2020. október 05. / Szepesi Krisztina
Nyár elején még azt se tudtuk, mikor ülhetünk újra a nézőtéren izgalommal teli várakozással, hogy a színház újra és újra meglepjen, megdöbbentsen és megmelengesse a szívünket. A fesztiválokról, melyek ébren tarták érdeklődésünket az uborkaszezonban, nem is álmodtunk. Aztán
mégis lett Gyulán Erdélyi Hét, Kisvárdán pedig egy komplett fesztivált kaptunk versenyprogrammal, melyre ugyan a folyamatosan változó helyzet okán nem tudott eljönni minden meghívott előadás, a Magyar Színházak XXXII. Kisvárdai Fesztiváljának igazgatója, Nyakó Béla és a válogató, művészeti tanácsadó Balogh Tibor mindent megtett azért, hogy kisebb változtatásokkal ugyan, de minden este megkapjuk a napi színházadagot.
Nem is akármilyet. Kemény témák kerültek terítékre néha humorral, groteszk megvilágításban, máskor tragikumba hajló, fájdalmas hangnemben. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Gusztáv a hibás mindenért című, mozgásos, hangos, zajos, karikaturisztikus előadásában humorbonbonpapírba csomagolva ugyan, de az arcunkba kaptuk, hogy mindannyiunkban ott van egy kis Gusztáv, a Jankovics–Dargay–Nepp hármas megalkuvó, szervilis, a körülötte történő szörnyűségekre vak, olykor a besúgásig vetemedő, ritkás hajú rajzfilmfigurája, aki még akkor se veszi észre, hogy kitört a forradalom, amikor vér csöppen a levesébe. Az ihletet adó karakter hatvanas, hetvenes évekbe kacsintgató történetein keresztül a fogyasztói társadalom nyomásáról, az idegtépő bürokráciáról vagy épp a haldokló egészségügyről nagyon mai üzenetet közvetít a bravúros és döbbenetesen sokoldalú Szorcsik Kriszta, Búbos Dávid, Kucsov Borisz, Mészáros Gábor és Mikes Imre Elek, Kokan Mladenovic rendezésében.
Éppúgy, ahogyan a marosvásárhelyi Spectrum Színház Függöny című produkciója, amely Ceausescu rémuralmának következményeit mutatja meg egy vidéki tanítónő szemszögéből, aki annyira nem akar megalkudni, hogy végül egy elmegyógyintézetben találja magát, és a végső harca az, hogy rájöjjön, ki is ő valójában és hogyan folytathatja szükségszerű rabszolgaéletét ugyanabban a rémálomvilágban, ahonnan felejtése kimenekítette. Kincses Elemér darabjában – a szerző rendezésében – Czikó Juliánna először éppannyira nehezen találja a helyét a színpadon, mint az általa játszott tanítónő az intézetben, de aztán szerepéhez hasonlóan kitisztul a kép, szépen hozza az egyre nyíló elméjű nőt, miközben vissza-visszatér az emlékek nélküli ismeretlenbe. Kiváló partnere lelki utazásában a több szerepben is izgalmasan megjelenő Szász Anna, Márton Emőke-Katinka és Ruszuly Ervin. És bár az erdélyi rémtörténetek és az azzal párhuzamosan Magyarországon folyó események már a múlt homályába vesznek, a déjá vu érzés nem a véletlen műve.
Emlékezetes volt még Gál Tamás és Horváth Zsuzsa elérzékenyítően megejtő kettőse Peer Gynt és Aase szerepében a soproni Petőfi Színház és a
Csallóközi Csavar Színház közös produkciójában, mint ahogyan az Újvidéki Művészeti Akadémia színésznövendékei is okoztak izgalmakat Lénárd Róbert görög drámákat megújító „géntragédiájában”, ahol nem menekült Ikarosz, Ariadné, de még Thészeusz is rendesen megszívta a saját maga által okozott kavarodásban. De talán Farkas Ibolya okozta a fesztivál legemlékezetesebb és leginkább fájóan szép pillanatait a Római karnevál – a Soproni Petőfi Színház, a Zentai Magyar Kamaraszínház és a marosvásárhelyi Spectrum Színház közös produkciója – Margitjaként, melyért a Szakmai Zsűri Színészi Nagydíját is kiérdemelte. Ő azt mutatta meg, milyen, ha egy érett színésznőt elfelednek, és milyen, ha egy szerep valóban a halálból hozza vissza a reményt, hogy aztán minden összetörjön végleg. Hogy még magasabbról zuhanjon a mélybe, mint ahonnan eredetileg ugrani akart. Volt ebben valami általános, nagy fájdalom, hogy még ha azt hisszük, van remény, akkor sem érdemes hinni benne.
Én azért hiszem, hogy lesz jövőre is fesztivál, lesz még színház, lesz még képzés, és ha a régi rend hiú ábránd is csupán, végül mégiscsak győz a nyitott, érthető és értő párbeszéd, mert az elmúlt hónapokban mindannyiunknak volt alkalma megérezni, milyen színház nélkül élni. És mindig akkor jövünk rá, mi az igazán fontos, ha csak egy hosszú pillanatra is, de elveszítjük.
mégis lett Gyulán Erdélyi Hét, Kisvárdán pedig egy komplett fesztivált kaptunk versenyprogrammal, melyre ugyan a folyamatosan változó helyzet okán nem tudott eljönni minden meghívott előadás, a Magyar Színházak XXXII. Kisvárdai Fesztiváljának igazgatója, Nyakó Béla és a válogató, művészeti tanácsadó Balogh Tibor mindent megtett azért, hogy kisebb változtatásokkal ugyan, de minden este megkapjuk a napi színházadagot.
Nem is akármilyet. Kemény témák kerültek terítékre néha humorral, groteszk megvilágításban, máskor tragikumba hajló, fájdalmas hangnemben. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Gusztáv a hibás mindenért című, mozgásos, hangos, zajos, karikaturisztikus előadásában humorbonbonpapírba csomagolva ugyan, de az arcunkba kaptuk, hogy mindannyiunkban ott van egy kis Gusztáv, a Jankovics–Dargay–Nepp hármas megalkuvó, szervilis, a körülötte történő szörnyűségekre vak, olykor a besúgásig vetemedő, ritkás hajú rajzfilmfigurája, aki még akkor se veszi észre, hogy kitört a forradalom, amikor vér csöppen a levesébe. Az ihletet adó karakter hatvanas, hetvenes évekbe kacsintgató történetein keresztül a fogyasztói társadalom nyomásáról, az idegtépő bürokráciáról vagy épp a haldokló egészségügyről nagyon mai üzenetet közvetít a bravúros és döbbenetesen sokoldalú Szorcsik Kriszta, Búbos Dávid, Kucsov Borisz, Mészáros Gábor és Mikes Imre Elek, Kokan Mladenovic rendezésében.
Éppúgy, ahogyan a marosvásárhelyi Spectrum Színház Függöny című produkciója, amely Ceausescu rémuralmának következményeit mutatja meg egy vidéki tanítónő szemszögéből, aki annyira nem akar megalkudni, hogy végül egy elmegyógyintézetben találja magát, és a végső harca az, hogy rájöjjön, ki is ő valójában és hogyan folytathatja szükségszerű rabszolgaéletét ugyanabban a rémálomvilágban, ahonnan felejtése kimenekítette. Kincses Elemér darabjában – a szerző rendezésében – Czikó Juliánna először éppannyira nehezen találja a helyét a színpadon, mint az általa játszott tanítónő az intézetben, de aztán szerepéhez hasonlóan kitisztul a kép, szépen hozza az egyre nyíló elméjű nőt, miközben vissza-visszatér az emlékek nélküli ismeretlenbe. Kiváló partnere lelki utazásában a több szerepben is izgalmasan megjelenő Szász Anna, Márton Emőke-Katinka és Ruszuly Ervin. És bár az erdélyi rémtörténetek és az azzal párhuzamosan Magyarországon folyó események már a múlt homályába vesznek, a déjá vu érzés nem a véletlen műve.
Emlékezetes volt még Gál Tamás és Horváth Zsuzsa elérzékenyítően megejtő kettőse Peer Gynt és Aase szerepében a soproni Petőfi Színház és a
Csallóközi Csavar Színház közös produkciójában, mint ahogyan az Újvidéki Művészeti Akadémia színésznövendékei is okoztak izgalmakat Lénárd Róbert görög drámákat megújító „géntragédiájában”, ahol nem menekült Ikarosz, Ariadné, de még Thészeusz is rendesen megszívta a saját maga által okozott kavarodásban. De talán Farkas Ibolya okozta a fesztivál legemlékezetesebb és leginkább fájóan szép pillanatait a Római karnevál – a Soproni Petőfi Színház, a Zentai Magyar Kamaraszínház és a marosvásárhelyi Spectrum Színház közös produkciója – Margitjaként, melyért a Szakmai Zsűri Színészi Nagydíját is kiérdemelte. Ő azt mutatta meg, milyen, ha egy érett színésznőt elfelednek, és milyen, ha egy szerep valóban a halálból hozza vissza a reményt, hogy aztán minden összetörjön végleg. Hogy még magasabbról zuhanjon a mélybe, mint ahonnan eredetileg ugrani akart. Volt ebben valami általános, nagy fájdalom, hogy még ha azt hisszük, van remény, akkor sem érdemes hinni benne. Én azért hiszem, hogy lesz jövőre is fesztivál, lesz még színház, lesz még képzés, és ha a régi rend hiú ábránd is csupán, végül mégiscsak győz a nyitott, érthető és értő párbeszéd, mert az elmúlt hónapokban mindannyiunknak volt alkalma megérezni, milyen színház nélkül élni. És mindig akkor jövünk rá, mi az igazán fontos, ha csak egy hosszú pillanatra is, de elveszítjük.