2020. december 30. / Nagy Klaudia
Rendkívül sokoldalú művész, a rábízott szerepek széles, változatos skálán mozognak. A Budapesti Operettszínház egyik vezető színésze, felsorolni is nehéz, mennyi kiváló alakítás fűződik a nevéhez, jelenleg többek között a Rebeccában, a Dorian Grayben, a Csárdáskirálynőben és az
István, a királyban is remekel. Szeptemberben és októberben két darabot is próbált párhuzamosan, a La Mancha lovagját és a Marica grófnőt, miközben a járványhelyzet miatt elmaradó előadások helyett rendezett gálaműsorokban is példaértékű lelkesedéssel énekeltette meg a közönséget. Homonnay Zsolt színművészt legújabb bemutatóiról kérdeztük, valamint arról, mi lesz az első rendezése az Operettszínházban.
A La Mancha lovagjában egyszerre három karaktert kell megformálnia: Cervantest, az általa eljátszott Alonso Quijanát, aki egy nemes lovagnak, Don Quijoténak képzeli magát. Mennyire nehéz eljátszani, hogy ez a három különböző alak valójában mégis egy személy?
H. Zs.: A Don Quijote fontos állomása egy színész életének. A hármas rétegű szerepformálás színészi kulcsát véleményem szerint abban kell keresni, hogy a darab végső soron egy lélektanra van felfűzve, méghozzá Cervantesére, az íróra, aki a börtönben előad egy általa írt darabot barátjával, Sanchóval. Az alap, a belső mag Cervantes lelke, és ebből fogalmazódik meg, hogy ő milyen darabot ír, és hogyan játssza el, amiben a szereplő, Alonso még egy plusz figurát is elképzel magának, Don Quijotét. Egy karakter hív életre még két másikat, izgalmas színészi feladat.
Az Operettszínházban 1971-ben volt a darab ősbemutatója Darvas Ivánnal, az 1972-es amerikai-olasz film világsiker lett. Ilyen legendák után nem nagy a nyomás?
H. Zs.: Amikor az ember szembetalálkozik azzal, hogy ezt már Darvas Iván és Peter O’Toole is eljátszotta, akkor azt érzi, fel kell nőnie az elődökhöz. Szeretem ilyenkor megnézni, hogy ők milyenek voltak, nem azért, hogy utánozzam őket, hanem hogy kívülről lássam, mi az a szint, amit el kell érni. Ez arra ösztönöz, hogy még alaposabban, még mélyebben merüljek el a szerep megformálásában, bár alapvetően egy színésznek minden szerephez a lehető legmaximálisabb felkészültséggel kell hozzáállnia. Tudjuk, hogy a darabot már világszínvonalon megvalósították, ezért nem súlyként, inkább kihívásként vár ránk a feladat.
Énektechnikailag sem egyszerű műről van szó.
H. Zs.: Egy speciális zenei világ, műfaját tekintve musical, ugyanakkor van egy sajátos hangulata a spanyolos hangszerelésű zenétől. Számomra azért volt kihívás, mert hangfajilag bariton szerep. Én tenor szerepeket éneklek, amikkel könnyebb megküzdeni, mert ott a tenor szerepbe vannak belekomponálva a zenei csúcspontok. Itt baritonban van, és tenorként nagy munka úgy átdolgozni, hogy zeneileg hiteles és teljes értékű legyen. Sokat kellett ezzel foglakoznom, hogy a bariton fekvést úgy tudjam elénekelni, hogy zeneileg se hagyjon kívánnivalót maga után. Hosszú hónapok munkája volt, napi szinten. Kiss-B. Atilla főigazgató úr is rengeteget segített, mint operaénekes tenor tanácsokkal látott el, hogy egy ilyen típusú feladatnál hogyan használjam, képezzem a hangomat, hogy az előadásban gördülékeny legyen, ne váljon énektechnikai feladattá.
A Marica grófnőt Bozsik Yvette rendezte, aki egy móriczi Tündérkertbe helyezte a történetet. Ebben az újraértelmezésben mi jellemzi Tasziló grófot?
H. Zs.: Ebben az angyalokkal, démonokkal megjelenített Tündérkertben Tasziló a minket körülvevő, de nem látható világnak a sugallatait bele tudja komponálni a döntéseibe. Nemcsak a saját döntései, lelkialkata alapján lép egy helyzetbe, hanem a rá ható sugallatok és érzések hatására, amelyek lehetnek jók és rosszak is. Bozsik Yvette az angyalok és démonok hathatós közreműködésével és jelenlétével egy nagyon árnyalt és más szemszögből megközelített előadást hozott létre, ami egy újszerű, nem szokványos megfogalmazás. Az operettnek mindenképpen jót tesz, ha élővé tudjuk varázsolni, újra tudjuk gondolni.
A járványhelyzet miatt elmaradó előadások helyett improvizatív gálaműsorokat adtak a közönségnek. Szeret improvizálni?
H. Zs.: Igen, nagyon inspirál. Az Operettszínház profin kezeli ezeket a helyzeteket, egy óra alatt meg tudja változtatni a műsort úgy, hogy a nézőket ne érje csalódás. Olyan felkészült társulata van, hogy képes 6 órakor egy teljesen más típusú műsort átszerkeszteni este 7 órára, mint ami előzőleg meg lett hirdetve. Ilyenkor még intenzívebb és szenvedélyesebb előadást kell nyújtani, nehogy úgy álljanak fel a nézők, hogy kár volt eljönni. Akkora összpontosítást, koncentrációt, egymásra figyelést igényel, ha egy olyan dalt kell műsorra tűzni, amit az adott helyszínen vagy az adott partnerrel még soha nem énekeltünk, hogy ebből mindig valami egyszeri és megismételhetetlen születik. A véletlen alakította, a sors formálta ezeket az estéket, mégis bravúrosan sikerültek. Hálásak vagyunk a nézőknek, hogy nem váltották vissza a jegyüket.
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rendező szakán nyáron diplomázott, az Operettszínházban pedig Huszka-gálát rendez. Régi vágya, hogy rendezhessen?
H. Zs.: A Színművészeti Egyetemen is sok vizsgát csináltunk, szerettem a rendezői feladatokat. Nagyon sok tervvel és darabbal készülök a rendezői életemre, a Huszka-gála is ennek egyik állomása, speciális feladat. Szeretném elemelni a hagyományos gála világától és a zene költői nyelvén megszólaltatni, egyszerre beszélnénk a zene és a mozgásszínház nyelvén, ami lehet akár klasszikus vagy kortárs balett. Egy összetett és költői gálát képzelek el, mintha egy előadás jönne létre Huszka művein keresztül. Már legyártották hozzá a monumentális díszletet, amit Cziegler Balázs kifejezetten erre a gálára tervezett, amikor kiderült, el kell halasztanunk a premiert. Nagyon várom, hogy bemutathassuk, igazi lélekemelő este lesz.
István, a királyban is remekel. Szeptemberben és októberben két darabot is próbált párhuzamosan, a La Mancha lovagját és a Marica grófnőt, miközben a járványhelyzet miatt elmaradó előadások helyett rendezett gálaműsorokban is példaértékű lelkesedéssel énekeltette meg a közönséget. Homonnay Zsolt színművészt legújabb bemutatóiról kérdeztük, valamint arról, mi lesz az első rendezése az Operettszínházban.
A La Mancha lovagjában egyszerre három karaktert kell megformálnia: Cervantest, az általa eljátszott Alonso Quijanát, aki egy nemes lovagnak, Don Quijoténak képzeli magát. Mennyire nehéz eljátszani, hogy ez a három különböző alak valójában mégis egy személy?
H. Zs.: A Don Quijote fontos állomása egy színész életének. A hármas rétegű szerepformálás színészi kulcsát véleményem szerint abban kell keresni, hogy a darab végső soron egy lélektanra van felfűzve, méghozzá Cervantesére, az íróra, aki a börtönben előad egy általa írt darabot barátjával, Sanchóval. Az alap, a belső mag Cervantes lelke, és ebből fogalmazódik meg, hogy ő milyen darabot ír, és hogyan játssza el, amiben a szereplő, Alonso még egy plusz figurát is elképzel magának, Don Quijotét. Egy karakter hív életre még két másikat, izgalmas színészi feladat.Az Operettszínházban 1971-ben volt a darab ősbemutatója Darvas Ivánnal, az 1972-es amerikai-olasz film világsiker lett. Ilyen legendák után nem nagy a nyomás?
H. Zs.: Amikor az ember szembetalálkozik azzal, hogy ezt már Darvas Iván és Peter O’Toole is eljátszotta, akkor azt érzi, fel kell nőnie az elődökhöz. Szeretem ilyenkor megnézni, hogy ők milyenek voltak, nem azért, hogy utánozzam őket, hanem hogy kívülről lássam, mi az a szint, amit el kell érni. Ez arra ösztönöz, hogy még alaposabban, még mélyebben merüljek el a szerep megformálásában, bár alapvetően egy színésznek minden szerephez a lehető legmaximálisabb felkészültséggel kell hozzáállnia. Tudjuk, hogy a darabot már világszínvonalon megvalósították, ezért nem súlyként, inkább kihívásként vár ránk a feladat.
Énektechnikailag sem egyszerű műről van szó.
H. Zs.: Egy speciális zenei világ, műfaját tekintve musical, ugyanakkor van egy sajátos hangulata a spanyolos hangszerelésű zenétől. Számomra azért volt kihívás, mert hangfajilag bariton szerep. Én tenor szerepeket éneklek, amikkel könnyebb megküzdeni, mert ott a tenor szerepbe vannak belekomponálva a zenei csúcspontok. Itt baritonban van, és tenorként nagy munka úgy átdolgozni, hogy zeneileg hiteles és teljes értékű legyen. Sokat kellett ezzel foglakoznom, hogy a bariton fekvést úgy tudjam elénekelni, hogy zeneileg se hagyjon kívánnivalót maga után. Hosszú hónapok munkája volt, napi szinten. Kiss-B. Atilla főigazgató úr is rengeteget segített, mint operaénekes tenor tanácsokkal látott el, hogy egy ilyen típusú feladatnál hogyan használjam, képezzem a hangomat, hogy az előadásban gördülékeny legyen, ne váljon énektechnikai feladattá.
A Marica grófnőt Bozsik Yvette rendezte, aki egy móriczi Tündérkertbe helyezte a történetet. Ebben az újraértelmezésben mi jellemzi Tasziló grófot?
H. Zs.: Ebben az angyalokkal, démonokkal megjelenített Tündérkertben Tasziló a minket körülvevő, de nem látható világnak a sugallatait bele tudja komponálni a döntéseibe. Nemcsak a saját döntései, lelkialkata alapján lép egy helyzetbe, hanem a rá ható sugallatok és érzések hatására, amelyek lehetnek jók és rosszak is. Bozsik Yvette az angyalok és démonok hathatós közreműködésével és jelenlétével egy nagyon árnyalt és más szemszögből megközelített előadást hozott létre, ami egy újszerű, nem szokványos megfogalmazás. Az operettnek mindenképpen jót tesz, ha élővé tudjuk varázsolni, újra tudjuk gondolni.
A járványhelyzet miatt elmaradó előadások helyett improvizatív gálaműsorokat adtak a közönségnek. Szeret improvizálni?
H. Zs.: Igen, nagyon inspirál. Az Operettszínház profin kezeli ezeket a helyzeteket, egy óra alatt meg tudja változtatni a műsort úgy, hogy a nézőket ne érje csalódás. Olyan felkészült társulata van, hogy képes 6 órakor egy teljesen más típusú műsort átszerkeszteni este 7 órára, mint ami előzőleg meg lett hirdetve. Ilyenkor még intenzívebb és szenvedélyesebb előadást kell nyújtani, nehogy úgy álljanak fel a nézők, hogy kár volt eljönni. Akkora összpontosítást, koncentrációt, egymásra figyelést igényel, ha egy olyan dalt kell műsorra tűzni, amit az adott helyszínen vagy az adott partnerrel még soha nem énekeltünk, hogy ebből mindig valami egyszeri és megismételhetetlen születik. A véletlen alakította, a sors formálta ezeket az estéket, mégis bravúrosan sikerültek. Hálásak vagyunk a nézőknek, hogy nem váltották vissza a jegyüket.
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rendező szakán nyáron diplomázott, az Operettszínházban pedig Huszka-gálát rendez. Régi vágya, hogy rendezhessen?
H. Zs.: A Színművészeti Egyetemen is sok vizsgát csináltunk, szerettem a rendezői feladatokat. Nagyon sok tervvel és darabbal készülök a rendezői életemre, a Huszka-gála is ennek egyik állomása, speciális feladat. Szeretném elemelni a hagyományos gála világától és a zene költői nyelvén megszólaltatni, egyszerre beszélnénk a zene és a mozgásszínház nyelvén, ami lehet akár klasszikus vagy kortárs balett. Egy összetett és költői gálát képzelek el, mintha egy előadás jönne létre Huszka művein keresztül. Már legyártották hozzá a monumentális díszletet, amit Cziegler Balázs kifejezetten erre a gálára tervezett, amikor kiderült, el kell halasztanunk a premiert. Nagyon várom, hogy bemutathassuk, igazi lélekemelő este lesz.