszerűl. S bár hősként ünneplik, és egy emberként kiáll mellette a város, lelkiismeretével mégsem tud megbékélni, a művész-polgár önmaga árnyékává válik.
A női szereplők nagyobb hangsúlyt kapnak az előadásban, mint Márainál?
Sz. K. I.: Az Egy polgár vallomásaiban így emlékezik feleségére, Lolára: „ez a lélek kifogyhatatlan készletekből kölcsönzött és pazarolt”. Kétségkívül róla mintázta János mester feleségét, Ágnes asszonyt, aki támasz, segítő, a „föld és a víz”, megköti a férfit, hűségre kötelezi, a biztonságos polgári háttér. Genovéva a „tűz és a levegő”, a szenvedély éltetője, az újjászületés lehetősége. E két pólus között őrlődik a mester, az egyik csábítja, a másik visszatartja, ezek a húzó erők mozgatják őt minden elhatározásában, beleértve társadalmi szerepvállalását is.
Az eredeti nagyon míves, veretes szöveg. Átdolgoztátok?
Sz. K. I.: Verebes Ernő dramaturggal igyekeztünk élesíteni a konfliktushelyzeteken, feszesebbé tenni a párbeszédeket, és lemetszeni a túlburjánzásokat. Az előadás szövege jóval karcsúbb az eredeti műnél, kevésbé koncentrál a „hivatali” vitákra, a korhűen szerkesztett bírósági tárgyalásra, megpróbáltunk a lényegi problémára összpontosítani, az ok-okozati összefüggéseket a maguk teljességében, de jóval gazdaságosabb módon megjeleníteni. Márai közel nyolcvan szereplőt vonultatott fel ezekben a jelenetekben, képtelenség lenne az eredeti szerzői instrukciók szerint szcenírozni.
Németországban és az Egyesült Államokban is. Márai Sándor A kassai polgárok című drámáját állítja színpadra a Gyulai Várszínház és a Nemzeti Színház közös produkciójaként, amely szeptember 20-án debütál a Nemzetiben. Szabó K. István színházrendezővel legújabb rendezése kapcsán beszélgettünk.
Mi fogott meg a műben, amikor elolvastad?
Sz. K. I.: Az alkotó ember magányának megfogalmazása. A hitelességért való küzdelem drámai játéka, az áldozathozatal keserű igazsága. Az önmaga elől is menekülő János mester a szabadság bajnokává válik, majd mindent elveszít. Nem egy happy end, de valamire mégis tanít: hallgatni, figyelni, megérteni a lélekfaragás titkát.
Az előadás formanyelve a darabhoz hasonlóan stilizált?
Sz. K. I.: A dráma a XIV. században játszódik, történelmi háttere az 1311-es zendülés, amikor Kassa város polgársága szembefordul a feudális hatalmasságokkal korábban kivívott jogaiért, de ebben az előadásban mégsem a történelmi tabló naturalisztikus megjelenítése a tét, sokkal inkább az események központjában lévő művész lelki válsága, saját felszabadító harca tehetetlensége szorításából, mely mintegy hiperbolizált formában bontakozik ki a városért vívott küzdelemben. Ami a színpadi formanyelvet illeti, a költői színház eszközeivel élünk, egy arasszal a föld felett járunk, idézőjelbe téve a realizmust. A Márai által sokat emlegetett „titok” mindvégig evidenciaként ott áll előttünk, mégsem lehet kimondani. És az elhallgatás fájdalmas következményekkel jár. Most meg kéne nevezzem, de nem fogom lelőni a poént, aki kíváncsi rá, nézze meg az előadást, és nem, nem a követ kell megkérdezni. Itt szúrta el a dráma hőse is.
A dráma középpontjában a polgári lét és a művészlét konfliktusa áll. Kizárja egymást a kettő?
Sz. K. I.: Nem gondolom, hogy a polgári lét és a művészlét összeférhetetlenek. De a polgári morál egy bejáratott, egyértelműen definiált erkölcsi magatartás, mely néha, szerencsétlen módon, szemben találja magát a művész szabadságigényével. Márpedig az alkotás megköveteli az őszinte jelenlétet, a „hűséges kivitelezést”, és ami előfeltétele a valódi alkotásnak, a szenvedélyt. János mesterünk tudatában van ennek, mi több, a vágy titokzatos megtestesítője is segítené őt a munkájában, de ez a szenvedély bűnös eredetű, az ihletforrást unokahúgában, Genovévában találta meg. Ez egy partikuláris helyzet, melyben nehezen egyeztethető össze a polgári szerep a művészi szárnyalással. Az egyéni dráma egy társadalmi próbatételbe van beágyazva, mely a polgári kötelességről és felelősségvállalásról szól: mi a művész feladata háború idején. Márai szerencsésen megúszta a sorozást, munkájába temetkezett, ezzel maga részéről meg is válaszolta a kérdést. János mester is kihátrálna, nem látja értelmét az ellenállásnak, mégis zaklatottságában belekeveredik, mi több, ölni kényszerűl. S bár hősként ünneplik, és egy emberként kiáll mellette a város, lelkiismeretével mégsem tud megbékélni, a művész-polgár önmaga árnyékává válik.
A női szereplők nagyobb hangsúlyt kapnak az előadásban, mint Márainál?
Sz. K. I.: Az Egy polgár vallomásaiban így emlékezik feleségére, Lolára: „ez a lélek kifogyhatatlan készletekből kölcsönzött és pazarolt”. Kétségkívül róla mintázta János mester feleségét, Ágnes asszonyt, aki támasz, segítő, a „föld és a víz”, megköti a férfit, hűségre kötelezi, a biztonságos polgári háttér. Genovéva a „tűz és a levegő”, a szenvedély éltetője, az újjászületés lehetősége. E két pólus között őrlődik a mester, az egyik csábítja, a másik visszatartja, ezek a húzó erők mozgatják őt minden elhatározásában, beleértve társadalmi szerepvállalását is.
Az eredeti nagyon míves, veretes szöveg. Átdolgoztátok?
Sz. K. I.: Verebes Ernő dramaturggal igyekeztünk élesíteni a konfliktushelyzeteken, feszesebbé tenni a párbeszédeket, és lemetszeni a túlburjánzásokat. Az előadás szövege jóval karcsúbb az eredeti műnél, kevésbé koncentrál a „hivatali” vitákra, a korhűen szerkesztett bírósági tárgyalásra, megpróbáltunk a lényegi problémára összpontosítani, az ok-okozati összefüggéseket a maguk teljességében, de jóval gazdaságosabb módon megjeleníteni. Márai közel nyolcvan szereplőt vonultatott fel ezekben a jelenetekben, képtelenség lenne az eredeti szerzői instrukciók szerint szcenírozni.