2020. október 05. / Pavlovics Ágota
Zsuráfszkyné Vincze Zsuzsa a Magyar Nemzeti Táncegyüttes szakmai vezetője, akinek a nemzeti kultúra területén végzett kiemelkedő művészi munkáját Magyarország Érdemes Művésze díjjal ismerték el márciusban, ám a járvány miatt sokakkal együtt nem tudta átvenni.
A Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével kitüntetett, Harangozó Gyula-díjas táncművész, aki dramaturgként, forgatókönyvíróként, jelmeztervezőként is részt vesz az alkotói folyamatokban, a kezdetekről, a hőskorról, együttese előadásairól, terveikről a rangos díj augusztusi átvétele után őszinte örömünkre az őt olyannyira jellemző szenvedéllyel beszélt lapunknak.
Szívből gratulálok a Magyarország Érdemes Művésze díjhoz, arra kérem, fogalmazza meg, mit jelent az ön számára a tánc, azon belül is a néptánc?
Zs. V. Zs.: A tánc az életem. Pécsi lány vagyok, és már gyerekként a néptánc bűvöletében éltem. Általános iskolásként kezdtem el táncolni, előtte és közben balettra jártam. Akkoriban még a régi iskola szerint dolgoztak az együttesek, de nálunk szerencsére a Molnár-technika állt a középpontban. Ez sokkal többet adott, mint a betanított koreográfiák, amiket eltáncoltunk. Tizennégy éves lehettem, amikor eljött hozzánk Pécsre Timár Sándor, és megismertetett minket egy egészen másfajta szemlélettel. Kivitt minket a városból vidékre, ahol a magyar mellett megismerkedtünk a környéken élő németek és délszlávok táncaival. Később az ELTE magyar nyelv és irodalom – néprajz szakára jártam, közben a Bartókban, Timár Sándor együttesében táncoltam.
Mi mindent tanult Timár Sándortól? Ki mindenki volt még jelentős hatással a pályájára?
Zs. V. Zs.: Tímár Sándor megtanított bennünket arra, hogy a táncot szeretni kell, hogy a tánc improvizáció, hogy mindenki megteremtheti a saját maga táncát. Az ő neve elválaszthatatlan a táncházmozgalomtól. Annak idején sok táncot filmeztünk, gyűjtöttünk itthon és Erdélyben, amely anyagot átadtuk dr. Martin Györgynek, aki a magyar néptánckutatás szellemi atyja volt, egyetemi tanárom, mesteremnek tekintem. Fontosnak tartom megemlíteni dr. Andrásfalvy Bertalant, Kallós Zoltánt, akiknek rengeteget köszönhetünk, és nem utolsósorban férjemet, Zsuráfszky Zoltán Kossuth-díjas koreográfust, aki nemcsak az alkotótársam, de akitől nagyon sokat tanultam a több évtizedes közös munkánk során.
Járatlan utakra léptek, amikor kortársaikkal megalapították a táncházmozgalmat, később pedig jelentős szerepük volt abban, hogy az autentikus táncokat bemutató táncszínház gyökeret vert.
Zs. V. Zs.: A táncházmozgalom csodálatos időszaka volt az életemnek. Ekkor tanulták meg velünk együtt nagyon sokan, hogy izgalmas, „nemes” dolog a paraszti kultúra. Bekerült a néptánc a művelődési házakba egy kulturált szórakozási formaként. Ezzel együtt járt a népzene szeretete is, rongyosra hallgattuk a gyűjtött zenéket, dalokat. Ma a Magyar Nemzeti Táncegyüttesben azon dolgozunk, hogy a Kárpát-medence páratlanul gazdag táncanyagát méltó művészi színvonalon tárjuk a közönség elé a táncjátékainkban, tematikus előadásainkon.
Önt a tánc mellett az alkotás teljes folyamata is beszippantotta, részt vesz a táncanyagok megtanításában, ahogy a jelmezek összeállításában is, darabot ír, dramaturg, azt gondolom, nemigen ismer lehetetlent. Például hogy kerül egy műanyag virágcserép egy pompás női fejdísz alá? Honnan a lelemény?
Zs. V. Zs.: Az alkotás minden része érdekel, és amióta a gyerekeink felnőttek, még több időm van, hogy szélesebb horizonton gondolkozzak, új dolgokba fogjak. Egy új műsor forgatókönyvének megírása vagy egy új koreográfia elkészítése éppúgy érdekel, mint csodálatos viseletkultúránk bemutatása a nézőknek. A munkánk nagyon összetett, messze nem csak abból áll, hogy anyanyelvi szinten ismerjük az egyes tájegységek táncait. Táncjátékainkban, színházi műsorainkban a táncosoknak gyakran énekes és prózai feladatokat is el kell látniuk. Sőt! Egy profi táncosnak a „gyorsöltözés” is – bármilyen vicces – fontos feladata. Innen a lelemény, amit inkább a szükség hozott: egy múzeumi minta alapján matyó kontyfogót rekonstruáltattam műanyag virágcserépre, hogy gyorsan fel tudják tenni a lányok a „kontyukat”, amikor pillanatok alatt kell tetőtől talpig átöltözniük egyik viseletből a másikba. Ez is a munkánk része, csak ezeket a részleteket nem ismerik a nézők.
Nem vállalkozhatunk rá, hogy felsoroljuk mindazt, amit alkotótársával, Zsuráfszky Zoltánnal színpadra állítottak, de emeljünk ki néhányat.
Zs. V. Zs.: Az első mesedarabom a Csipkerózsika volt, aztán jött a többi mesedarab, a szokásműsorok; Téli tánc,Táncoló tavasz… Ezekben a táncosoknak szöveget is írtam a koreográfiák mellé. Megszületett a Dózsa, a Drakula, A Tenkes kapitánya, a Kiegyezés, a Betyárvilág, a Körhinta. Az utóbbira nagyon büszke vagyok, mert a Körhinta forgatókönyvemet Vidnyánszky Attila is jónak találta, és színpadra állította, a darab ma is műsoron van a Nemzeti Színházban. Csakúgy, mint a Csíksomlyói passió, amelynek néprajzi szakértője és táncdramaturgja vagyok, s amely előadás nemcsak a szívemet, de a lelkemet is jóérzéssel tölti el, és erősíti a hitemet.
Milyen tervek várnak megvalósításra a Magyar Nemzeti Táncegyüttes műhelyében?
Zs. V. Zs.: Nem panaszkodunk, de fáj a szívünk azokért az előadásainkért, amelyeket a járvány miatt lemondtak, mint például ma az Eszékre tervezett műsort. Mi, táncosok tudunk ugyan a próbateremben gyakorolni, de „robbanni” csak a színpadon tudunk. Persze azért folyamatosan dolgozunk, gyakorlunk. Új műsorra is készülünk: decemberben szeretnénk férjemmel bemutatni közös alkotói estünket, amelyben mindkettőnk legkedvesebb koreográfiáiból válogatunk. A szerelem, a család, a gyerekek nélkülözhetetlen elemei az életünknek, ezt elmondjuk mindig a fiatal táncosainknak is; a tánc és a házasság, a család nem kizárja, hanem erősíti egymást.
A Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével kitüntetett, Harangozó Gyula-díjas táncművész, aki dramaturgként, forgatókönyvíróként, jelmeztervezőként is részt vesz az alkotói folyamatokban, a kezdetekről, a hőskorról, együttese előadásairól, terveikről a rangos díj augusztusi átvétele után őszinte örömünkre az őt olyannyira jellemző szenvedéllyel beszélt lapunknak.
Szívből gratulálok a Magyarország Érdemes Művésze díjhoz, arra kérem, fogalmazza meg, mit jelent az ön számára a tánc, azon belül is a néptánc?
Zs. V. Zs.: A tánc az életem. Pécsi lány vagyok, és már gyerekként a néptánc bűvöletében éltem. Általános iskolásként kezdtem el táncolni, előtte és közben balettra jártam. Akkoriban még a régi iskola szerint dolgoztak az együttesek, de nálunk szerencsére a Molnár-technika állt a középpontban. Ez sokkal többet adott, mint a betanított koreográfiák, amiket eltáncoltunk. Tizennégy éves lehettem, amikor eljött hozzánk Pécsre Timár Sándor, és megismertetett minket egy egészen másfajta szemlélettel. Kivitt minket a városból vidékre, ahol a magyar mellett megismerkedtünk a környéken élő németek és délszlávok táncaival. Később az ELTE magyar nyelv és irodalom – néprajz szakára jártam, közben a Bartókban, Timár Sándor együttesében táncoltam.
Mi mindent tanult Timár Sándortól? Ki mindenki volt még jelentős hatással a pályájára?
Zs. V. Zs.: Tímár Sándor megtanított bennünket arra, hogy a táncot szeretni kell, hogy a tánc improvizáció, hogy mindenki megteremtheti a saját maga táncát. Az ő neve elválaszthatatlan a táncházmozgalomtól. Annak idején sok táncot filmeztünk, gyűjtöttünk itthon és Erdélyben, amely anyagot átadtuk dr. Martin Györgynek, aki a magyar néptánckutatás szellemi atyja volt, egyetemi tanárom, mesteremnek tekintem. Fontosnak tartom megemlíteni dr. Andrásfalvy Bertalant, Kallós Zoltánt, akiknek rengeteget köszönhetünk, és nem utolsósorban férjemet, Zsuráfszky Zoltán Kossuth-díjas koreográfust, aki nemcsak az alkotótársam, de akitől nagyon sokat tanultam a több évtizedes közös munkánk során.
Járatlan utakra léptek, amikor kortársaikkal megalapították a táncházmozgalmat, később pedig jelentős szerepük volt abban, hogy az autentikus táncokat bemutató táncszínház gyökeret vert.
Zs. V. Zs.: A táncházmozgalom csodálatos időszaka volt az életemnek. Ekkor tanulták meg velünk együtt nagyon sokan, hogy izgalmas, „nemes” dolog a paraszti kultúra. Bekerült a néptánc a művelődési házakba egy kulturált szórakozási formaként. Ezzel együtt járt a népzene szeretete is, rongyosra hallgattuk a gyűjtött zenéket, dalokat. Ma a Magyar Nemzeti Táncegyüttesben azon dolgozunk, hogy a Kárpát-medence páratlanul gazdag táncanyagát méltó művészi színvonalon tárjuk a közönség elé a táncjátékainkban, tematikus előadásainkon.
Önt a tánc mellett az alkotás teljes folyamata is beszippantotta, részt vesz a táncanyagok megtanításában, ahogy a jelmezek összeállításában is, darabot ír, dramaturg, azt gondolom, nemigen ismer lehetetlent. Például hogy kerül egy műanyag virágcserép egy pompás női fejdísz alá? Honnan a lelemény?
Zs. V. Zs.: Az alkotás minden része érdekel, és amióta a gyerekeink felnőttek, még több időm van, hogy szélesebb horizonton gondolkozzak, új dolgokba fogjak. Egy új műsor forgatókönyvének megírása vagy egy új koreográfia elkészítése éppúgy érdekel, mint csodálatos viseletkultúránk bemutatása a nézőknek. A munkánk nagyon összetett, messze nem csak abból áll, hogy anyanyelvi szinten ismerjük az egyes tájegységek táncait. Táncjátékainkban, színházi műsorainkban a táncosoknak gyakran énekes és prózai feladatokat is el kell látniuk. Sőt! Egy profi táncosnak a „gyorsöltözés” is – bármilyen vicces – fontos feladata. Innen a lelemény, amit inkább a szükség hozott: egy múzeumi minta alapján matyó kontyfogót rekonstruáltattam műanyag virágcserépre, hogy gyorsan fel tudják tenni a lányok a „kontyukat”, amikor pillanatok alatt kell tetőtől talpig átöltözniük egyik viseletből a másikba. Ez is a munkánk része, csak ezeket a részleteket nem ismerik a nézők.
Nem vállalkozhatunk rá, hogy felsoroljuk mindazt, amit alkotótársával, Zsuráfszky Zoltánnal színpadra állítottak, de emeljünk ki néhányat.
Zs. V. Zs.: Az első mesedarabom a Csipkerózsika volt, aztán jött a többi mesedarab, a szokásműsorok; Téli tánc,Táncoló tavasz… Ezekben a táncosoknak szöveget is írtam a koreográfiák mellé. Megszületett a Dózsa, a Drakula, A Tenkes kapitánya, a Kiegyezés, a Betyárvilág, a Körhinta. Az utóbbira nagyon büszke vagyok, mert a Körhinta forgatókönyvemet Vidnyánszky Attila is jónak találta, és színpadra állította, a darab ma is műsoron van a Nemzeti Színházban. Csakúgy, mint a Csíksomlyói passió, amelynek néprajzi szakértője és táncdramaturgja vagyok, s amely előadás nemcsak a szívemet, de a lelkemet is jóérzéssel tölti el, és erősíti a hitemet.
Milyen tervek várnak megvalósításra a Magyar Nemzeti Táncegyüttes műhelyében?
Zs. V. Zs.: Nem panaszkodunk, de fáj a szívünk azokért az előadásainkért, amelyeket a járvány miatt lemondtak, mint például ma az Eszékre tervezett műsort. Mi, táncosok tudunk ugyan a próbateremben gyakorolni, de „robbanni” csak a színpadon tudunk. Persze azért folyamatosan dolgozunk, gyakorlunk. Új műsorra is készülünk: decemberben szeretnénk férjemmel bemutatni közös alkotói estünket, amelyben mindkettőnk legkedvesebb koreográfiáiból válogatunk. A szerelem, a család, a gyerekek nélkülözhetetlen elemei az életünknek, ezt elmondjuk mindig a fiatal táncosainknak is; a tánc és a házasság, a család nem kizárja, hanem erősíti egymást.