2020. szeptember 09. / Bóta Gábor
Idén nyáron harmadik alkalommal rendezték meg az Erdélyi Hét eseménysorozatát, amivel dr. Elek Tibor, a Gyulai Várszínház igazgatója újította meg a programot.
Súlyos előadás a rendszeresen izgalmas kortárs darabokat műsorra tűző marosvásárhelyi Yorick Stúdió Eltűntek című produkciója. Elise Wilk műve azokról beszél, egy erdélyi szász család történetén keresztül, akik társadalmi kataklizmák miatt „elpárolognak” az addigi életükből. Kitelepítik őket, külföldre szöknek, majd a diktatúra bukása, a forradalom után, immár legálisan hagyják el az országot, fájdalmas hiányt, begyógyíthatatlan sebeket okozva az ott maradóknak. Így a nálunk is húsba vágó, jó ideje tartó kivándorlásról is óhatatlanul szó van. Messzibe szakadó családtagokról, osztálytársakról, barátokról és a hiányról, amit hűlt helyük okoz. Sebestyén Aba, a Yorick Stúdió vezetője rendezte a produkciót, és játszik is benne. Generációk sorsát meghatározó problémák kerülnek terítékre, tisztán,
világosan, okosan, olykor már-már oratórikus egyszerűséggel, máskor nagyon is szemléletesen megmutatva a konfliktusokat. A vaslogikájú tárgyilagosság keveredik az erőteljes érzelmi összecsapásokkal. A főszerepben Szilágyi Enikő látható, aki valaha sokat játszott Erdélyben, vagy húsz filmet forgatott Romániában, ahonnan aztán ő is elment, Párizsban él, nemzetközi hírnévre tett szert, főleg a sanzonestjeivel. Érintettsége és az, hogy újra fellép a szülőföldjén, eseményszámba megy. Kislánykorától szenilis öregasszonnyá válásáig nagy intenzitással alakítja a szerepét.
Ráadásul Gyulán új önálló estjének bemutatójával is előrukkolt, aminek „Ez már feltámadás” - Trianon 100 a címe, és egyáltalán nem tartozik a melldöngetően magyarkodó megnyilvánulások közé. Az okokat józan ésszel kereső, de mégis felfokozott érzelmű, meglehetősen kétségbeesett segélykiáltás, ami nem titkolja az érintettséget, és ezért meglehetősen személyes. Gyönyörű beszédű, valaha Kazinczy-díjat is kapott, a szó átvitt és valós értelmében is egyenes gerincű színésznő áll előttünk. Lórúgásszerűen kezd, Adytól mondja az István király országa című cikkének részletét, aminek ütnek a mondatai. A költő zseni vátesz is volt, előre megsejtette az ország szétdarabolását, és ennek bizony jó néhány okát idejekorán látta. Jön majd Adytól még az S ha Erdélyt elveszik? című cikkéből is részlet, merthogy ő tényleg látta előre ezt, miközben az urak, akik tán tehettek volna valamit a vész ellen, ha időben észbe kapnak, kaszinóztak. Az elbaltázott magyar politikáról, mint átokról, töpreng leginkább ez a megrendítő este, Farkas Árpád, Kós Károly, Szentimrei Jenő, Székely János, Szőcs Géza, Márai Sándor, Farkas Wellmann Éva, Karinthy Frigyes írásainak segítségével.
Az erdélyi és az összmagyar színjátszás egyik legkiválóbb színészének, Bogdán Zsoltnak az Amikor… című estje, amit szintén Gyulán mutatott be, Bartis Attila varázsos, jókora mesélőkedvű, mellbevágó novelláiból építkezik. Ugyancsak a jelenből visszaréved a múltba. Nagy elánnal vizsgálja, hogyan hatnak egymásra. Azt például, hogyan hat a nyelv ránk, hogy változik velünk együtt. A marosvásárhelyi Spektrum Színház előadásában Bogdán, aki amúgy a kolozsvári teátrum meghatározó művésze, kis akciókat talál ki magának. Gyurmával bíbelődik, mintázza, szorongatja, földhöz vágja, mint egy gyermek. Egyáltalán, gyermeki lélekkel van jelen, tényleg olyan, mint egy mesebeli lény, aki rá-rácsodálkozik szinte mindenre, okosan figyel, eldilemmázik az eseményeken, véleményt formál. Meg akarja fejteni, mi végre is születtünk a világra, és ha már megszülettünk, miért békétlenkedünk, miért marjuk annyit egymást. Persze itt is előkerül a romániai kommunizmus kemény időszaka, ami ugyancsak visszakísért a mába. Az akkori reménytelenség a mai reménytelenséggel találkozik. De ebben a produkcióban azért ott a reménykedés is, ha
másutt nem, hát akkor a mesében, csak lehetne valahogyan boldogan élni. Ott azért csak lehetnek csodák. Például az, hogy egy család, csak úgy, 5 és fél évre, akár a legelvadultabb időkben is, befogad egy számkivetett vadidegent. A mély depresszió és az abban való bizakodás, hogy a fény azért pislákolgat az alagút végén, együtt van ebben a katartikus előadásban.
A nagyváradi Szigligeti Színház Lila ákác előadása pedig arról regél a Várszínház zordonul szép falai között, hogy akár lehetnénk mi boldogok is, de amikor ez megadatna számunkra, könnyelmű figyelmetlenséggel nem vesszük észre, és elszalasztjuk a lehetőséget. Szép Ernő darabja olyan, mint egy hatalmas, kitartott, tán soha véget nem érő sóhaj. Sóhaj a világra, az életre, kissé sóhaj még a szerelemre is. Sóhaj arra, hogy vágyakozunk, ábrándozunk, merengünk, és közben valahogy eliszkol az élet, örökre beteljesületlenek maradnak a vágyak. Botos Bálint rendezésében érzékenyen játssza el a nagyváradi társulat a sóvárgásról, a vágyképekről, a szerelemről és a boldognak látszó békeidők tovatűnéséről regélő darabot, amiről tulajdonképpen több előadás is szólt.
Súlyos előadás a rendszeresen izgalmas kortárs darabokat műsorra tűző marosvásárhelyi Yorick Stúdió Eltűntek című produkciója. Elise Wilk műve azokról beszél, egy erdélyi szász család történetén keresztül, akik társadalmi kataklizmák miatt „elpárolognak” az addigi életükből. Kitelepítik őket, külföldre szöknek, majd a diktatúra bukása, a forradalom után, immár legálisan hagyják el az országot, fájdalmas hiányt, begyógyíthatatlan sebeket okozva az ott maradóknak. Így a nálunk is húsba vágó, jó ideje tartó kivándorlásról is óhatatlanul szó van. Messzibe szakadó családtagokról, osztálytársakról, barátokról és a hiányról, amit hűlt helyük okoz. Sebestyén Aba, a Yorick Stúdió vezetője rendezte a produkciót, és játszik is benne. Generációk sorsát meghatározó problémák kerülnek terítékre, tisztán,
világosan, okosan, olykor már-már oratórikus egyszerűséggel, máskor nagyon is szemléletesen megmutatva a konfliktusokat. A vaslogikájú tárgyilagosság keveredik az erőteljes érzelmi összecsapásokkal. A főszerepben Szilágyi Enikő látható, aki valaha sokat játszott Erdélyben, vagy húsz filmet forgatott Romániában, ahonnan aztán ő is elment, Párizsban él, nemzetközi hírnévre tett szert, főleg a sanzonestjeivel. Érintettsége és az, hogy újra fellép a szülőföldjén, eseményszámba megy. Kislánykorától szenilis öregasszonnyá válásáig nagy intenzitással alakítja a szerepét.Ráadásul Gyulán új önálló estjének bemutatójával is előrukkolt, aminek „Ez már feltámadás” - Trianon 100 a címe, és egyáltalán nem tartozik a melldöngetően magyarkodó megnyilvánulások közé. Az okokat józan ésszel kereső, de mégis felfokozott érzelmű, meglehetősen kétségbeesett segélykiáltás, ami nem titkolja az érintettséget, és ezért meglehetősen személyes. Gyönyörű beszédű, valaha Kazinczy-díjat is kapott, a szó átvitt és valós értelmében is egyenes gerincű színésznő áll előttünk. Lórúgásszerűen kezd, Adytól mondja az István király országa című cikkének részletét, aminek ütnek a mondatai. A költő zseni vátesz is volt, előre megsejtette az ország szétdarabolását, és ennek bizony jó néhány okát idejekorán látta. Jön majd Adytól még az S ha Erdélyt elveszik? című cikkéből is részlet, merthogy ő tényleg látta előre ezt, miközben az urak, akik tán tehettek volna valamit a vész ellen, ha időben észbe kapnak, kaszinóztak. Az elbaltázott magyar politikáról, mint átokról, töpreng leginkább ez a megrendítő este, Farkas Árpád, Kós Károly, Szentimrei Jenő, Székely János, Szőcs Géza, Márai Sándor, Farkas Wellmann Éva, Karinthy Frigyes írásainak segítségével.
Az erdélyi és az összmagyar színjátszás egyik legkiválóbb színészének, Bogdán Zsoltnak az Amikor… című estje, amit szintén Gyulán mutatott be, Bartis Attila varázsos, jókora mesélőkedvű, mellbevágó novelláiból építkezik. Ugyancsak a jelenből visszaréved a múltba. Nagy elánnal vizsgálja, hogyan hatnak egymásra. Azt például, hogyan hat a nyelv ránk, hogy változik velünk együtt. A marosvásárhelyi Spektrum Színház előadásában Bogdán, aki amúgy a kolozsvári teátrum meghatározó művésze, kis akciókat talál ki magának. Gyurmával bíbelődik, mintázza, szorongatja, földhöz vágja, mint egy gyermek. Egyáltalán, gyermeki lélekkel van jelen, tényleg olyan, mint egy mesebeli lény, aki rá-rácsodálkozik szinte mindenre, okosan figyel, eldilemmázik az eseményeken, véleményt formál. Meg akarja fejteni, mi végre is születtünk a világra, és ha már megszülettünk, miért békétlenkedünk, miért marjuk annyit egymást. Persze itt is előkerül a romániai kommunizmus kemény időszaka, ami ugyancsak visszakísért a mába. Az akkori reménytelenség a mai reménytelenséggel találkozik. De ebben a produkcióban azért ott a reménykedés is, ha
másutt nem, hát akkor a mesében, csak lehetne valahogyan boldogan élni. Ott azért csak lehetnek csodák. Például az, hogy egy család, csak úgy, 5 és fél évre, akár a legelvadultabb időkben is, befogad egy számkivetett vadidegent. A mély depresszió és az abban való bizakodás, hogy a fény azért pislákolgat az alagút végén, együtt van ebben a katartikus előadásban.A nagyváradi Szigligeti Színház Lila ákác előadása pedig arról regél a Várszínház zordonul szép falai között, hogy akár lehetnénk mi boldogok is, de amikor ez megadatna számunkra, könnyelmű figyelmetlenséggel nem vesszük észre, és elszalasztjuk a lehetőséget. Szép Ernő darabja olyan, mint egy hatalmas, kitartott, tán soha véget nem érő sóhaj. Sóhaj a világra, az életre, kissé sóhaj még a szerelemre is. Sóhaj arra, hogy vágyakozunk, ábrándozunk, merengünk, és közben valahogy eliszkol az élet, örökre beteljesületlenek maradnak a vágyak. Botos Bálint rendezésében érzékenyen játssza el a nagyváradi társulat a sóvárgásról, a vágyképekről, a szerelemről és a boldognak látszó békeidők tovatűnéséről regélő darabot, amiről tulajdonképpen több előadás is szólt.