2020. december 30. / Pavlovics Ágota
Molnár Bence színművész a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház tagjaként indult a pályán, de játszott egy független társulatban is Kolozsváron. Idén nyár óta a Váci Dunakanyar Színház művészeti vezetője. A kolozsvári színművészeti egyetemen töltött éveiről, mestereiről,
színészként szerzett tapasztalatairól és a Váci Dunakanyar Színházzal kapcsolatos gondolatairól az ambiciózus és határozott Molnár Bencével beszélgettünk.
Milyen meghatározó állomásokon keresztül érkezett a Váci Dunakanyar Színház művészeti vezetői posztjára?
M. B.: A fóti Waldorf Iskolába jártam, érettségi után Kolozsváron folytattam a tanulást. Szerencsém volt, mert az egyetemen a kiváló Bíró József osztályába kerültem. Ugyanekkor játszottam a Váróterem Projektben, ami az egyetlen magyar nyelvű független társulat Romániában. 2014-ben szerződtem Temesvárra, a Csiky Gergely Állami Magyar Színházba, ahol öt évet töltöttem. Tízéves erdélyi kitérő után jöttem vissza, és költöztem haza Sződligetre. Rá pár hónapra a Váci Dunakanyar Színház előző vezetése felmondott, új csapat verbuválódott, én pedig színésznek jelentkeztem, és ebből lett később a művészeti vezetői felkérés.
Hogy esett a választása a nagy történelmi és kulturális múlttal rendelkező Kolozsvárra?
M. B.: Érettségi után Budapesten a Színművészeti Egyetemre jelentkeztem, de nem vettek fel. Alapelvem, hogy nem erőltetek semmit, mindig azt figyelem, merre nyílnak az ajtók, úgyhogy azt mondtam, ez egy jel, akkor máshol fogok magyar nyelven tanulni. Marosvásárhelyről sokat hallottam, de örülök, hogy végül Kolozsvárt választottam. Az egyetem szakmailag és emberileg is megnyitott, egészen más, sokkal tágabb látásmódot adott. Kolozsvár pezsgő város, ahol 120 ezer egyetemista tanul, izgalmas közeg. Aztán jött öt év társulati tagság. Azért jöttem haza, mert váltani akartam, azt tapasztaltam, hogy a kőszínházi rendszerben dolgozó színészek szakmailag ki vannak szolgáltatva. A munka sokszor gyárszerűen megy, nincs elég idő, a rendszer nem mindig ad annyit, amennyit a próbafolyamat megkíván. Nem fejlődtem úgy, ahogy szerettem volna. Volt egy előadástervem, azt gondoltam, ha úgy sikerül létrehoznom, ahogy szeretném, meg fognak nyílni előttem a lehetőségek.
Kik voltak a mesterei?
M. B.: Az osztályfőnököm, a már említett Bíró József mellett Bodolay Géza, Hatházi András, Bodó A. Ottó, Tompa Andrea. Tompa Andrea meghatározó tanár volt számomra, mert konkrét példákkal, előadásokkal mutatta meg, hogy nem csak egyféleképpen lehet jó színházat csinálni. Aztán Temesváron már együtt dolgozhattam olyan nagy rendezőkkel is, mint Silviu Purcarete, Radu Afrim és Kokan Mladenovic.
Hogy foglalná össze mindazt, amit a színházról gondol?
M. B.: A legkönnyebben színházi előadásokkal tudnám elmondani, ám ha kellene mondanom 10 meghatározó előadást, 8 biztosan határon túli lenne. Nem tudom, miért van így, próbálok válaszokat találni rá. Megpróbálok két dolgot kiemelni, ami számomra fontos. Az egyik a hiteles színészi jelenlét. Amikor a színészek megadják az idejét, hogy az adott gesztus vagy szöveg valóban megszülessen a pillanatban, és a partnerek valóban hassanak egymásra. A másik pedig a témaválasztás. Kell egy erős alkotói szándék, ha valamiről beszélni akarunk, ami nem lehet öncélú. Mondok egy példát. Régóta szerettem volna egy új egyéni előadást létrehozni, de folyton azt éreztem, hogy azon túl, hogy szeretném szakmailag megmutatni magam, nincs más alkotói mozgató erő, és úgy éreztem, ez így nem fog működni. Aztán kezembe akadt Astrid Lindgren Oroszlánszívű testvérek című könyve, melynek témája a halálhoz való viszony. Akkora hatással volt rám, hogy nem volt kérdés, hogy ezzel „valamit kezdenem kell”. Tragikus, hogy kutatások szerint az öregek otthonában élők csak a halál kapujában jönnek rá, munkával ment el az életük, és nem foglalkoztak eleget a szeretteikkel. Vajon fel lehet-e időben ismerni, és át lehet-e fogalmazni a prioritásokat? És hogyan lehet mindezt színházi nyelvbe ültetni? Ezek a kérdések sokkal fontosabbak voltak számomra, mint az önmegvalósítás, és így máris más energiák kezdtek el mozgatni a munkában, és hiszem, hogy ez a végeredményben is látszani fog.
Milyen előadásokkal kívánja megrajzolni a Váci Dunakanyar Színház új arcát?
M. B.: A színház ügyvezető igazgatójával, dr. Varga Katalinnal csapatmunkában vagyunk, azt valljuk, nem az a feladatunk, hogy a saját ízlésünket ráerőltessük a közönségre, hanem az, hogy a helyieket és a Dunakanyarban lakókat megszólítsuk. Érdekes helyzet, egyrészt meg akarunk felelni a közönség elvárásainak, másrészt ha például a nézők nagy része kikapcsolódni vágyik, rajtunk múlik, hogy milyen színvonalú szórakozást kínálunk nekik. Fokozottan figyelünk a fiatalokra, hogy a középiskolások meghatározó színházi élményeket kapjanak, mert az előadások hatással lehetnek gondolkodásmódjuk alakulására. Ízlésformáló előadásokban gondolkodunk, aktuális témákban. Hosszú távra tervezünk, a minőség és a tartalom képezik majd előadásaink alapját.
A színház 2020/21-es évadának mottója a találkozási pont, ami fővárosi, határon túli és vidéki városok előadásait jelenti Vácott. A járvány, ahogy sok más színház esetében, Önöknél is áthúzta a tervek egy részét, hogyan tovább?
M. B.: Nagyon remélem, hogy legkésőbb tavasztól újra lehet tervezni, a határon túli színházak előadásaiban pedig hosszú távon gondolkodom. A színház élő műfaj, így ha csökkentett nézőszámmal is, de minél előbb újra élő színházat kell csinálni. Nem változnak az eredeti terveim, csupán tolódnak.
Reméljük, belátható időn belül magunk mögött tudjuk a járvány legnehezebb időszakát, milyen előadásokkal kezdenek majd?
M. B.: Tapasztalataink szerint a közönség várja az új darabokat, úgyhogy – addig is, amíg nem nyithatunk ki – dolgozunk a saját előadások létrehozásán. Az egyik Szigligeti Ede Liliomfi című népszerű vígjátéka lesz, a másik Karinthy Ferenc jól ismert, egyfelvonásos színműve, a Dunakanyar.
színészként szerzett tapasztalatairól és a Váci Dunakanyar Színházzal kapcsolatos gondolatairól az ambiciózus és határozott Molnár Bencével beszélgettünk.
Milyen meghatározó állomásokon keresztül érkezett a Váci Dunakanyar Színház művészeti vezetői posztjára?
M. B.: A fóti Waldorf Iskolába jártam, érettségi után Kolozsváron folytattam a tanulást. Szerencsém volt, mert az egyetemen a kiváló Bíró József osztályába kerültem. Ugyanekkor játszottam a Váróterem Projektben, ami az egyetlen magyar nyelvű független társulat Romániában. 2014-ben szerződtem Temesvárra, a Csiky Gergely Állami Magyar Színházba, ahol öt évet töltöttem. Tízéves erdélyi kitérő után jöttem vissza, és költöztem haza Sződligetre. Rá pár hónapra a Váci Dunakanyar Színház előző vezetése felmondott, új csapat verbuválódott, én pedig színésznek jelentkeztem, és ebből lett később a művészeti vezetői felkérés.
Hogy esett a választása a nagy történelmi és kulturális múlttal rendelkező Kolozsvárra?
M. B.: Érettségi után Budapesten a Színművészeti Egyetemre jelentkeztem, de nem vettek fel. Alapelvem, hogy nem erőltetek semmit, mindig azt figyelem, merre nyílnak az ajtók, úgyhogy azt mondtam, ez egy jel, akkor máshol fogok magyar nyelven tanulni. Marosvásárhelyről sokat hallottam, de örülök, hogy végül Kolozsvárt választottam. Az egyetem szakmailag és emberileg is megnyitott, egészen más, sokkal tágabb látásmódot adott. Kolozsvár pezsgő város, ahol 120 ezer egyetemista tanul, izgalmas közeg. Aztán jött öt év társulati tagság. Azért jöttem haza, mert váltani akartam, azt tapasztaltam, hogy a kőszínházi rendszerben dolgozó színészek szakmailag ki vannak szolgáltatva. A munka sokszor gyárszerűen megy, nincs elég idő, a rendszer nem mindig ad annyit, amennyit a próbafolyamat megkíván. Nem fejlődtem úgy, ahogy szerettem volna. Volt egy előadástervem, azt gondoltam, ha úgy sikerül létrehoznom, ahogy szeretném, meg fognak nyílni előttem a lehetőségek.
Kik voltak a mesterei?
M. B.: Az osztályfőnököm, a már említett Bíró József mellett Bodolay Géza, Hatházi András, Bodó A. Ottó, Tompa Andrea. Tompa Andrea meghatározó tanár volt számomra, mert konkrét példákkal, előadásokkal mutatta meg, hogy nem csak egyféleképpen lehet jó színházat csinálni. Aztán Temesváron már együtt dolgozhattam olyan nagy rendezőkkel is, mint Silviu Purcarete, Radu Afrim és Kokan Mladenovic.
Hogy foglalná össze mindazt, amit a színházról gondol?
M. B.: A legkönnyebben színházi előadásokkal tudnám elmondani, ám ha kellene mondanom 10 meghatározó előadást, 8 biztosan határon túli lenne. Nem tudom, miért van így, próbálok válaszokat találni rá. Megpróbálok két dolgot kiemelni, ami számomra fontos. Az egyik a hiteles színészi jelenlét. Amikor a színészek megadják az idejét, hogy az adott gesztus vagy szöveg valóban megszülessen a pillanatban, és a partnerek valóban hassanak egymásra. A másik pedig a témaválasztás. Kell egy erős alkotói szándék, ha valamiről beszélni akarunk, ami nem lehet öncélú. Mondok egy példát. Régóta szerettem volna egy új egyéni előadást létrehozni, de folyton azt éreztem, hogy azon túl, hogy szeretném szakmailag megmutatni magam, nincs más alkotói mozgató erő, és úgy éreztem, ez így nem fog működni. Aztán kezembe akadt Astrid Lindgren Oroszlánszívű testvérek című könyve, melynek témája a halálhoz való viszony. Akkora hatással volt rám, hogy nem volt kérdés, hogy ezzel „valamit kezdenem kell”. Tragikus, hogy kutatások szerint az öregek otthonában élők csak a halál kapujában jönnek rá, munkával ment el az életük, és nem foglalkoztak eleget a szeretteikkel. Vajon fel lehet-e időben ismerni, és át lehet-e fogalmazni a prioritásokat? És hogyan lehet mindezt színházi nyelvbe ültetni? Ezek a kérdések sokkal fontosabbak voltak számomra, mint az önmegvalósítás, és így máris más energiák kezdtek el mozgatni a munkában, és hiszem, hogy ez a végeredményben is látszani fog.
Milyen előadásokkal kívánja megrajzolni a Váci Dunakanyar Színház új arcát?
M. B.: A színház ügyvezető igazgatójával, dr. Varga Katalinnal csapatmunkában vagyunk, azt valljuk, nem az a feladatunk, hogy a saját ízlésünket ráerőltessük a közönségre, hanem az, hogy a helyieket és a Dunakanyarban lakókat megszólítsuk. Érdekes helyzet, egyrészt meg akarunk felelni a közönség elvárásainak, másrészt ha például a nézők nagy része kikapcsolódni vágyik, rajtunk múlik, hogy milyen színvonalú szórakozást kínálunk nekik. Fokozottan figyelünk a fiatalokra, hogy a középiskolások meghatározó színházi élményeket kapjanak, mert az előadások hatással lehetnek gondolkodásmódjuk alakulására. Ízlésformáló előadásokban gondolkodunk, aktuális témákban. Hosszú távra tervezünk, a minőség és a tartalom képezik majd előadásaink alapját.
A színház 2020/21-es évadának mottója a találkozási pont, ami fővárosi, határon túli és vidéki városok előadásait jelenti Vácott. A járvány, ahogy sok más színház esetében, Önöknél is áthúzta a tervek egy részét, hogyan tovább?
M. B.: Nagyon remélem, hogy legkésőbb tavasztól újra lehet tervezni, a határon túli színházak előadásaiban pedig hosszú távon gondolkodom. A színház élő műfaj, így ha csökkentett nézőszámmal is, de minél előbb újra élő színházat kell csinálni. Nem változnak az eredeti terveim, csupán tolódnak.
Reméljük, belátható időn belül magunk mögött tudjuk a járvány legnehezebb időszakát, milyen előadásokkal kezdenek majd?
M. B.: Tapasztalataink szerint a közönség várja az új darabokat, úgyhogy – addig is, amíg nem nyithatunk ki – dolgozunk a saját előadások létrehozásán. Az egyik Szigligeti Ede Liliomfi című népszerű vígjátéka lesz, a másik Karinthy Ferenc jól ismert, egyfelvonásos színműve, a Dunakanyar.