2020. szeptember 14. / BMC / Szász Emese
A fiatal csellistageneráció egyik kiemelkedő tehetsége, a szeptember 26-án a BMC-ben koncertező Classicus Quartet alapító tagja, Zétényi Tamás jövőre szólólemezzel mutatkozik be a BMC Recordsnál. Interjúnkban a készülő album mellett kamarazenéről és mesterekről kérdeztük.
A Classicus Quartet alapító tagja vagy. A szólista éned milyen készségeket tud kölcsönvenni a kamarazenész énedtől?
Z. T.: Az egyik mesteremtől, Arnóth Balázstól azt tanultam, hogy az ember voltaképpen minden zenei szituációban kamarazenél. Ha valaki például egy csellóversenyt játszik, akkor is a zenekar fúvósaival vagy különböző hangszercsoportokkal kell, hogy együtt játsszon. Egy zenekari zenész is azokat a készségeket tudja kamatozatni, amiket kamarázás közben sajátíthat el. Sőt, egy szóló Bach-csellószvit előadása közben is tulajdonképpen kamarázik az előadó a látens basszusokat játszó, virtuális basso continuo-játékossal.
Látható, hogy nagy szenvedéllyel készítesz átiratokat és „visszafordításokat”, a debütáló BMC-s lemezedre is kerül majd egy ilyen mű. Miről van szó pontosan?
Z. T.: Bachnak van egy műve, a c-moll csellószvit (BWV 1011), amiből készített egy átiratot lantra (BWV 995). Ebben a leredukált csellóanyagot írja kicsit széjjelebb a nagyobb polifonikus lehetőségeket felmutató, bővebb akkordikus lehetőségekkel bíró lantra. Na már most, van Bachnak egy c-moll lantszvitje (BWV 997), és egyszer csak eszembe jutott, hogy mi lenne, ha ennek a bachi átiratnak az analógiájára „visszaírnám” ezt a lantszvitet csellószvitté. Ez egy csodálatos darab, egy, a bachi életműben is párját ritkító palindrom formájú fúgával, vagy a Máté-passió zárókórusát idéző sarabande-dal.
Nemcsak a „komolyzenei” repertoárod széles, de játszottál például Gadó Gábor jazzgitárossal. Mi inspirál az ilyen és hasonló, műfajokon túlmutató együttműködésekben?
Z. T.: Gadó Gábor egy fantasztikus figura, egy guru a szó eredeti értelme szerint. Nem tanít tehát, hanem életszemléletet közvetít. Ez lényegében kiveszett a mi kultúránkból, bár pont a zene az egyik utolsó terület, amire még jellemző ez a mester-tanítvány viszony. Hiába lenne fent a világ összes csellótananyaga az interneten, mégsem tudna valaki csupán abból megtanulni csellózni. Ennek az eredetije a guru-módszer: elmész a mesterhez, egy darabig csak az istállóját takarítod, majd egy ponton túl már leülhetsz a lábához, és hallgathatod, ahogy gyakorol, később pedig mesél neked az életről. Nekem Gadó valahol ezt jelenti. A közös koncert idején nálam lakott, és mire én felébredtem, ő már a gitárral a nyakában járkált a lakásban és gyakorolt. Amíg én reggeliztem, beszélgettünk, és mindennap mondott egy szentenciát, ami egyáltalán nem zenei tárgyú volt – ezek összeadódtak valamilyen tanítássá. Hamvas mondja, hogy ez már nem a mesterek kora, hanem a könyvek kora. Tehát ha valaki valami tudást akar megszerezni, azt már csak könyvekből tudja megtenni. Ehhez képest itt van egy ilyen figura, akit lehet az életről kérdezni. Nekem még egy ilyen ember van a magyar zenei életben, Dukay Barnabás.
Bach, Ligeti és Kodály – ez a három szerző szerepel következő szólólemez-tervedben. Mi köti őket össze?
Z. T.: Mindhárom darab egy nagyobb lélegzetvételű szólómű, amiből eleve nem sok van, hiszen iszonyatos mennyiségű invenció és hihetetlen technikai tudás kell egy ilyen vonós szólómű megírásához. Bachról már beszéltem, Ligeti pedig úgy került a képbe, hogy én nagyon szeretem a kései műveit, viszont nem nagyon van köztük csellóra írt darab. Bevillant, hogy ott van viszont a brácsa szólószonátája, ami egészen fantasztikus zene, és azt át lehetne írni csellóra. Egy kicsit úgy éreztem magam, mint amikor Kerpely Jenő a legenda szerint a lövészárokban kapott egy levelet Kodálytól, hogy ír neki egy szólószonátát. Egyszer csak ott volt a kezemben egy vadi új Ligeti-csellószonáta, amit nekem kell bemutatni.
A Classicus Quartet alapító tagja vagy. A szólista éned milyen készségeket tud kölcsönvenni a kamarazenész énedtől?
Z. T.: Az egyik mesteremtől, Arnóth Balázstól azt tanultam, hogy az ember voltaképpen minden zenei szituációban kamarazenél. Ha valaki például egy csellóversenyt játszik, akkor is a zenekar fúvósaival vagy különböző hangszercsoportokkal kell, hogy együtt játsszon. Egy zenekari zenész is azokat a készségeket tudja kamatozatni, amiket kamarázás közben sajátíthat el. Sőt, egy szóló Bach-csellószvit előadása közben is tulajdonképpen kamarázik az előadó a látens basszusokat játszó, virtuális basso continuo-játékossal.
Látható, hogy nagy szenvedéllyel készítesz átiratokat és „visszafordításokat”, a debütáló BMC-s lemezedre is kerül majd egy ilyen mű. Miről van szó pontosan?
Z. T.: Bachnak van egy műve, a c-moll csellószvit (BWV 1011), amiből készített egy átiratot lantra (BWV 995). Ebben a leredukált csellóanyagot írja kicsit széjjelebb a nagyobb polifonikus lehetőségeket felmutató, bővebb akkordikus lehetőségekkel bíró lantra. Na már most, van Bachnak egy c-moll lantszvitje (BWV 997), és egyszer csak eszembe jutott, hogy mi lenne, ha ennek a bachi átiratnak az analógiájára „visszaírnám” ezt a lantszvitet csellószvitté. Ez egy csodálatos darab, egy, a bachi életműben is párját ritkító palindrom formájú fúgával, vagy a Máté-passió zárókórusát idéző sarabande-dal.
Nemcsak a „komolyzenei” repertoárod széles, de játszottál például Gadó Gábor jazzgitárossal. Mi inspirál az ilyen és hasonló, műfajokon túlmutató együttműködésekben?
Z. T.: Gadó Gábor egy fantasztikus figura, egy guru a szó eredeti értelme szerint. Nem tanít tehát, hanem életszemléletet közvetít. Ez lényegében kiveszett a mi kultúránkból, bár pont a zene az egyik utolsó terület, amire még jellemző ez a mester-tanítvány viszony. Hiába lenne fent a világ összes csellótananyaga az interneten, mégsem tudna valaki csupán abból megtanulni csellózni. Ennek az eredetije a guru-módszer: elmész a mesterhez, egy darabig csak az istállóját takarítod, majd egy ponton túl már leülhetsz a lábához, és hallgathatod, ahogy gyakorol, később pedig mesél neked az életről. Nekem Gadó valahol ezt jelenti. A közös koncert idején nálam lakott, és mire én felébredtem, ő már a gitárral a nyakában járkált a lakásban és gyakorolt. Amíg én reggeliztem, beszélgettünk, és mindennap mondott egy szentenciát, ami egyáltalán nem zenei tárgyú volt – ezek összeadódtak valamilyen tanítássá. Hamvas mondja, hogy ez már nem a mesterek kora, hanem a könyvek kora. Tehát ha valaki valami tudást akar megszerezni, azt már csak könyvekből tudja megtenni. Ehhez képest itt van egy ilyen figura, akit lehet az életről kérdezni. Nekem még egy ilyen ember van a magyar zenei életben, Dukay Barnabás.
Bach, Ligeti és Kodály – ez a három szerző szerepel következő szólólemez-tervedben. Mi köti őket össze?
Z. T.: Mindhárom darab egy nagyobb lélegzetvételű szólómű, amiből eleve nem sok van, hiszen iszonyatos mennyiségű invenció és hihetetlen technikai tudás kell egy ilyen vonós szólómű megírásához. Bachról már beszéltem, Ligeti pedig úgy került a képbe, hogy én nagyon szeretem a kései műveit, viszont nem nagyon van köztük csellóra írt darab. Bevillant, hogy ott van viszont a brácsa szólószonátája, ami egészen fantasztikus zene, és azt át lehetne írni csellóra. Egy kicsit úgy éreztem magam, mint amikor Kerpely Jenő a legenda szerint a lövészárokban kapott egy levelet Kodálytól, hogy ír neki egy szólószonátát. Egyszer csak ott volt a kezemben egy vadi új Ligeti-csellószonáta, amit nekem kell bemutatni.