2020. december 30. / Pavlovics Ágota
Koltai-Nagy Balázs, a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház tagja, akit a televíziónézők a Bátrak földje című tévésorozatból is ismerhetnek. A kaposvári születésű színész hat évig jégkorongozott, énekelt metálzenekarban, és éppen arra készült, hogy némi pénzt keres
Svédországban, majd Angliában tanul színészetet, aztán nem pont így alakult. Nem ment külföldre, viszont elképesztő gyorsasággal robbant bele a hazai színházi életbe. A Latabár-díjas Koltai-Nagy Balázzsal – aki nem mellékesen elkötelezett kutyatulajdonos is – mindezekről meg persze a zeneszerzésről és a rendezésről is beszélgettünk.
Jégkorongozó volt hat évig, majd a világot jelentő deszkák felé vette az irányt, erős váltásnak tűnik, mi motiválta?
K.-N. B.: Derült égből villámcsapásként ért, és a mai napig nincs válaszom rá. Meghalt a papám, és egyszer csak valami elkezdett vezetni a színház felé. A jégkorongot abbahagytam, mert a pályán és az öltözőben egészen más volt a morál, amit akkor fiatalon még nem tudtam a helyén kezelni. Népdaléneklés, versmondás volt persze korábban, ebből indultam ki, olyan fórum kell nekem, aminek az eszköztárában otthon érzem magam. Nem vagyok szuperhős, de a színészeten keresztül tudok segíteni az embereknek. A motivációm: ha ötszáz emberből egy azt mondja, köszönöm, boldoggá tesz. Ezért megéri csinálni
A Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karának színművész szakán végzett, Uray Péter volt az osztályfőnöke, mi mindent tanult tőle?
K.-N. B.: Alázat, fegyelem, tisztelet és a szakmába vetett hit. Aztán jöttek a sajátos mozgásórák, amikkel megajándékozott bennünket, tanultunk harcművészetet, talajgyakorlatot, akrobatikát, a tanár úr nagy hangsúlyt fektetett a mozgásra. A színész teste fontos eszköz, ha az ember tisztában van a határaival, sok mindent létre tud hozni a színpadon. Uray Péter a mesterem volt, nagyon jó volt tőle tanulni. Otthon éreztem magam abban a közegben, amit teremtett, mert korábban sokat sportoltam, volt atlétika, hoki, úszás, kosárlabda, szertorna.
A szokásoktól eltérően már egyetemistaként sok szerepet játszott, Vidnyánszky Attila kiválasztotta a János vitézhez, majd több darabban játszott a Nemzeti Színházban, köztük az ifj. Vidnyánszky Attila rendezte Rómeó és Júliában, Zsótér Sándorral pedig a Galilei életében dolgozott együtt. Pályakezdőként nem sokan dicsekedhetnek ilyen impozáns sorral, mondhatnánk azt is, hogy isten a tenyerén hordja. Hogy élte meg ezt a kivételes helyzetet?
K.-N. B.: Azt hiszem, nem is tudtam megijedni ezektől a nagy nevektől, olyan gyorsan történt minden. Mindig az vezet, amit az élet elém hoz, ki kell próbálni, mert lehet, hogy soha többé nem lesz ilyen lehetőségem. Jó pár osztálytársam már úgy jött az egyetemre, hogy volt fogalmuk ezekről a nevekről, esetleg személyes kapcsolatuk is volt velük, és tudták, melyik rendező mit képvisel. Nekem nem voltak ilyen tapasztalataim. Elsőre vettek fel az egyetemre, hamar találkoztam ezekkel a remek művészekkel, nekik is köszönhetem, hogy ma olyan vagyok, amilyen.
Mégsem ezek a rendezők és szerepek döntötték el a sorsát, hanem a Csárdáskirálynő a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színházban.
K.-N. B.: Szigorúan a tényeket nézve, Orth Peti lesérült a Csárdáskirálynőben és én ugrottam be helyette. Én mégis inkább úgy látom, hogy beleálltam egy helyzetbe, még ott volt a nevem mellett az „e. h.” (egyetemi hallgató), és máris kihagyhatatlan lehetőséget kaptam. Nem volt idő mérlegelni, meg kellett csinálni. Ez a szereplés pedig radikálisan változtatott az elhatározásomon, hogy Budapesten próbálkozzak az egyetem után. Megtetszett, hogy szemben a fővárosi színházakkal, Kecskeméten a stúdiódrámától az operettig széles a műfaji skála. A másik érv, ami itt tartott, az a vidék. Nekem a főváros nagyon zsúfolt és zajos, nem találom meg benne azt a csendet és nyugalmat, amit az ember feltöltődésre tud használni, és ami például Kaposváron, a szülővárosomban vagy itt Kecskeméten megvan. Csodálatos a színház maga is, 6-kor bemegyek ebbe a szép épületbe, és csak gyönyörködöm. Hát még, ha tele van a nézőtér…
Köztudott, hogy a zene fontos része az életének, zenekarokban játszott, zenét szerez. Zeneszerzőként melyik munkájára a legbüszkébb?
K.-N. B.: Az első színpadi zenét a Spirit Színház Karamazov fivérek című előadásához írtam, amit az osztálytársam, Nagy Márk rendezett. Aztán Cseke Péter igazgató úr felkérésére, aki Az ember tragédiáját rendezte Kecskeméten, írtam a darabhoz zenét. Most egy monodrámán dolgozom, és jelenleg ez a legfontosabb számomra. Szegedi kollégámmal pedig éppen egy rockzenekar alapításán tevékenykedünk. Szerencsés vagyok, mindent szeretek, amit csinálok.
Színészként megélhető színpadi csodák ide, zenei munkásság oda, magával ragadta a rendezés is. Milyen volt az első találkozás?
K.-N. B.: A Vastaps kecskeméti független társulat vezetője kért meg, hogy dolgozzak velük, és a munka olyan jó hangulatú volt, hogy felmerült, rendeznék-e nekik. Tudtam, a rendezés nagy felelősség, de remek kihívás is, amire nem szabad nemet mondani. Jól haladtunk, aztán jött a tavaszi zárás, nyár végén pedig újrakezdtük. A rendezés olyanfajta mentális összpontosítást igényel, ami az egész darabot képes átfogni. Ott nem elég az embernek csak a saját szerepére figyelni mint színművész – hiszen nem is az a feladatköröm –, hanem a darab egészét kell érezni. Sokkal következetesebb munka.
Mely darabokokat emelné ki, amelyekben az elmúlt időszakban játszott, és közelebb állnak Önhöz?
K.-N. B.: Szerencsés vagyok a szereposztások terén, mert különböző karakterekbe bújhattam eddig. Ezek a szerepek kihívást jelentenek nekem, és persze meg is szerettem őket, a részemmé váltak. Izgalmas volt a Száll a kakukkban az egyik beteget, Martinit játszani, vagy a Liliomfiban a főszerepet eljátszani. Különösen szeretem a Légy jó mindhalálig musicalben Nagy úr szerepét, ami rövidebb megjelenés a színpadon, de azokban a percekben nagyon sokszínű. Jelenleg az Egy csók és más semmi próbái zajlanak, ahol Sándor szerepébe bújok, szép és örömteli feladatnak élem meg.
Tudom, hogy nagyon kötődik a kutyájához. Hol tart a tanulásban az ifjú Cheever, a staffordshire bullterrier? És Ön mi mindent tanult tőle?
K.-N. B.: Rengeteg türelmet tanultam tőle, fiatal kis oroszlán, még kajla. A kutya társ, akinek minden gondot és örömet el lehet mondani. Ragaszkodása felbecsülhetetlen. Nem tud hazudni, nincs olyan mimikája, mint az embereknek.
Svédországban, majd Angliában tanul színészetet, aztán nem pont így alakult. Nem ment külföldre, viszont elképesztő gyorsasággal robbant bele a hazai színházi életbe. A Latabár-díjas Koltai-Nagy Balázzsal – aki nem mellékesen elkötelezett kutyatulajdonos is – mindezekről meg persze a zeneszerzésről és a rendezésről is beszélgettünk.
Jégkorongozó volt hat évig, majd a világot jelentő deszkák felé vette az irányt, erős váltásnak tűnik, mi motiválta?
K.-N. B.: Derült égből villámcsapásként ért, és a mai napig nincs válaszom rá. Meghalt a papám, és egyszer csak valami elkezdett vezetni a színház felé. A jégkorongot abbahagytam, mert a pályán és az öltözőben egészen más volt a morál, amit akkor fiatalon még nem tudtam a helyén kezelni. Népdaléneklés, versmondás volt persze korábban, ebből indultam ki, olyan fórum kell nekem, aminek az eszköztárában otthon érzem magam. Nem vagyok szuperhős, de a színészeten keresztül tudok segíteni az embereknek. A motivációm: ha ötszáz emberből egy azt mondja, köszönöm, boldoggá tesz. Ezért megéri csinálni
A Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karának színművész szakán végzett, Uray Péter volt az osztályfőnöke, mi mindent tanult tőle?
K.-N. B.: Alázat, fegyelem, tisztelet és a szakmába vetett hit. Aztán jöttek a sajátos mozgásórák, amikkel megajándékozott bennünket, tanultunk harcművészetet, talajgyakorlatot, akrobatikát, a tanár úr nagy hangsúlyt fektetett a mozgásra. A színész teste fontos eszköz, ha az ember tisztában van a határaival, sok mindent létre tud hozni a színpadon. Uray Péter a mesterem volt, nagyon jó volt tőle tanulni. Otthon éreztem magam abban a közegben, amit teremtett, mert korábban sokat sportoltam, volt atlétika, hoki, úszás, kosárlabda, szertorna.
A szokásoktól eltérően már egyetemistaként sok szerepet játszott, Vidnyánszky Attila kiválasztotta a János vitézhez, majd több darabban játszott a Nemzeti Színházban, köztük az ifj. Vidnyánszky Attila rendezte Rómeó és Júliában, Zsótér Sándorral pedig a Galilei életében dolgozott együtt. Pályakezdőként nem sokan dicsekedhetnek ilyen impozáns sorral, mondhatnánk azt is, hogy isten a tenyerén hordja. Hogy élte meg ezt a kivételes helyzetet?
K.-N. B.: Azt hiszem, nem is tudtam megijedni ezektől a nagy nevektől, olyan gyorsan történt minden. Mindig az vezet, amit az élet elém hoz, ki kell próbálni, mert lehet, hogy soha többé nem lesz ilyen lehetőségem. Jó pár osztálytársam már úgy jött az egyetemre, hogy volt fogalmuk ezekről a nevekről, esetleg személyes kapcsolatuk is volt velük, és tudták, melyik rendező mit képvisel. Nekem nem voltak ilyen tapasztalataim. Elsőre vettek fel az egyetemre, hamar találkoztam ezekkel a remek művészekkel, nekik is köszönhetem, hogy ma olyan vagyok, amilyen.
Mégsem ezek a rendezők és szerepek döntötték el a sorsát, hanem a Csárdáskirálynő a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színházban.
K.-N. B.: Szigorúan a tényeket nézve, Orth Peti lesérült a Csárdáskirálynőben és én ugrottam be helyette. Én mégis inkább úgy látom, hogy beleálltam egy helyzetbe, még ott volt a nevem mellett az „e. h.” (egyetemi hallgató), és máris kihagyhatatlan lehetőséget kaptam. Nem volt idő mérlegelni, meg kellett csinálni. Ez a szereplés pedig radikálisan változtatott az elhatározásomon, hogy Budapesten próbálkozzak az egyetem után. Megtetszett, hogy szemben a fővárosi színházakkal, Kecskeméten a stúdiódrámától az operettig széles a műfaji skála. A másik érv, ami itt tartott, az a vidék. Nekem a főváros nagyon zsúfolt és zajos, nem találom meg benne azt a csendet és nyugalmat, amit az ember feltöltődésre tud használni, és ami például Kaposváron, a szülővárosomban vagy itt Kecskeméten megvan. Csodálatos a színház maga is, 6-kor bemegyek ebbe a szép épületbe, és csak gyönyörködöm. Hát még, ha tele van a nézőtér…
Köztudott, hogy a zene fontos része az életének, zenekarokban játszott, zenét szerez. Zeneszerzőként melyik munkájára a legbüszkébb?
K.-N. B.: Az első színpadi zenét a Spirit Színház Karamazov fivérek című előadásához írtam, amit az osztálytársam, Nagy Márk rendezett. Aztán Cseke Péter igazgató úr felkérésére, aki Az ember tragédiáját rendezte Kecskeméten, írtam a darabhoz zenét. Most egy monodrámán dolgozom, és jelenleg ez a legfontosabb számomra. Szegedi kollégámmal pedig éppen egy rockzenekar alapításán tevékenykedünk. Szerencsés vagyok, mindent szeretek, amit csinálok.
Színészként megélhető színpadi csodák ide, zenei munkásság oda, magával ragadta a rendezés is. Milyen volt az első találkozás?
K.-N. B.: A Vastaps kecskeméti független társulat vezetője kért meg, hogy dolgozzak velük, és a munka olyan jó hangulatú volt, hogy felmerült, rendeznék-e nekik. Tudtam, a rendezés nagy felelősség, de remek kihívás is, amire nem szabad nemet mondani. Jól haladtunk, aztán jött a tavaszi zárás, nyár végén pedig újrakezdtük. A rendezés olyanfajta mentális összpontosítást igényel, ami az egész darabot képes átfogni. Ott nem elég az embernek csak a saját szerepére figyelni mint színművész – hiszen nem is az a feladatköröm –, hanem a darab egészét kell érezni. Sokkal következetesebb munka.
Mely darabokokat emelné ki, amelyekben az elmúlt időszakban játszott, és közelebb állnak Önhöz?
K.-N. B.: Szerencsés vagyok a szereposztások terén, mert különböző karakterekbe bújhattam eddig. Ezek a szerepek kihívást jelentenek nekem, és persze meg is szerettem őket, a részemmé váltak. Izgalmas volt a Száll a kakukkban az egyik beteget, Martinit játszani, vagy a Liliomfiban a főszerepet eljátszani. Különösen szeretem a Légy jó mindhalálig musicalben Nagy úr szerepét, ami rövidebb megjelenés a színpadon, de azokban a percekben nagyon sokszínű. Jelenleg az Egy csók és más semmi próbái zajlanak, ahol Sándor szerepébe bújok, szép és örömteli feladatnak élem meg.
Tudom, hogy nagyon kötődik a kutyájához. Hol tart a tanulásban az ifjú Cheever, a staffordshire bullterrier? És Ön mi mindent tanult tőle?
K.-N. B.: Rengeteg türelmet tanultam tőle, fiatal kis oroszlán, még kajla. A kutya társ, akinek minden gondot és örömet el lehet mondani. Ragaszkodása felbecsülhetetlen. Nem tud hazudni, nincs olyan mimikája, mint az embereknek.