2020. november 04. /
A Magyar Állami Népi Együttes ismét tágítja horizontját. Ezúttal nem csupán a társulat mozdulati és vokális készségeit domborítja ki, nem egy merész döntést hozva komoly prózai kihívások elé
állítja tagjait. Hogy ez az ötlet miként merült fel, honnan gyökerezik és hova fut ki, arra az előadás két alkotója, Kutszegi Csaba és Mihályi Gábor ad némi rálátást.
Mikor és hol, egyáltalán mi módon kapcsolódott össze Kutszegi Csaba és a Magyar Állami Népi Együttes (MÁNE) egymással?
K. Cs.: Nézője vagyok a MÁNE műsorainak már nagyon régóta. Nem rendszeresen, de nyomon követtem az együttest már akkor is, amikor Misit még személyesen nem ismertem. Először szerintem egy sajtóeseményen találkoztunk…
M. G.: Igen, egy kritikát írtál a MÁNE-ról, és tegyük hozzá, hogy szélesebb kontextusban tekintve nincs ez a szakma olyan sok kritikussal megáldva, aki többé-kevésbé a néptáncot is meg tudja ítélni. A minőségét, a jelenben való elhelyezkedését, a szándékokat. Csabával már legalább tíz éve zsűrizünk együtt a zalai és a szolnoki fesztiválon, szándékosan húztam bele a műfajba, hogy információhoz jusson, de ne csak nézőként, hanem lássa, hallgassa a mi kritikai megjegyzéseinket is, értékeléseinket, és aztán tegye ő is hozzá a sajátját.
K. Cs.: Kétségtelen, hogy tanulni jártam le a fesztiválokra, és ezt kicsit sem szégyelltem. De ez nem azt jelenti, hogy értek a néptánchoz, mert még változatlanul nem értek hozzá. Azt gondolom, hogy nagyon hasznos, ha valaki kívülről lát rá dolgokra, nem csak „belterjes” szemmel. Én a néptáncban így „vagyok benne” a mai napig. Ahhoz, hogy az ember megismerje azt a rengeteg tudást, ami szükséges ahhoz, hogy átlássa a folklórkincset, hosszú évek kellenek.
Tamási Áron Énekes madár című művét választottátok alapjául a műnek. Miért ebből táplálkoztatok?
K. Cs.: Gyakorlati szempontokat is mérlegeltünk. Azt a darabot kellett megtalálnom, amelyikből mai színházat lehet csinálni úgy, hogy a verbális részét magabiztosan magukévá tudják tenni a táncosok. A „székely népi játék” műfaj-meghatározás rögtön kínálta magát, de azonnal arra is gondoltam, hogy nem szabad majd „székelyeskedni” meg „népieskedni”, hanem csak azt kell „kihasználni”, hogy ebben a közegben eleve otthonosan érzik magukat a néptáncosok. Az is oka volt a választásnak, hogy ezt a darabot többféleképpen lehet értelmezni, megrendezni, ahogy ezt teszik is sokan. Mi a szövegnek csak a vázát tartottuk meg, igyekeztünk a fontos Tamási Áron-motívumokat benne hagyni, de ezeket is nagyon átértelmeztük, átváltoztattuk. A sikerhez természetesen elengedhetetlen az, hogy a táncosok ambícióval és jó értelemben vett becsvággyal, nyílt harapással álljanak a feladathoz, és nagyon szeressék a prózai részeket is. Ezen az első, fontos lépésen már túl vagyunk.
Színház, kortárs darab, néptánc, székely népi játék. Mi most ebben a formájában a Magyar Állami Népi Együttes Idesereglik, ami tovatűnt című darabja?
M. G.: Ez mind! Ennek valami olyan unikális együttese, ami formabontó és azt gondolom, hogy a színpadi néptánctörténetben első és példaértékű. Feltételezem, hogy hatásában még akár túlmutat a darab az önmaga hatásán. Akár még példaként is állhat hasonló társulatok előtt, hogy itt van, tessék, ennyire hatalmas a mi tradicionális kultúránk, ilyen szerteágazóak a hozzákapcsolódó pontok a környező művészi, kulturális világban mind térben és időben. Ám ebből lehet hozni egy olyat, ami megőrzi mindazt, ami a múltból megőrzendő, és azt úgy teszi a közönség elé, hogy a néző akár fel is ülhetne a táncosok közé, és maga is hozzászólhatna.
K. Cs.: Hogy mi ez? Röviden meg tudom válaszolni: SZÍNHÁZ!
állítja tagjait. Hogy ez az ötlet miként merült fel, honnan gyökerezik és hova fut ki, arra az előadás két alkotója, Kutszegi Csaba és Mihályi Gábor ad némi rálátást.
Mikor és hol, egyáltalán mi módon kapcsolódott össze Kutszegi Csaba és a Magyar Állami Népi Együttes (MÁNE) egymással?
K. Cs.: Nézője vagyok a MÁNE műsorainak már nagyon régóta. Nem rendszeresen, de nyomon követtem az együttest már akkor is, amikor Misit még személyesen nem ismertem. Először szerintem egy sajtóeseményen találkoztunk…
M. G.: Igen, egy kritikát írtál a MÁNE-ról, és tegyük hozzá, hogy szélesebb kontextusban tekintve nincs ez a szakma olyan sok kritikussal megáldva, aki többé-kevésbé a néptáncot is meg tudja ítélni. A minőségét, a jelenben való elhelyezkedését, a szándékokat. Csabával már legalább tíz éve zsűrizünk együtt a zalai és a szolnoki fesztiválon, szándékosan húztam bele a műfajba, hogy információhoz jusson, de ne csak nézőként, hanem lássa, hallgassa a mi kritikai megjegyzéseinket is, értékeléseinket, és aztán tegye ő is hozzá a sajátját.
K. Cs.: Kétségtelen, hogy tanulni jártam le a fesztiválokra, és ezt kicsit sem szégyelltem. De ez nem azt jelenti, hogy értek a néptánchoz, mert még változatlanul nem értek hozzá. Azt gondolom, hogy nagyon hasznos, ha valaki kívülről lát rá dolgokra, nem csak „belterjes” szemmel. Én a néptáncban így „vagyok benne” a mai napig. Ahhoz, hogy az ember megismerje azt a rengeteg tudást, ami szükséges ahhoz, hogy átlássa a folklórkincset, hosszú évek kellenek.
Tamási Áron Énekes madár című művét választottátok alapjául a műnek. Miért ebből táplálkoztatok?
K. Cs.: Gyakorlati szempontokat is mérlegeltünk. Azt a darabot kellett megtalálnom, amelyikből mai színházat lehet csinálni úgy, hogy a verbális részét magabiztosan magukévá tudják tenni a táncosok. A „székely népi játék” műfaj-meghatározás rögtön kínálta magát, de azonnal arra is gondoltam, hogy nem szabad majd „székelyeskedni” meg „népieskedni”, hanem csak azt kell „kihasználni”, hogy ebben a közegben eleve otthonosan érzik magukat a néptáncosok. Az is oka volt a választásnak, hogy ezt a darabot többféleképpen lehet értelmezni, megrendezni, ahogy ezt teszik is sokan. Mi a szövegnek csak a vázát tartottuk meg, igyekeztünk a fontos Tamási Áron-motívumokat benne hagyni, de ezeket is nagyon átértelmeztük, átváltoztattuk. A sikerhez természetesen elengedhetetlen az, hogy a táncosok ambícióval és jó értelemben vett becsvággyal, nyílt harapással álljanak a feladathoz, és nagyon szeressék a prózai részeket is. Ezen az első, fontos lépésen már túl vagyunk.
Színház, kortárs darab, néptánc, székely népi játék. Mi most ebben a formájában a Magyar Állami Népi Együttes Idesereglik, ami tovatűnt című darabja?
M. G.: Ez mind! Ennek valami olyan unikális együttese, ami formabontó és azt gondolom, hogy a színpadi néptánctörténetben első és példaértékű. Feltételezem, hogy hatásában még akár túlmutat a darab az önmaga hatásán. Akár még példaként is állhat hasonló társulatok előtt, hogy itt van, tessék, ennyire hatalmas a mi tradicionális kultúránk, ilyen szerteágazóak a hozzákapcsolódó pontok a környező művészi, kulturális világban mind térben és időben. Ám ebből lehet hozni egy olyat, ami megőrzi mindazt, ami a múltból megőrzendő, és azt úgy teszi a közönség elé, hogy a néző akár fel is ülhetne a táncosok közé, és maga is hozzászólhatna.
K. Cs.: Hogy mi ez? Röviden meg tudom válaszolni: SZÍNHÁZ!