2020. december 07. /
Nemrég jelent meg Bérczes László új beszélgetőkönyve, melyet Mucsi Zoltánnal készített. Méltó folytatása ez a nagy sikerű Cseh Tamás- és Törőcsik Mari-könyveknek. Az ország „Kapája” most nem csak vicceseket mond – inkább
egy véletlenek által is meghatározott, mégis egyértelmű és magától értetődő életút bontakozik ki a beszélgetésekből. Mindennek így kellett történnie, mondja utólag az ember, miközben minden másként is történhetett volna. Mert miért megy egy abonyi gyerek Pestre szakmunkásképzőbe? Aztán géplakatosként miért lesz belőle színész, amikor az égvilágon semmi köze nincs a színházhoz?! És ez az abonyi segédszínész miért pont egy ismeretlen tiszanánai angoltanár kezébe nyomja a Mulatságot egy utcasarkon?! Ki érti ezt?
Részletek a könyvből:
Jövök egy faluból, ahol nincs többezer kötetes könyvtár, jövök egy családból, ahol a bádogos apa és a téglagyári munkásnő anya sem könyvekre gyűjt, az érettségit estin szerzem meg, műveletlen vagyok, még lakatosnak se, postásnak se jó. És akkor bekerülök egy színházba úgy, hogy felolvasás helyett csak mekegek, éneklésnél tátogok, táncnál meg se mozdulok. Körülöttem minden ugyanazt üvölti: „Nem!” Ezért a legfontosabb szó, amit az én negyvenéves színházi pályafutásom kapcsán ki kell mondjak, az a Hála. A hála, ami megilleti azt a sok-sok embert, akik a tátogás és mekegés ellenére jól szóltak hozzám. (…)
Jófelé sodort a szél. Ezeket a szavakat találtam ki arra, amivel egy életút hiányzó láncszemeit pótolni tudom. Titoknak is mondjuk, amikor nem leljük az ok-okozati magyarázatot. Mondhatom azt is: a sors. Előbbre vagyunk? Egy emberi élet olyan mozaik, amit utólag nem tudsz összerakni, mert már sok-sok elem hiányzik. Egy ilyen beszélgetőkönyvvel ezeket a hiányzó mozaikdarabkákat, láncszemeket próbáljuk megtalálni. Nem fog menni. De örömmel veszek részt a keresésben, mert egy-egy pillanat mégiscsak megadja a rátalálás örömét. A magam öröme ez, de a tied is, sőt akár az olvasóé, ha rátalál a saját életpillanatára. De a titok ott marad. Ezért fogalmazok így: a szél jófelé sodort. A sors. A szerencse. A véletlen.
egy véletlenek által is meghatározott, mégis egyértelmű és magától értetődő életút bontakozik ki a beszélgetésekből. Mindennek így kellett történnie, mondja utólag az ember, miközben minden másként is történhetett volna. Mert miért megy egy abonyi gyerek Pestre szakmunkásképzőbe? Aztán géplakatosként miért lesz belőle színész, amikor az égvilágon semmi köze nincs a színházhoz?! És ez az abonyi segédszínész miért pont egy ismeretlen tiszanánai angoltanár kezébe nyomja a Mulatságot egy utcasarkon?! Ki érti ezt?
Részletek a könyvből:
Jövök egy faluból, ahol nincs többezer kötetes könyvtár, jövök egy családból, ahol a bádogos apa és a téglagyári munkásnő anya sem könyvekre gyűjt, az érettségit estin szerzem meg, műveletlen vagyok, még lakatosnak se, postásnak se jó. És akkor bekerülök egy színházba úgy, hogy felolvasás helyett csak mekegek, éneklésnél tátogok, táncnál meg se mozdulok. Körülöttem minden ugyanazt üvölti: „Nem!” Ezért a legfontosabb szó, amit az én negyvenéves színházi pályafutásom kapcsán ki kell mondjak, az a Hála. A hála, ami megilleti azt a sok-sok embert, akik a tátogás és mekegés ellenére jól szóltak hozzám. (…)
Jófelé sodort a szél. Ezeket a szavakat találtam ki arra, amivel egy életút hiányzó láncszemeit pótolni tudom. Titoknak is mondjuk, amikor nem leljük az ok-okozati magyarázatot. Mondhatom azt is: a sors. Előbbre vagyunk? Egy emberi élet olyan mozaik, amit utólag nem tudsz összerakni, mert már sok-sok elem hiányzik. Egy ilyen beszélgetőkönyvvel ezeket a hiányzó mozaikdarabkákat, láncszemeket próbáljuk megtalálni. Nem fog menni. De örömmel veszek részt a keresésben, mert egy-egy pillanat mégiscsak megadja a rátalálás örömét. A magam öröme ez, de a tied is, sőt akár az olvasóé, ha rátalál a saját életpillanatára. De a titok ott marad. Ezért fogalmazok így: a szél jófelé sodort. A sors. A szerencse. A véletlen.